A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-18 / 8. szám
Tudomány-technika Bedŕich Hrozný Hieroglif jelekkel írt hettita felirat AZ ÓKOR EMLÉKEZETE (Fejezetek az írás történetéből) 9. EGY NÉP - KÉT ÍRÁS A Közel-Keleten a múlt században megkezdett rendszeres régészeti ásatások jóvoltából a történettudomány egyre pontosabb képet alkothatott magának arról, hogyan és milyen társadalmi-politikai viszonyok között éltek a Közel-Kelet népei az ókorban, milyen szellemi és kulturális szintet értek el. A figyelem, érthetően, mindenekelőtt a nagy gazdasági és szellemi központokra irányult, Egyiptomra, Sumerra, Babilonra stb., a kisebb jelentőségű — vagy annak vélt — helyeken viszonylag későn és nem különösebb erőbedobással kezdődött el a feltáró munka. Igaz, sok esetben a tájékozatlanság is ludas volt a dologban; számtalan olyan nép élt ezen a tájon, amelyről a tudósok szinte semmi bizonyosat nem tudtak, legföljebb csak annyit, amennyit a Biblia említésre méltónak tartott. E népek között akadt egykét jelentősebb is, amelyek olykor évszázadokon át fontos gazdasági, politikai és hadászati szerepet játszottak a Közel-Keleten, s csupán azért merültek feledésbe, mert a görögök már nem ismerték őket. Erre a hálátlan sorsra jutottak a hettiták is, akik egykoron erős birodalmat hoztak létre a mai Törökország és Szíria területén és rettegett ellenfelei voltak mind az egyiptomiaknak, mind pedig a babiloniaknak. A hettiták birodalma az i. e. 17. században alakult ki, az i. e. 14—13. században élte fénykorát (I. Šuppiluliumaš és II. Muršiliš uralkodása idején), majd e néhány évszázados tündöklés után fokozatosan lehanyatlott. I. e, 1200 táján idegen hódítók felgyújtják a birodalom székhelyét, Hattušaš-t, a hettiták hajdan erős országa pedig darabjaira hull: önálló városállamocskák jönnek létre, amelyek előbb vagy utóbb beolvadnak a környező királyságokba. Az i. e. 8. századtól kezdődően már semmiféle híradás nem tudósit a hettitákról, és több mint 2500 esztendeig a feledés homálya borul rájuk. A Bibliában ugyan emlegetik őket, de csak mint egy izgága nép képviselőit, már korabeli forrásokban még annyi sem áll róluk. Pontosabban szólva az addig ismert forrásokban — s ezt most a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveire értem. Amikor a múlt század folyamán a tudósok először találkoznak a hettita birodalom és műveltség emlékeivel, nem is sejtik, milyen nagy felfedezések közelébe kerültek. A kalandos életű Ibrahim sejk (valódi nevén Johann Ludwig Burckhardt) a múlt század elején a sziriai Hama városában egy furcsa köre lett figyelmes, amely egy bazárépület falába volt beépítve és a helybéliek különös becsben tartották. Halála után kiadott útijegyzeteiben — szokatlan szűkszavúsággal — ezt irta róla: „Kö — egy csomó apró figurával és olyan jelekkel, mintha hieroglifák volnának, bár az egyiptomi hieroglifákhoz egyáltalán nem hasonlítanak." Majdnem hatvan évig közömbösen hagyott mindenkit ez az odavetett mondat. Aztán egyszerre csak nagy nyüzsgés támadt a hamai kö körül. Két amerikai — Augustus Johnson konzul és dr. Jessup hittérítő — 1872-ben szintén felfigyelt a beépített köre, sőt még további hármat is találtak s elhatározták, hogy alaposabban szemügyre veszik őket. A helybéliek azonban nem voltak hajlandók a kövekkel kapcsolatosan felvilágosítást adni, s azt is megakadályozták, hogy a két kíváncsiskodó lemásolja a kövekre vésett furcsa jeleket. Mint utóbb kiderült, a hamaiak szent eredetüeknek vélték a köveket és gyógyító hatást tulajdonítottak nekik, ezért védelmezték olyan szenvedélyesen, még a hatóság embereivel szemben is. Végül hosszas huzavona után a kövek mégis csak múzeumba kerültek — William Wright tiszteletes és Subhi pasa sziriai kormányzó jóvoltából —, s egyszeriben megkezdődtek a találgatások: kik és mikor készítették ezeket a különös feljegyzéseket. Valakinek eszébe jutott, hogy egy francia utazó, bizonyos Charles Félix Marie Texier (1802—1871) az 1830-as években a törökországi Bogazköy nevű település közelében — ami több száz kilométerre van Hamától északra — hasonló hieroglif jelekre bukkant, ugyanakkor Törökország más területeiről is előkerültek ilyen írásos emlékek. Tehát egymástól száz meg száz kilométerre, félmilliónyi négyzetkilorhétemyi területen szétszórva azonos származású hieroglif jelek! Erre csak egy magyarázat lehetséges, s ezt az oxfordi Qeen’s College tanára Archibald Henry Sayce (1845—1933) fogalmazta meg 1879-ben megjelent „A hettiták Kis-Ázsiában" című tanulmányában. Sayce úgy vélekedett, hogy az említett területen hajdanában egy kiterjedt birodalom létezett, s annak lakói — a hettiták — hagyták hátra ezeket az emlékeket. Sayce azt is feltételezte, hogy a hettiták sokkal fontosabb szerepet játszottak a történelemben, mint ahogy azt addig hitték. A hieroglif írásból — inkább ösztönszerüen — megállapította, hogy jobbról balra majd balról jobbra aztán újra balra stb. kell olvasni, tehát az ún. busztrofedon (ökörszántás) írásmóddal van dolgunk. Néhány hieroglifet sikerült is helyesen értelmeznie, s később ö volt az, aki rámutatott arra a tényre, hogy a hettitáknak volt egy másféle írásmódjuk is, a hettita ékírás, amelyet az akkádoktól kölcsönöztek. Sayce ezt az utóbbi állítását azokra a különböző helyekről származó pecsétnyomókra alapozta, amelyeken hieroglif és ékjelek egyaránt láthatók voltak. Ez esetben nem bilingvisröl, kétnyelvű feliratról volt szó, mert az akkád ékjelekkel neón akkádul írtak, hanem egy addig ismeretlen nyelven, feltehetően a hettitákén. A pecséthengerek szövege túlságosan rövid volt ahhoz, hogy komolyabb felismerésekhez segítse a kutatókat, akik egyébként is nagyon kételkedve fogadták Sayce eszmefuttatásait és vitatkoztak vele. Aztán 1887-ben váratlanul rábukkantak IV. Amenóphisz (az eretnek Achnaton) fáraó levéltárára az egyiptomi Tell-el-Amama közelében, s innen olyan agyagtáblák kerültek elő, amelyek Sayce elképzeléseit támasztották alá. A levéltár alapján nagyszerű képet alkothattak a kutatók az ókori Közel-Kelet államainak egymáshoz fűződő kapcsolatairól, hiszen az akkád nyelvű táblákon diplomáciai jellegű leveleket örökítettek meg. Két tábla a hettiták királyától Šuppiluliumaštól érkezett leveleket rögzítette, s ezekből az is kiderült, hogy nem holmi kis vazallus, hanem egy tekintélyes birodalom uralkodója fejezi ki jókívánságait Achnatonnak trónralépése alkalmából. Az el-amarnai levéltárban azonban két olyan levelet is találtak amelyet ismeretlen nyelven írtak és „Arzawa királyához" intéztek. Már 1902-ben úgy vélekedett ezekről az arzawai levelekről egy norvég tudós — J. A. Knudtzon —, hogy indoeurópai nyelven íródtak! Később ugyan visszavonta ezt az állítását — a kollégák lépten-nyomon támadták —, de az utókor, s mindenekelőtt a cseh Bedfich Hrozný (1879—1953) professzor hamarosan igazságot szolgáltatott neki. Mielőtt azonban Hrozný professzor érdemeinek méltatásába fognánk, előbb még szólni kell a hányatott életű német régészről, Hugo Wincklerröi (1863—1913), aki feltárta a hajdani Hatti birodalom fővárosának Hattušaš-nak nagy részét (Hattušaš a már emlegetett Bogazköy mellett terült el) és megtalálta a hettita királyok levéltárát, ahonnan több mint tízezer agyagtábla került elő. Ezek a táblák ékírásos szövegeket tartalmaztak és ugyanazon a nyelven írt szövegek is akadtak köztük, mint amilyen nyelven az azrawai levelek íródtak. Winckler az akkád nyelvű szövegeket könynyen elolvasta, s ezek alapján sok érdekes összefüggésre jött rá, a hettita nyelvvel azonban nem boldogult, ennek a megfejtése (pontosabban: az ékírásos hettita nyelv megfejtése) Bedŕich Hroznýra várt. Hrozný már gimnazista korában több keleti nyelvet ismert, s amikor Dél-arab sziklafeliratok c. disszertációja megvédésével elnyerte a doktori címet a bécsi egyetemen már komoly szaktekintélynek számított. Kezdetben a babiloni kultúrát és történelmet tanulmányozta, s különösen a gazdaságtörténet területén végzett fontos kutatásokat. (Két nevezetes művet is írt erről a témáról: Pénz a babiloniaknál; Gabona az ókori Babilonban) Ezek után került közelebbi kapcsolatba a hattušaši levéltár anyagával, s kutatásait az első világháború kitörése után is folytathatta — jóllehet katonai szolgálatot teljesített — mert felettese ezt lehetővé tette számára. Hrozný a hettita nyelvű szövegeket megpróbálta elfogulatlanul, mint egységes egészet vizsgálni. A munkáját nagymértékben megkönnyítette, hogy a hettita Írnokok gyakran kevertek sumér és akkád szavakat a hettita szövegbe, így ki lehetett következtetni az ismeretlen hettita kifejezések értelmét. Hroznýnak az is feltűnt, hogy az ideogramokhoz bizonyos — az indoeurópai nyelvekre jellemző — módon kapcsolódnak a végződések, s ez a nyelvtani hasonlóság akár felérhet a rokonsággal is! Sokáig ingadozott, mígnem aztán egy mondatnál elgondolkodott. Ez a mondat valahogy így hangzott: „nu NINDA-an e-iz-za-at-te-ni wa-a-a-tar-ma e-kuut-te-ni". Egyetlen szót értett belőle csupán, a NINDA-t, mivel az a kenyér szó sumer ideogramja volt. De ha itt kenyeret emlegetnek — vélekedett Hrozný —, akkor nyilván az evésről is szó lesz, meg kell találni tehát az enni szó hettita megfelelőjét. Ha feltételezzük, hogy indoeurópai nyelvről van szó, akkor az egyes szavak hangalakjainak valamiképpen hasonlítaniuk kellene más indoeurópai nyelvek azonos jelentésű szavaihoz. Hrozný sorra vette az enni szó különböző formáit, így bukkant rá az ófelnémet ezzan kifejezésre, amelyre szinte rímelt az egyik hettita szó, az ezzateni. S ahol esznek, nyilván inni is fognak, talán éppen vizet. De vajon tényleg szó van-e itt vízről? Az angol water, a német Wasser, az ófélnémet watar vizet jelent, a watarma mintha ezekre emlékeztetne. A mondat tehát kb. így hangzik magyarul: „Most kenyeret fogtok enni, azután vizet fogtok inni." Hrozný ezen a nyomon indult el, s hamarosan elég jól kiismerte magát a hettita nyelv dzsungelében. A teljes megfejtés persze még évtizedekig váratott magára, de a lényeget, hogy ti. a hettita nyelv a legrégibb ismert indoeurópai nyelv Hrozný professzor már 1915-ben bebizonyította. A hettita hieroglif Írás megfejtése sokkal keményebb diónak bizonyult. Akadtak szép számmal olyanok is, akik kételkedtek abban, hogy az ékírásos és a hieroglif-írásos szövegek ugyanazon a nyelven íródtak, de a tények ellenük szóltak. A kétnyelvű pecsétnyomók — amelyeken voltaképpen kétféle írással közölték ugyanazt, ugyanazon a nyelven — kevés támpontot adtak a megfejtéshez, egy igazi „bilingvisre" lett volna szükségük a kutatóknak, ilyet azonban sokáig nem sikerült találni. Végül aztán mégis előkerült — 1947-ben, a dél-törökországi Karatepe közelében — a hőn óhajtott kétnyelvű felirat, amelynek egyik változata hettita hieroglif írással, a másik föníciai nyelven íródott. A szerencsés megtalálót Helmuth Th. Bossertnak (1899—1961) hívták, s rögtön hozzá kell tenni, hogy Fortuna teljesen megérdemelten részesítette kegyeiben, hiszen Bossert már évtizedek óta foglalkozott ezzel a témával. A dolog persze nem ment olyan simán, mint képzelnénk, mivel a kétnyelvű feliratot egy barlang falán találták, megható összevisszaságban, és sokáig az is kérdéses volt, hogy a föníciai szöveg ugyanazt mondja-e, mint a hettita. Ismét a szerencse segített : Bossert egyik munkatársa, Franz Steinherr megálmodta (!), hogy hol lehetne a két szöveget összeilleszteni, s miután felébredt ezt gyorsan lejegyezte, s a megfejtés innentől már inkább csupán rutin feladat volt. Továbbra is vitatkoznak viszont a kutatók arról, miért volt szüksége egy népnek kétféle Írásra. Talán a jövő végleges választ ad erre a kérdésre is. LACZA TIHAMÉR 18
