A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-11 / 11. szám
„ANYAM BESZITE .." (Adalék az Ipoly-mente néphitéhez) Néhány éve Ipolyszalkán (Salka) temetkezési szokásokat gyűjtve ismerkedtem meg Kardos Ferenccel (szül. 1892), akinél a hiedelem-mondák bőséges ismeretét fölfedezve, eredeti szándékommal fölhagyva inkább e történeteknek hagytam szabad folyást. Bár adatközlőm lidércről, sárkányról, ördöngös kocsisról, hazajáró lélekről is tudott történeteket, a leggazdagabbak mégis boszorkánymondái voltak. Ezekből emeltem most ki egy csokorra valót, a hiedelmi háttér megvilágítására szorítkozó rövid magyarázatok kíséretében. 1. Az első kérdéskör, amiről szólni szeretnék, végső soron nem is kész történethez, csupán Kardos Ferenc egy kijelentéséhez kapcsolódik, ami szerint „a boszorkány házát arról lehetett fölismerni, hogy lófej volt a kapujára tűzve". Érdemes utánanézni ennek a hiedelemnek, már csak azért is, mivel a recens néprajzi anyagban meglehetősen ritka az efféle utalás. Jórészt analógiákra, párhuzamokra vagyunk tehát utalva, ám azok bősége térben és időben a magyarázatnak széles hátteret kínál. Adataink zöme bajelhárító szerepet tulajdonit a kiakasztott lófejnek (ritkább — de éppen a boszorkányhittel kapcsolatos! — a lófejjel való rontás). Nos, akkor ismerkedjünk meg néhány példával! Gaál Ferenc gyűjtése nyomán olvashattunk a Magyar Nyelvőrben (1877, 467.0.) arról a göcseji hiedelemről, miszerint „lófejet köti tennyi a méhes közelibe, hogy a méhek eresztéskor (rajzás) é ne mennyének". Kovách Aladár az Ethnographiában (1903, 140. o.) a Sárközzel kapcsolatban írja: „Életük delén levő asszonyok, férfiak mondják, hogy ezelőtt 30—40 évvel, vagyis gyermekkorukban még igen sok lófejet lehetett látni a sövénykarókra tűzve ..Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolható .án az a házoromdisz is, amely a magyar nyelvterület déli részén (főleg a szlavóniai magyarok körében) fordul elő, s deszkából kifürészelt két lófejet ábrázol (lásd ehhez: Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk. Néprajzi Értesítő, 1911, 221—248. o.). De sokkal régebbre is visszanyúlhatunk a lófej mágikus vonatkozásai után kutatgatva! A régész Méri István írja, hogy árpádkori faluásatásai során rengeteg ép lókoponya került elő (Archeológiái Értesítő, 1964, 111—115.0.). Ezek egykori rendeltetése ugyan eddig is világos volt, de újabban Bökönyi Sándor egy leírásában pontos párhuzamokat tett közzé (Archeológiái Értesítő, 1978, 91—94. o.). A szerző a türkméneknél utazgatva figyelte meg, hogy „ott a koponyák többnyire sövényeken, ritkábban mezsgyéken, házak vagy a földeken rakott kazlak közelében voltak karókra kitűzve". Bökönyi a helybeliektől megtudta, hogy a koponyák funkciója a bajelhárítás, s „rontás megelőzése céljaiból is ki szokták tűzni őket". A bevezetőben említettem a lófejje! való rontás tényét. Nos, végezetül lássunk erre is egy konkrét adatot! A néphitkutatók kimeríthetetlen kincsesbányája a magyarországi boszorkányperek okleveles anyaga (eddig négy vaskos kötetnyi jelent meg belőlük nyomtatásban). Ezek közt találtam egy hódmezővásárhelyi adatot, amiből kiderül, hogy a vádlott az ifjú házasok feje alá két lófejet téve akadályozta meg a gyermekáldást (Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek. Budapest 1970, I. 229. o.). A példákat természetesen szaporíthatnánk, térben és időben kitágítva vizsgálódásainkat. Most azonban inkább az a kérdés, hogy a fentebb bemutatott, közismert bajelhárító eljárás miképpen lett a boszorkány attribútuma? Ez nyilván a hiedelmek fokozatos kikopásával, háttérbe szorulásával magyarázható. Miután az általánosan használatos praktikák néhány „konzervatív" egyén tudásává lettek, a közvélemény szemében „babonává" váltak, birtokosaik pedig a köz által megvetett személyekké, esetünkben boszorkányokká lettek (hangsúlyozni szeretném, hogy ez a boszorkány nem felel meg pontosan népmeséink boszorkányalakjainak!). Megjegyzendő, hogy „végső esetben azért a „fölvilágosult" többség is segítségért fordult e tudós asszonyokhoz — tulajdonképpen ezért is tűrte meg őket. 2. „Éjjel járó asszonyokról is sokat mondhatnék, kik éjjel macska képébe szökdécselők, sok lovagok módjára járók voltak, tombolok, táncolok, részegesek, paráznák egymás között, kik fél lábbal kis gyermecskéket cégérbe töttek, kik sok kárt, sok csintalanságot mieltek" — Bornemissza Péternek, a derék 16. századi prédikátornak a szavai ezek, amelyek az Ördögi kísértetek című munkájában olvashatók (in: Heltai Gáspár és Bornemissza Péter müvei. Budapest 1980, 1033.O.). Az alábbi történet „csintalanságot mielő" főszereplői lehetnének akár tündérek is, hiszen „közös tulajdonságuk a levegőben vonuló szépasszonyoknak, tündéreknek, boszorkányoknak. hogy kincset adnak a nekik muzsikáló vagy velük táncoló férfiaknak. A kincs azonban reggelre eltűnik, vagy értéktelen, esetleg egyenesen visszataszító tárggyá, lókoponyává stb. változik" (Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága. Budapest 1981, 88. o.). „Anyám beszite, ugye az kilencven éves vöt mikor meghalt, hogy az ő apja az szokott dudáni. Egyszer ai asszonyok megfogadták itet dudáni. Hát elkezdett nékik dudáni az erdőbe, ők még táncótak. Ő még a sapkáját lététté, oszt úgy dobáták bele a pízt Égyszércsak égy olyan hosszú köpönyegét akasztottak a nyakába és beü(ettík itet égy kanapéba is. Egyszer éfél tájba etüntek az asszonyok. Ő égy nagy makkfának a hegyin üt, az amit a nyakába akasztottak, az még a lónak a szügye, a gerince, az a csont vöt néki a nyakéba izéve, a sapka, még lősz... al vöt tele". 3. A boszorkányok legáltalánosabb „csintevései" közé tartozott a tehenek megrontása. A már fentebb emlegetett boszorkányperek anyagában e praktikák széles skálájú változataival ismerkedhetünk meg. Most olvassunk el két történetet, amelyek a rontó személy leleplezését mesélik el! „Egy hetén viréset fejtek a tehéntű. Azt tanácsóták nékik, hogy másszor, mikor fejtek, azt a tejet vigyék ki az udvarra és a malacok válójába öntse bele. Égy csipkebokor ággal addig verje azt a tejet, míg az illető oda ném mégy. Az illetőnek oda kell ménni. És akkor meglátják, hogy ki vöt az (ti. aki megrontotta a tehenet — L J. megj.j. Még is törtínt!" Égy embernek, mikor mégellétt a tehene, annak mindén ellíné úgy mégdagatt a tőgye és se tej ném gyütt a tehéntű, sé énni ném tudott. Apámhoz szokott együnni, nem-i tudna segíteni. Égyoiyan csérépfazikat köllött hozni, amibe még víz ném vót és akkor abba a karácsonyi morzsábú a tűzön elígetni, a karácsonyi abroszt még a tehénre teríteni. Amikor harmadszor füstőte a tehenet, az olyat rúgott, hogyha ném lett vóna figyelme, hát agyonrúgja a tehén. Akkor aszongya az apám a gazdának: Ménnyenek, nízzik még, az uccajtóba áll, aki mégrontotta a tehenet" A fenti két történet ürügyén két, mágikus erővel is rendelkező tárggyal, ill. tárgycsoporttal ismerkedhetünk meg. Az első a „csipkebokor ága", a vadrózsaág. A néphitben kiemelkedő szerepe van: fölhasználható különféle Varázslási eljárásoknál, s közben bajelhárító szerepe is lehet. Csak egy példát hadd idézzek ismét Bornemissza Péter Ördögi kisértetekjéből, amely kora néphitének, „babonáinak" valóságos adattára: „Apajon egy nemes bájoló asszony. Apai Ferencnek anyja. Szent György napján csinál két koszorút csipkefából, és azokat tötte az dézsába, és arra fejte az ő teheninek tejét önnön maga, hogy annak tejét más el ne vehesse, avagy az másé odagyűljön. És gyűjtött sok vajat az bájolással. Ez tövises koszorúkat osztán eltötte és tartotta házában az kemence mellett" (Bp. 1980, 1032. o.). A másik tárgycsoport a karácsonyi morzsa és a karácsonyi abrosz. Erről annyit mondhatnánk el, hogy az ünnepélyesen megterített karácsonyi asztalra helyezett ételeknek, használati eszközöknek a néphit szerint egész esztendőben különlegesen hatékony (varázs)erejük lesz. De idézzük ehhez Kardos Ferencet : „Karácsony bőttyin le vót terítve az asztal fehir abrosszal, osztán oda szokta tenni (ti. az adatközlő apja — L. J. megj.) a hálót is, mer halászembér vót. Mindén itelbű vétt égy kicsit és belerakta égy tányirba. Osztán Szent János napján vitt belüle a halaknak, még mégtar-14
