A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-25 / 9. szám
KAREL HOUBA 9. A kastély kulcsai, vagy nyolc-tíz különféle nagyságú darab, hatalmas vaskarikán függték, vendéglátóm a legnagyobbikkal kinyitotta a főbejáratot, s a penészszagú előcsarnokon keresztül felvezetett a kőlépcsőn az első emeletre. Ez itt az én hivatalom, jelentette ki, miközben tisztelettudón előreengedett az irodának berendezett szobácskába, ahol az asztalt és a szekrényeket borító porréteg arról árulkodott, hogy Lídr úr valószínűleg jelképesen értette a takarítást. Amikor pedig a leltári tárgyak hivatalos jegyzékét kértem tőle, álmélkodva vonta föl rötes szemöldökét és vállat vont. Ilyesmivel nem szolgálhat, a háború után a helyőrségi parancsnokság költözött be ide, géppuskákat raktároztak a földszinten, sőt két ágyút is, a helyőrség után jött a szakiskola igazgatósága, később meg a helyi termelőszövetkezet foglalta le a földszintet raktárhelyiségnek — vagyis elmesélte, amit már tudtam. Én azonban ragaszkodtam a leltári jegyzékhez, hiszen igazgatóm fölvilágosított arról, hogy amikor az állam elkobozta vagy felügyelete alá vonta, illetve birtokba vette azokat az ingatlanokat, amelyeket egykori tulajdonosaik, többségükben német vagy osztrák arisztokraták, a háború után, esetleg már a háború alatt elhagytak, minden tanács köteles volt leltárt készíteni róluk. Kitartásom fél sikert eredményezett, ugyanis Lídr úr, látva, hogy nem tágítok, nekifogott s átkutatta az asztalfiókokat, majd átvizsgálta a szekrényeket is, porlepte, szakadozott irattartókat nyitogatott és lapozott át, mígnem végül az egyikből előhúzott egy zsirfoltos sárga irattartóba fűzött, gyűrött aktacsomót. Megkerült a jegyzék. Siralmas példány, derült ki nyomban, amint viszolyogva belelapoztam. Annyit mindenesetre megtudhattam belőle, mi maradt a kastélyban az elkobzás idejére. Szorongattam a megsárgult lajstromokat, és elfogott a kétségbeesés, mert rájöttem, sziszifuszi munka vár rám, mindent elölről kell majd kezdenem. A jegyzéket kézzel írták, a tinta nyirok vagy nedvesség hatására szétmázolódott, csaknem mindegyik lap zsírfoltos volt. Ezt jól kifogtam, mondtam magamban tanácstalanul. — A másodikon minden lakat alatt van, ott mindent úgy talál, ahogy Steinfürthék itt hagyták. Sietős volt a dolguk, nem sokat vihettek magukkal — vigasztalt kulcsait csörgetve Lídr úr. Aztán megkérdezte: — És hol fog lakni, ha szabad kérdeznem? — Nem tudna ajánlani valamit? — mondtam csaknem ugyanolyan tanácstalanul, mint az előbb, a régi jegyzék láttán. — Megszállhat odalent a vendégfogadóban is, szólok Rudlának, ö a fogadós, van két kiadó szobája az emeleten, az egyik biztosan megfelelne magának, és ott helyben kosztolhatna is. Manča, mármint a fogadósné úgy főz, hogy párja nincs. így találtam szállást A hársfához címzett fogadóban az aprócska főtéren. A fogadósné valóban ritka ízletesen főzött, úgy, ahogy azt a borbélymester bejelentette. Igaz, a tenyérnyi hálókamrában nem fért el egyéb, mint egy ágy, dunyhával és két dagadó vánkossal, egy szekrény meg a cserép mosdótál a hozzá tartozó vizeskorsóval, de a tájra nyíló kilátás mindennél gazdagabban kárpótolt a szűkös kényelemért, különösen estefelé, amikor a falu és környéke elcsendesedett, a határt, a réteket, az erdőket könnyű fátyollal vonta be a közeledő éjjel kékes párája, s a nyitott ablakon át friss, harmatos levegő áradt a padlásszobába. Miután Lídr úr ideadta a kastély kulcsait, a falusi vegyeskereskedésben vásároltam egy vastag, sima lapú füzetet, toliam volt, így hát teljes fegyverzetben munkához láttam. Az első napok a tárgyak időrabló osztályozásával teltek el. Ahogy sorra előszedtem és osztályoztam az egyes darabokat, kiderült, hogy az értékesebbjét a család nyilván mind magával vitte Linz környéki birtokára, s a kastélyban csak a művészeti és történelmi szempontból értéktelen holmit hagyta. A könyvtár maradványa gazdagabb volt: bőrbe kötött tizennyolcadik század végi útleírások és gyönyörű herbáriumok között akadtam rá arra a vaskos fóliánsra, amely a kastély mindenkori birtokosainak egyfajta családi vagy nemzetségi krónikáját tartalmazta. És amikor ennek a fóliánsnak a legvégén vagyonösszeirást is találtam, az örömtől a lélegzetem is elállt. Lényegében mindazoknak az ingóságoknak, képeknek, porcelánoknak, gobelineknek, bútoroknak, szőnyegeknek és csillároknak a jegyzéke volt a kezemben, amelyek az első világháború kezdetén a kastély berendezését képezték. Számos tétel mellett ott állt az is, hol vagy kitől vásárolták az illető képet vagy porcelánt, és mi volt az ára. A váratlanul ölembe hulló összeírás volt egyedüli segédeszközöm abban, hogy a megmaradt anyagot az eredeti állománnyal összevethessem. A tanácstól kölcsönkértem egy régi Underwood-gépet, és három este másoltam a régi összeírást. Ezután hozzáfogtam a leltározáshoz. Két hét múlva szombat-vasárnapra hazautaztam. — Már várlak, Katerina! Költözködünk! — fogadott Ondrej a hírrel, s én a meglepetéstől alig jutottam szóhoz. — Hová, az istenért? — rebegtem értetlenül és gyanakodva, mert az első gondolatom az volt, hogy hülyéskedik. — Három emelettel följebb. Felszabadult egy lakás. Gyere, ne is vetkőzz, majd később mindent elmesélsz, most gyere nézd meg! Háromszobás lakás... Megálltam az ajtóban, és úgy éreztem magam, mint aki marihuánát szívott. Persze, nem a sarkokból rám meredő üresség, a piszkos falak vagy a felszálkásodott parkett láttán, hanem azért, mert álmodni sem mertem arról, hogy valaha ilyen nagy lakásom lehet. Három szoba, az egyik olyan tágas, mint a kastély szalonja, konyha, kamra, fürdőszoba, méghozzá fehér csempével — ez talán nem is lehetett igaz. — Ebből műtermet csinálok — lelkesedett Ondrej —, két nagy ablaka van, ez a legvilágosabb helyiség. Ez lesz a te szobád, és itt — már a legnagyobb szobában voltunk —, itt fogadjuk majd a vendégeket. — A vendégeket? — visszhangoztam kételkedve. — És miből fogjuk ezt a sok szobát berendezni ? — Ülj le ide — mondta erre Ondrej, és az üresen tátongó hatalmas szoba közepére vonszolt egy ládát, amely a költözködésből maradt. Leültem erre az egyetlen bútordarabra, ö meg kényelmesen letelepedett a poros padlóra velem szemben, és ezt mondta: — Vége a kudarcsorozatnak, Katerina. Levelet kaptam a szanatórium igazgatójától, megvették a szobromat, a pénzt máris küldik. A másik megrendelést a minisztériumtól kaptam... — Hiszen ez óriási! Borzasztóan örülök neki! — ... domborművet kérnek az előcsarnokba. Valóban nagyon örültem, annyira, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, melyik minisztériumról van szó. Ondrej fölkelt a padlóról, s lassan, bizonytalanul, mint a részeg, én is fölálltam. Aztán néhány pillanatig, talán egy örökkévalóság lehetett, álltunk egymással szemben, mintha
