A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-04 / 10. szám

KAREL HOUBA

10.

Lehet, hogy jobb belátásra jutottak, néha megesik ez is. Vagy jobb belátásra bírták őket, ez is megesik néha ...

Csak bámultam kifelé az éjszakába, és arra gondoltam, hogy Ondfej sohasem fogadná el az effajta támogatást. Ő sem tökéletes, ugyan ki is lehetne az, de semmitől sem idegenkedett jobban, mint a megalázó protekciósditól, amit megismerni bőven volt alkalma. Dühöngött, ha ilyesmiről hallott, s bár ő is szeretett vagánykodni, a becsületét mindennél többre tartotta.

Bámultam kifele az éjszakába, és boldogsággal töltött el, hogy van valakim, aki ugyanúgy gondolkodik és cselekszik, mint én, és ezután is mindig úgy szerettem volna élni, ahogyan eddig: inkább százszor bukjak orra, semmint egyszer letérjek az igaz útról.

Másnap megvártam Lidr urat a borbélyműhely előtt, s miközben átvágtunk a terecskén, megkérdeztem tőle, mióta él a faluban. Ötödik éve, felelte, azelőtt Morvaországban borotvált, de mert nézeteltérése támadt a főnökével, szedte a sátorfáját és továbbállt, hogy végül itt horgonyozzon le. Nőtlen maradt, gyermeke nincs, a tanácstól vásárolt egy házat a falu végén, amúgy mindennel elégedett, kivéve a kastélygondnokságot, amit a tanácselnök sózott a nyakába. Öt év, gondoltam magamban, túl rövid idő ahhoz, hogy köze lehetne a hamisítványhoz. az a vászon sokkal régebbi.

Kastélybeli munkám befejeztével visszatértem Prágába.

— Kedves kartársnö — mondta Krha úr, az igazgatóm, nefelejcskék szemét rám szegezve —, a háború befejezése óta annyi hasonló jelentést kaptam, hogy a számát sem tudom. Végeredményben minden esetben a nemzeti vagyon fosztogatásáról volt szó, csakhogy emiatt akkoriban senkinek sem fájt a feje.

— Még ma sem fáj senkinek? — kérdeztem.

— Ma már más a helyzet — mosolyodott el —, de hát azzal sem megyünk sokra, a széthordott vagy szétlopkodott tárgyakat nem kapjuk vissza.

— Mi lesz a jelentésemmel?

— A szokásos. A hivatalos eljárás szerint, értesítjük a bűnügyi rendőrséget, s az ügy ezzel számunkra lezárul. Náluk viszont elkezdődik, de mert az eset elég régi, valószínűleg a veszteséglistára kerül.

Fölállt, az íróasztalt megkerülve odalépett hozzám és a szemembe nézett.

— Mondja, foglalkozott valaha a cseh nemzet történetével?

— Keveset.

— Abból a kevésből is nyilván megtudta, hogy az országot a történelem során sokszor feldúlták és kifosztották. A svéd zsoldosoktól kezdve a náci megszállókig mindenkinek a műkincseinkre fájt a foga, amellett különböző idegen arisztokraták és a német gyárosok is évszázadokig élösködtek rajtunk.

Két esztendő telt el a k.-i kastélyban talált hamisítvány-ügy óta, s közben új lakásunkban, apám hathatós, noha szemérmesen titkolt anyagi támogatásával a harmadik szobát is berendeztük. A nyughatatlan bohéméletet, amely a maga módján varázslatos, gondtalan és romantikus volt, felváltotta az otthonteremtés.

Ezzel együtt pedig hamarosan kialakult a házirend. Ondrej délelőtt és délután a műtermében dolgozott, ahova csak a szobrászállványát, a rozoga karosszéket és a két, agyaggal megrakott ládát vitte magával. A falra polcokat szerelt, ott sorakoztak kisebb plasztikái, különféle alkalmakra készített

plakettjeinek gipszmintái, domborművázlatai. Néhány nagyobb alkotása a fal mellett állt, köztük annak a női aktszobornak a gipszmintája is, amely bronzba öntve a szanatórium előcsarnokát díszítette.

Én továbbra is a műemlékvédő hivatalban dolgoztam, s amikor csak időm jutott rá, anyagot gyűjtöttem tervezett könyvemhez, a régi cseh- és morvaországi porcelánüzemekről, alapításukról, védjegyükről, termékeikről és fennállásuk történetéről. Amikor belevágtam, nem sejtettem még, micsoda végeérhetetlen bogarászás vár rám. Időközben arra is rájöttem, hogy egy ilyen könyvet nem lehet az íróasztal mellett megírni. Útnak kell indulnom, hogy ahol csak mód van rá, a helyszínen ellenőrizzem és egészítsem ki a szükséges adatokat.

Elfogott a kétségbeesés, mire összeszámoltam valamennyi porcelánkészítő üzemet és műhelyt, amely a tizennyolcadik század végétöl nálunk működött. Bécs ugyan eleinte — féltve porcelánipara monopóliumát — megtagadta tőlük a kért kiváltságokat, a műhelyek mégis gombamód elszaporodtak, így Austertitzben, Brezovában, Loketban és másutt. Ijesztő volt elgondolni, hogy talán akkor sem tudnék a végére járni az egésznek, ha száz évig élnék. Huszonhét éves voltam, s ha mélabús hangulatban öregnek éreztem is néha magam, lélekben az egykori könnyelmű és naiv gyermek maradtam. Könnyelmű, mert hittem, hogy mindenre jut majd időm, amit elterveztem, és naiv, mert nem törődtem az akadályokkal, bíztam az önzetlen emberek önzetlen segítségében. Ezért megfogadtam, hogy akkor sem hátrálok meg, ha netán halálomig kell írnom azt a könyvet.

Hányszor kellett ennek érdekében fizetés nélküli szabadságot kérnem, s a jegyzetfüzettel és ceruzával a kezemben járni a városokat és a városkákat, kérdezősködni hivatalokban, múzeumokban és az egykori porcelánüzemek rég felszámolt műhelyeiben, amelyeknek a helyén néha új lakótelepre vagy családi házakra bukkantam! Igazgatóm, a jóságos öregúr megértése nélkül még így sem mentem volna sokra. Ő azonban ellátott megfelelő ajánlólevelekkel s egyéb iratokkal, így megnyíltak azok az ajtók, és kapuk is, amelyek különben zárva maradtak volna előttem.

Hány, de hány hosszú órát töltöttem régi okmányok és lajstromok, korabeli összeírások és feljegyzések tömkelegében turkálva, ugyanakkor hányszor éreztem kimondhatatlan örömet is, amikor egy-egy épségben megmaradt, nem ritkán két évszázados értékes tárgyat tarthattam a kezemben, füzetembe másolhattam a különféle védjegyeket, melléjük írva a szükséges magyarázatot.

Elcsigázva, kialvatlanul, nemegyszer étlen-szomjan tértem ilyenkor haza, s a következő napot átaludva meg sem hallottam Ondfej kérdéseit a reggeli vagy az ebéd felől. Minduntalan megfeledkeztem arról, hogy nem szerető vagyok már, hanem feleség, háziasszony, akinek törődnie kell azzal, hogy az ura bendője mindig tele legyen, de legyen gondja arra is, hogy a bútorokat ne lepje be a por, hogy a szobanövények, a pletyka, arália és clivia naponta friss vizet kapjanak, különben elhervadnak, hogy mindig legyen tiszta fehérnemű, vasalt ing és zsebkendő s hogy ne maradjon zokni lyukas, foltozatlan.

Talán éppen ez a kevésbé sikeres átalakulás szeretőből feleséggé vezetett odáig, hogy Ondfej egy este, amikor az asztalt üresen találta, engem pedig az ágyban, először bevágta maga mögött az ajtót, de egy óra múlva benyitott, és odaszólt, hogy öltözzek, mert vacsorázni megyünk. Az első vacsorát követte a második, a másodikat a harmadik, s a kivételből lassanként szabály lett.

Egyszer vendéglőben, másszor étterem-10