A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-18 / 8. szám
Csak egy percre Sokéves gond volt Komáromban (Komárno), hogy nincs megfelelő létesítmény a fiatalok szórakozására. Az egykori Tisztipavilon alagsorában volt azonban egy pince, amelynek híre egyaránt vonzotta a népművelőket, a tervezőket és a város vezetőit. így hát több mint hárommillió korona ráfordítással megépült, s tavaly, április elsején megnyílt a vadonatúj Ifjúsági Klub. A klubtanács vezetőségi tagja PUJDESZ TIBOR, a népszerű Kráter együttes technikusa. — Ez az új szórakozási központ kielégítheti végre a fiatalok jogos igényeit? — Igen. Ez a több helyiségből álló pincerendszer méreteinél és adottságainál fogva bőven nyújt lehetőséget mind a komáromi, mind a közeli környéken élő fiatalok korszerű művelődési vagy szórakozási igényeinek kielégítésére. — Ebben a tekintetben, szerinted, mit jelent manapság a korszerűség fogalma ? — Szerte a világon különböző szabadidő-központokat terveznek, amelyekben a határozott cél nélkül érkező ember is válogathat, de ami ennél is fontosabb: találhat kedvére való programot. Az ilyen jellegű létesítmények megtervezése igényes építészmérnöki feladat, rugalmas üzemeltetésük pedig művelődéspolitikai szempontból fontos. — Milyen konkrét céllal nyílt meg Komáromban az Ifjúsági Klub? — Hogy minden termében színvonalas és a hét minden napján, folyamatos műsort lehessen adni. Hogy passzív befogadás helyett, a fiatalok kötetlenül, szabadon választhassanak a különféle programok közül. Az eltérő nagyságú helyiségek szinte önmaguktól kínálták az ötleteket: a nagyobb termek a közös találkozóknak vagy a hangosabb programoknak; a kisebb terem a csendesebb, pihenés jellegű szórakozáshoz ad helyet. — Részben múlt időben beszélsz. Miért? — Mert az első hetek kíváncsiság sugallta lelkesedése után. sajnos, erősen megcsappant a helyi ifjúság érdeklődése a klub rendezvényei iránt. Pusztán Komáromban több mint ötezer tizenéves fiatal él, klubigazolványos törzstagjaink száma mégis alig haladja meg a kétszázat! Egy-egy rendezvényünkre, a diszkót vagy más könnyűzenei műsorokat is beleértve, átlagosan 50—60 érdeklődő jön össze, ami bizony kevés ... De megtörténik olyasmi is, hogy egy diavetítéssel tarkított útibeszámolóra, vagy akár egy érdekesnek ígérkező vetélkedőműsorra alig négyen-öten verődnek össze!... — Miben látod, a klubtanács többi tagjával együtt, ennek a pangásnak fő okát? — Abban, hogy városunk iskoláiban és üzemeiben a SZISZ-alapszervezetekben meglehetősen esetleges és szervezetlen munka folyik. Egyszerűen érthetetlen, hogy az ifjúság, jobbára csak a tanítási órák, vagy a kötelező diákotthoni foglalkozások rovására legyen hajlandó nagyobb számban is eljönni a klubba. Gondolom, a SZISZ járási bizottságának is élénkebben kellene szem előtt tartania a klubmunka eredményességét. — Márciusban például mivel „csalogatjátok" klubotokba a fiatalokat? — Rendszeresen lesz táncház, diszkó, beszélgetést szervezünk a pályaválasztásról, a lakáshelyzetről, tartunk kozmetikai előadást, többórás vitát a barátságról és a szerelemről, de bőven kínálunk egyéb műsorokat is, hiszen klubunkban napi programbeosztás van. (mik-) • Az anya a leszakadt inggombokat varrta fel, az öt év körüli fiúcska meg a szoba közepén játszott az új autójával: zümmögött, tülkölt, aztán mintha éppen akkor jutna eszébe, megszólalt: — Anyuka! — Tessék, kisfiam ... — Anyuka, mi az, hogy élősködő? — Élősködő? — kapta fel a fejét anyuka. — Tudod, kisfiam, az olyan bácsi, aki... — Néni nem lehet? — Mindegy, lehet néni is... olyan néni, aki, aki semmit nem csinál, csak a mások keresetéből él. Érted? — Értem — mondta a gyerek bizonytalanul —, és a migrén, az micsoda, anyuka? — Hogy te miket kérdezel! — állt meg a tű az anya kezében. Mosolygó csodálkozással nézte a fiát, aki egy pillanatra sem hagyta abba a játékot, körbe-körbe tolta az autót s tülkölt. — Ugye neked is szokott lenni migréned, anyuka? — Szokott, kisfiam ... — Mikor szokott lenni anyuka? — Amikor nagyon felidegesítenek ... • Az újság „Szót kérünk" rovatának címére levél érkezett. írója húsz oldalon keresztül szidalmazta a pirotechnikai cikkeket gyártó vállalat hanyag munkáját. Szomorú képet vázolt fel. Először; ez a cég csupa selejtet gyárt. Másodszor; munkafegyelemnek nyoma sincs. Harmadszor: a gyárban elharapózott a bürokratikus aktatologatás, a kritikát elfojtják, a társadalmi tulajdont megkárosítják. Ha a levélírónak hitelt lehet adni, a vezetőség szemet huny a sógorság-komaság, az állandó lógás, italozás, anyagpazarlás fölött, és valósággal atyai szeretettel támogatja a naplopókat és a hízelgőket. — Ha ennek akár egytizede is igaz, akkor azonnal fogom a jegyzettömbömet és máris lerohanok abba a gyárba! — kiáltottam fel. De mielőtt ezt tettem, úgy határoztam, hogy a levélírót meghívom a szerkesztőségbe. Mert az írás csak írás, de a szemtanú beszámolója, az élő szó a legfontosabb számunkra, újságíróknak. A levélíró megbízható embernek látszott. Minden egyes vádpontjának megindoklására olyan gondosan felkészült, mintha legalábbis egy doktori disszertációt akart volna megvédeni. Egy csomó papírt, iratot, füzetet rakott ki az • Pennua tovább haladt a nyomon. A szabálytalan vonalak élesen rajzolódtak ki az idegen bolygó vörösesbarna, homokos felületén. Amióta elhagyta az űrrakétát, már hat óra telt el. Fáradt volt, de erőt vett magán és folytatta útját. Kétségtelenül, a nyomok azokhoz a lényekhez vezetnek, amelyek ezen a bolygón élnek. És Pennua elhatározta, hogy megtalálja őket. Három társa az űrrakétában várta, hogy mi hírt hoz majd. Érezte, hogy már a közelükbe jutott. Talán már csak tíz perc, talán már csak tíz lépés .-.. Akkor pillantotta meg őket, amikor A MIGRÉN — Ugye most nem vagy ideges, anyuka ... mert ha ideges lennél, akkor megszűrnéd az ujjad ... igen, anyuka? — Biztosan ... de mivel nem vagyok ideges... — És az, hogy zabálógép, az micsoda ? Villanymotor hajtja ? — Dehogy villanymotor, kisfiam ... Az olyan emberre mondják, aki örökké tömi magát, mintha feneketlen bendöje lenne. Érted? Erre a kisfiú furcsa fénnyel a szemében felkiáltott: — Akkor a mi ómink is egy zabálógép, anyuka? — Miből gondolod? — kérdezte az anya döbbenten. — Tudod, anyuka, én a múltkor hallottam, amikor azt mondtad apunak, hogy ez az ómi egy lehetetlen teremtés... hogy örökké csak zabái... reggel pálinkázik ... napközben sörözik ... meg hogy nem elég a nyugdíja a kávéra, mert vödörszámra issza... és azt is Jurij Prokopenko; FŐ AZ ŐSZINTESÉG! asztalra. Még egy órába sem telt, és már meggyőzött arról, hogy az üzemnél uralkodó állapotokról csakugyan írni kell a „Szót kérünk" rovatban. .— Mondja — kérdeztem a levélírótól — de hát mi a fő oka annak, hogy ilyen hiányosságok vannak? — Az igazgató! — vágta rá azonnal a látogatóm. — Minden bajnak ő az oka. Nemtörődöm vezető, akiből már réges-régen kiveszett a felelősségérzet. — No de rajta kívül más bűnös is akad bizonyára. Mit tesz például a szakszervezeti bizottság ? — Fél — válaszolta már kissé halkabban a levélíró. — Ez egyszerűen nevetséges! — Ha önnek nevetséges, akkor csak nevessen, de a gyár dolgozóinak semmi kedvük sincs nevetni. Mert az igazgató dönt a túlórák kifizetéséről, a prémiumok összegéről, a lakáskiutalásokról. Én csak annyit mondhatok: le kell vál-Hocman Gábor JÁTÉK elérte a homokbucka csúcsát. Megtorpant és mozdulatlanul figyelt. A lények szabálytalanul mozogtak; néha összeütköztek, majd újra szertefutottak. Néha-néha megdobálták egymást különös, mértanilag szabályos tárgyakkal; aztán összerakták őket majd újra szertehányták. Néha rendben, szabályosan mozogtak, máskor meg teljesen összemondtad, ha engem nem kellene hordani az oviba ... meg nem kellene rám vigyázni, úgy kirúgnád a lakásból, mint a pinty... hogy, hogy a lába se érné a földet... Ha kirúgnád, anyuka, akkor az ómi legurulna a lépcsőkön?... És akkor nem törne el a keze vagy a lába, anyuka?... Ugye nem törne el, anyuka, mert az ómi erős, mint a bivaly ... azt is mondtad, hogy olyan erős, mint a bivaly, hogy túlél mindenkit... A bivaly, az milyen, anyuka?... Olyan, mint az ómi?... Az anya már nem bírta tovább hallgatni a szájaskodó fiát. Elsápadva remegni kezdett, majd két kezével a hajába kapott és cibálta, közben őrjöngve sikoltozott. —• Megörülök... és megöllek, te nyomorult kölyök, megöllek! A fiú kissé csodálkozva és bátortalanul kérdezte; — Mi az, anyuka, megjött a migréned?... Múltkor, amikor apu fejéhez vágtad a tányért, akkor is?... Ómi is mondta: látod, kisfiam, anyádra rájött a hoppáré ... az is migrén, igen, anyuka ? LOVICSEK BÉLA tani ezt az igazgatót. Csak akkor lesz végre rend a gyárban. Mindenki megkönnyebbülten lélegzik majd fel. — Ön is? — Hát persze. — Önnek mi a beosztása a gyárban? — Én vagyok az igazgató. — De hát... — Igen, én vagyok a gyár igazgatója. Remélem, mindenféle kételkedés nélkül elfogadja azokat az adatokat, amelyeket a gyárban elharapózott hiányosságokról és hibákról közöltem. — Nyugodt lehet, mindezt megírom a „Szót kérünk" rovatban. Mégis kissé furcsa, hogy éppen ön javasolja ezt. — Tehát a szavát adja, hogy megírja? Remek! Nos, akkor egészen őszinte leszek. Ha ez a cikk valóban megjelenik, akkor engem egészen biztosan leváltanak. És akkor törik a fejüket, hogy hová nevezzenek ki. Alighanem tudja, hogy a szakképzett vezetők száma terén járásunkban nem a legrózsásabb a helyzet... A sörgyár igazgatója a jövő hónapban nyugdíjba megy. És egészen természetes, hogy engem neveznek ki a helyébe. A sör pedig olyan termék, amellyel semmi gond sincs. Merthogy a sörgyártás, ugyebár, nem pirotechnika! Ford.: Gellert György vissza, rendezetlenül. Pennua rejtekéböl sokáig figyelte az ismeretlen lényeket. Sehogy se volt azonban képes rájönni tevékenységük céljára. Egy pillantás a kronométerre arra figyelmeztette, hogy legfőbb ideje viszszatérni az űrrakétához, társaihoz. A visszatérés azonban még fárasztóbbnak bizonyult. Teljesen kimerültén vánszorgott vissza a rakétához. Társai már várták és amint meglátták, hogy közeleg, eléje futottak. Pennua leolvasta szemükről a néma kérdést. — Láttam őket, — mondta. — Intelligensek. Képesek játszani. 22
