A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-18 / 12. szám
domboldalon Amikor először jártam a szőlőskei (Viničky) iskolában, valamikor a hatvanas évek derekán, ez még nem volt szakközépiskola. Abban az időben, ha jól emlékszem, „mesteriskolának" nevezték. Később még egyszer jártam itt, de akkor nem iskola-, hanem borügyben. Megtudtam ugyanis, hogy az akkori pincemester, Gönczy Lajos aszúborai a budapesti borászati világkiállításon két aranyérmet nyertek. Nos, akkor a nevezett mestert vallattam arról, hogyan is készültek az aranyérmet nyert borok. Azóta sokszor átutaztam Szőlöskén. Láttam is, hogy a domboldalban meghúzódó egykori iskola lassú gyarapodással teljesedik ki; új bejárati kapu, kerítés, új épületek jelezték, hogy itt sem állt meg az idő, hogy itt is mutatkozik előrehaladás. De milyen irányban ? így esett, hogy most január végére megérett bennem az elhatározás, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az említett gyarapodást. Azt, hogy mivé lett az egykori „mesteriskola", s milyen előrehaladásának az iránya. Persze, rossz napon indultam el, sűrű ködben, ködszitálásban, s ahogy lefelé haladtam a Bodrog irányába, egyre kevesebbet láttam a tájból. Megérkezésemkor a félévi vizsgák előtti izgatott nyüzsgés fogadott. Az iskola épülete előtt s a folyosókon diákok csoportjaival találkoztam, akik-esélyeiket tárgyalták nem kis hévvel, hogy ebből vagy abból a tantárgyból milyen osztályzatra számíthatnak. — Hol találhatnám meg az igazgató elvtársat? — kérdeztem a diákoktól. Kérdésemre szlovákul válaszoltak, mondván az egyik osztályban van. Nem sokkal később ismerőssel találkoztam. Botos István tanárral. — Gyere az irodába, mindjárt jön az igazgató elvtárs is. S valóban, pár perc múlva Kása Sándor mérnök, az iskola igazgatója is megkerült. — Ilyenkor, félév végén mindig akad egy-két olyan probléma, amit nekem kell megoldani — mondja. Mivel az iskola történetével, alapításának körülményeivel szerettem volna közelebbről megismerkedni, az igazgatót erről kérdeztem. — Ez a szőlőskei hegyhát, úgy tudom, a tokaji történelmi borvidék legkeletibb nyúlványa. Közrejátszott-e annak idején ez a tény abban, hogy az iskola ide került? — Részben — mondja Kása Sándor. — Amikor 1952-ben a mai intézet elődjét, a Kétéves Mezőgazdasági Mesteriskolát létrehozták, az akkoriban alakult mezőgazdasági termelő szövetkezetek vezetőinek vagy jövendő vezetőinek továbbképzése volt az elsődleges cél. Természetesen már akkor is szakosított iskola volt. Elsősorban szőlészeti, és borászati ismereteket sajátítottak el itt a hallgatók. Ez volt a két főtantárgya, de persze mások is voltak. — Meddig működött ez a mesteriskola? — 1967-ig, s ahogy már az előbb is mondtam, az idősebb kádereket képezte tovább. — Úgy tudom, igazgató elvtárs, már ebben a mesteriskolában is tanított. Milyen volt a hangulat, hogyan érezték magukat a felnőttek az iskolapadban? — A felnőttoktatás jól bevált és Kása Sándor igazgató eredményes volt. Akik abban az időben hozzánk kerültek, a gyakorlatból ismerték a mezőgazdasági termelést, de hiányoztak az elméleti ismereteik. S ezt nagy szorgalommal igyekeztek pótolni. Magam is tanítottam őket valóban, s nagyszerű élmény volt együtt dolgozni velük. — Az egykori mesteriskola jogutódja, úgy tudom, 1967 szeptemberében fogadta az első diákokat. Hogyan kezdődött ebben az újtípusú intézetben az oktatás? — A háromosztályos szakközépiskola megnyitása nem volt zökkenőmentes — mondja Kása Sándor. — A szakosítás ugyan maradt, s a két fő ágazat mellé odakerült kiegészítő ágazatként a gyümölcstermesztés is, az áttérés a fiatalok oktatására mégis problémákkal járt. Elsősorban az volt a baj, hogy a három osztályba mindössze harmincöt tanuló jelentkezett. — Úgy tudom, ön 1970 óta igazgatója a mostani szőlészeti és borászati Az épülő új iskola szakközépiskolának. A hetvenes évek során láthatóan sokat változott, fejlődött az intézmény. — Szükségessé vált az iskola fejlesztése minden téren. Ehhez 1971-ben láttunk hozzá, mégpedig azzal, hogy a magyar mellett szlovák oktatási nyelvű osztályokat nyitottunk. Az ezt követő időben kétmilliós költséggel új létesítményeket építettünk. — Hogyan alakult a tanulók aránya ezután? — A fejlesztéssel párhuzamosan emelkedett a tanulók létszáma. Jelenleg tizenhat osztály van, tízben szlovákul, hatban magyarul folyik az oktatás. A tanulmányi idő pedig három és fél évre módosult. Intézetünknek jelenleg 470 növendéke és több, mint negyven tanára, illetve szakoktatója van. — Úgy tudom, a fejlesztés során a szőlészet és borászat mellett újabb szakágazatokban is megindult az oktatás. — Igen. A magyar osztályokban megmaradt a hagyományos két fő szaktantárgy. Az újonnan benevezett növénynemesítés-magtermesztést és biokémiát csak szlovák nyelven oktatjuk. A biokémiai szakon a diákok a borkészítést és a szeszfőzést tanulják. — Milyen az érdeklődés, van elegendő jelentkező? — Általában a kelet-szlovákiai kerületből, de újabban már a közép-szlovákiaiból is kerülnek hozzánk diákok. A szlovák tagozatra van elegendő jelentkező, több gondot jelent ebből a szempontból a magyar oktatási nyelvű osztályok feltöltése. — 1978-tól, lévén szakközépiskola, az itt végzett diákok érettségi bizonyítványt kapnak. Milyen az érdeklődés a diákok között a főiskolai tanulmányok iránt? — Évente általában négyen, hatan, esetenként nyolcán jelentkeznek egyetemre, főiskolára. Eddig a jelentkezőknek mintegy felét vették fel. — Az építkezésről egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az oktatást egy-két éven belül a legkorszerűbb körülmények között folytathatják majd. — Valóban ez a célunk. A fejlesztés második szakaszát 1977-ben kezdtük meg, amikor intézetünk a Mezőgazdasági Minisztérium irányítása alá került. Tornatermet, étkezőt, diákotthont, tantermeket építettünk, illetve építünk, s természetesen ezzel párhuzamosan fejlesztjük az intézet tizenöt hektáros tangazdaságát, a szőlőskertet, a gyümölcsöst és a borpincészetet is. A tangazdaságot Hajdú Jenő gyakorlatvezetővel jártam végig. A műhelyekben a diákok a gépekkel ismerkedtek, a szőlőben javában folyt a metszés, annak ellenére, hogy valamikor, ahogy azt az öregek elmondották, akkor kezdték a metszést, amikor már le lehetett térdelni a szőlőtőke mellé. Persze, akkor még nem ismerték például a sűrített levegővel működő metszőollót... A mai szőlőskei diákok — sok egyéb szakismeretet elsajátítva — mostanában éppen ezt gyakorolva készülnek jövendő foglalkozásukra. gál SÁNDOR A szerző felvételei Metszik a szőlőt a tangazdaságban 4
