A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-25 / 9. szám
szetesen elképzelhetetlen. Nálunk sok a nagyképű kritikus, vagy inkább recenzens. Barátaik könyvei csodálatosak és felülmúlhatatlanok, vélt ellenségeiké pocsék tákolmányok. De még a részrehajló bírálat is jobb a semminél. — Érzed-e, mikor írsz jó verset? — Többé-kevésbé érzem, de az érzések nem csalhatatlanok. — Egyáltalán: milyen szerinted a jó vers? — Erre még Babits sem tudott felelni. — Alighanem te vagy nálunk a legnépszerűbb költő. Örülsz-e ennek? — Nem örülök, mert ezt egyszerűen nem hiszem el. Ha népszerű költő lennék, elfogynának a versköteteim, de még leszállított áron sem kellenek. Igaz, versdömping van és verscsömör. A lírikusok túlteljesítették a normát, sok a verseskötet, kevés az érdeklődő. De ez nemcsak csehszlovákiai magyar jelenség. Jó lenne, ha a köteteket kilóra mérnék, legatább megtérülne a papír ára. — Minek tudnál úgy szívből örülni? — Ha még tudnék lelkesedni, bizakodni, mint ifjúságom idején. Mert az élet csak addig teljes, amíg előre nézünk, míg hiszünk a jövőben. Nem a pesszimizmus beszél belőlem, mert végeredményben szeretem az életet, de a könyörtelen idő egyre többet elrabol tőlem, mint mindannyiunktól. De míg fiatal az ember, nem töpreng ezen, bolond is volna ... Képzeld, már nyugdíj előtt állok. Nyugdíjas költő. Nagyon nevetségesen hangzik. — Szerinted ér ez a mi irodalmunk valamit? Ha igen, mit ér? — Ezt nehéz eldönteni. Ha a legjobb csehszlovákiai magyar költőktől három-négy vers megmarad a jövő számára, ez már nagy eredmény. Ezt úgy értem, hogy egy húsz-harminc év múlva kiadott antológiában, esetleg az egyetemes magyar irodalomban éli majd utóéletét... A szlovákiai állandóan, nem állítunk célt tevékenységének útjába, nem leli helyét s csak tántorogni fog a képzelődés parttalan vizein ... Minden esztelenség vagy bolondság utat talál hozzá, mert megszabott irány nélkül jár-kel. Erről mondják, hogy akinek mindenütt otthona van, valójában sehol sincs az otthon. Nemrégen azzal a szándékkal vonultam vissza, hogy többé nem törődöm senki bajával, s ha sikerül, életem maradék idejét nyugalomban töltöm. Lelkemnek nagy szabadságot adok, s hagyom, hogy önmagába nézzen, saját határát keresse. Azt reméltem, könnyű lesz vele a dolgom, mert megérett s megtelt már az idő során. De csalódtam benne. Akár az elszabadult csikó, amely több bajt okoz zabolátlan rohanásában, mintha hámba fogva gazdájára figyel: lelkem egyre-másra hozta létre agyrémeit és szörnyszülöttéit, rend és gátlás nélkül. Szeretném leleplezni sok rémségét és hóbortját, s ezért úgy határoztam, hogy rendet teremtek köztük. Remélem, hogy lelkem szégyenkezni fog még egyszer miattuk. Talpraesett beszéd, megfontolt beszéd Könyvekről szoktuk mondani, hogy izzadság érzik rajtuk, ha a szerzőjük fontolgatta a mondanivalóját. De túl ezen, a tökéletességre törekvés, a maga szándékát erősen hangsúlyozó igyekezet és belső küzdelem ugyanakkor teher és akadály egyben. Olyanforma ez, mint amikor a nyitott palack száján elakad a víz és nem tud már hova folyni, ha hirtelen zúdítjuk bele. Nehezen tudom irányítani képességeimet. Sokkal többet köszönhetnek a véletlennek, mint önmagámnak. Alkalom, társaság, de még szavaim akaratlan meglódulása is jobmagyar irodalom egyik jellemzője a megkésettség. A második világháború borzalmai, a későbbi tragikus évek, a személyi kultusz túlkapásai egy emberöltő múltán kaptak hangot irodalmunkban. Akik e korszakot átélték, átszenvedték, részben kihaltak, részben megöregedtek. Kérdés, az egymás nyomába kirajzó nemzedéket mennyire érdekli még az a korszak, amelyről csak halvány elképzelései vannak. Hányszor hallottam azt is, hogy a szlovákiai magyar irodalom most már csak igényes művekkel állhat elő. Fábry az etikát tartotta elsődlegesnek, most már az esztétikum lesz a legfőbb mérce. Szép, szép, de az irodalom felemelkedése nemcsak elhatározás dolga, kell ahhoz még más is. — Miért szereted a fiatalokat? — Mert közöttük én is fiatalnak érzem magamat. Aztán mert játékosak és még szívből tudnak nevetni ... De ha te most a fiatal írókra gondolsz, akkor azt mondhatom: csak a műveikből ismerem őket, kivéve Balia Kálmánt és Vajkai Miklóst. Különben érdeklődve olvasom Vajkai interjúit a fiatalokkal. Van bennük erő, szárnyalás, jobbítani akarás. És talán több önbizalom a kelleténél, remélem, mindez nem csap át valami önelégültségbe. Nem értem viszont, miért hangsúlyozzák folyton, hogy: vállalni kell magunkat, meg hogy meg kell valósítani magunkat. Ez evidens. De nemcsak magukat kell vállalniuk, hanem népük, nemzetiségük gondját-baját, sőt az egész emberiség terhét. (Természetesen annyit, amennyit egy csehszlovákiai magyar író elbír a világ málhájából.) Nem arról van szó, hogy ne kísérletezzenek s kerüljék a szubjektivitást, de a formai újításokba azért ne őszüljenek bele. — Mit gondolsz, szeretnek téged a fiatalok? — Bizonyára nem. Miért is kellene nekik engem szeretniük? ban sarkantyúzza elmémet, mint az a tudomány, ami benne van. Beszélgetéseim így lesznek különbek és élvezhetőbbek e leírt dolgaimnál, ha szabad ugyan két értéktelen között választanom. Gyakran megesik, hogy nem találom a kellő hangot, ha nagyon keresem, de az is megtörtént már, hogy a véletlen vezetett el önmagamhoz, ha ítéletemet faggattam. Néha finom árnyalatokat sejtek meg írás közben (úgy értem, hogy másnak semmitmondó, számomra sokat jelentő apróságokat; de hagyjuk önmagunk udvarlását), néha meg úgy elvesztem a fonalat, hogy azt se tudom, mit akartam voltaképpen. Még az idegenek is hamarább rájönnek, mint jómagam. Bár végigszánthatnám minden ráncomat borotvával, talán simább lenne tőle a gondolatom is. Majd egyszer, ha kedvez a szerencse, engem is elönt az értelem igazi fénye, ragyogóbb a déli napnál; ekkor majd csodálkozni fogok mai bizonytalanságomon. A köztünk levő egyenlőtlenségről Plutarkhosznál olvassuk valahol, amikor az önelégültségről és legbelsőbb tulajdonságainkról értekezik, hogy sosem talált olyan kiáltó különbséget az állat és ember, mint ember és ember között. Én a valóságban olyan hatalmas eltérést látok például a képzeletemben élő Epaminondas és egy közönséges gondolkodású ember között, hogy legszívesebben rádupláznék a plutarkhoszi meghatározásra és úgy mondanám, hogy az ember messzebb van az embertől, mint bármelyik állattól; az ember sokféle szellemi minőségét pedig éppoly lehetetlen megszámlálnunk, mint az öleket innen a mennyboltig. Ha az embert tesszük a mérleg serpenyő— Meddig akarsz még verset írni? Nem unod még? — Már régen megúntam. Közel két esztendeje nem írtam új verset. A meg nem jelent verseimet dolgozgatom át. — Szerinted melyik a legjobb köteted? — A válogatás, amely az idén jelenik meg Hajnaltól alkonyig címmel. — Lesz-e még annál is jobb? — Remélem. De addig élni is kell. — Magánemberként hogyan érzed magad? — Van-e még értelme, súlya ennek a fogalomnak, hogy magánember? Ma már nem lehet elválasztani a közéletet a magánélettől. A közéleti gondok mindenhová követik az embert. Különben sem értettem meg azokat az embereket, akik munka után kezet mostak és magánemberként elvonultak ... Ha arra vagy kíváncsi hogyan érzem magamat, azt felelhetem: a testi-lelki bajokat leszámítva — jól. Azzal is eldicsekedhetek, hogy három unokám van: Gergely; Samu és Simon. Simon még cumis kisbaba, de a másik kettő nagyon eleven. — Végül: mit üzensz „nekünk, fiataloknak"? — Minden körülmények között őrizzétek meg magatokban az igaz emberséget. Ne vegyétek magatokra a gonoszság álarcát! Hát kérem, ilyen komoly hangon végződött a kötekedéssel kezdődött beszélgetés. S akor még itt ez a vers is, melynek első sorát a címben idéztem s melynek most ide írom mind a négy sorát: „A perceket riadtan összeseprem, csalom magamat, hogy én nem öregszem. Csak akkor döbbenek rá, hogyha látom egy régi arcban szétdúlt ifjúságom." Szomorú vers? Igen, szomorú. Ennek ellenére nagyon szép. S én remélem, kedves Dénes Gyurka, hogy sikerül a kegyes öncsalás, nem öregszel meg. Már csak a mi kedvünkért se! Zs. Nagy Lajos jére, nem csodálatos-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel? A lovat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyorsaságáért és nem nyakörvéért, vagy szíjáért, a madarat szárnyáért és nem a csengőiért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért. Miért csak a kocsijáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedelme nagyságáért, amikor mindez csupa olyan dolog, mely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja? Ki vásárol közülünk szívesen zsákbamacskát? Ha lovat mustrálsz, elkötöd a saroglyától és zabla nélkül is megnézed ... Ha az embert vizslatod, miért teszed számtalan burkában?... Egy régi találó mondásban is ez áll: „Tudod-e, hogy mitől ilyen magas? mert hozzámérheted cipője sarkát is." Más a talpazat és más a szobor. Mérd csak le gólyalábai nélkül, mellőzd sok kincsét és tisztségét: egy ingben áll előtted az ember. Egészséges, szépnövésü-e a test? Lelke vidám-e, fogékony-e boldogságra? Bölcs-e és tud-e uralkodni magán? Meghajlik-e a méltatlanság ütései alatt? Le tudja-e győzni a rossz szenvedélyeket, a könnyű dicsőség varázsát? Elcsügged-e majd, ha egyes-egyedül marad? Azt hiszem, nincs is több kívánni való. Hasonlítsd az egyénhez az ostoba, alacsonyrendű, szolgai és állhatatlan embertömeget: az ég messzebbre van a földtől: de vakok vagyunk és semmi különbséget nem látunk köztük. Az első pillantásra szemünkbe ugrik a különbség, ha pórt a királlyal, a nemest a kurtanemessel, a föméltóságot a polgárral, gazdagot a szegénnyel állítjuk szembe. Ám ha jobban megnézzük, ez a különbség a cipősarok elütő magasságában létezik csupán. (Bajcsa András fordítása) PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztősége pályázatot ír ki olyan eredeti rádiójátékok megírására, amelyek képet adnak társadalmunknak a szocialista embertípus kialakítására irányuló törekvéseiről, és hangsúlyozzák az internacionalizmus gondolatát. A pályázatnak az a célja, hogy ösztönözze a hazai magyar írókat olyan eredeti rádiójátékok írására, melyeknek cselekménye napjainkban játszódik, témája; nemzeteink és nemzetiségeink építő törekvése. Pályázati feltételek: a) A pályázatra csakis csehszlovák állampolgárok küldhetik el alkotásaikat. A rádiójátékokat magyar nyelven, 30—50 gépelt oldal terjedelemben, három példányban kérjük beküldeni, a címoldalon a szerző nevének és címének feltüntetésével. b) A rádiójátékokat a pályázat meghirdetésétől, vagyis 1983. február 15-től 1983. június 30-ig fogadjuk el. c) A beküldött műveket öttagú bírálóbizottság fogja értékelni; a bizottság tagjait a magyar adás főszerkesztője nevezi ki. d) Díjak: 1. díj............................. 10.000 Kčs 2. díj............................. 8.000 Kčs 3. díj............................. 6.000 Kčs A különdíjak értéke: 4.000 Kčs e) A magyar adás főszerkesztősége fenntartja annak a jogát, hogy az egyes díjakat nem ítéli oda, illetve összevonja. f) A nem díjazott műveket nem küldjük vissza és nem őrizzük meg. g) Az ünnepélyes díjkiosztásra 1983. aug. 5-én kerül sor. h) A pályázatra írt rádiójátékokat a következő címre küldjék: Československý rozhlas Hlavná redakcia maďarského vysielania Zochová ul. 1. 812 90 Bratislava 15
