A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-18 / 8. szám
115 éve, 1868. január 23-án halt meg Erdélyi János EGY NÉPKÖLTÉSZETI KIADVÁNY ELŐTÖRTÉNETE „Habent sua fata libelli" — bizony, találó a latin mondás: a könyveknek is megvan a maguk sorsa. És ez a sors nem is a nyomdafesték kiszáradásával kezdődik, hanem sokkal korábban: már a könyvírás eszméjének a kialakulásával. Ilyesmiről lesz szó az alábbiakban. Ortutay Gyula egyik. Erdélyi János (1814—1868) munkásságát méltató esszéjében olvashatjuk az alábbi sorokat: [Erdélyi] „1864-ben a Felvidék c. folyóiratban nyílt levelet intéz Lehoczky Tivadarhoz, akiről tudja, hogy a ruszin népköltészettel foglalkozik (...) Ebben a levélben buzdít arra, hogy nemzetiségeink néprajzi sajátosságaival foglalkozzunk (...) Nemcsak egyszerű néprajzi érdeklődésről van itt szó, hanem egy emberséges politikai gondolatról: a magyarság követendő nemzetiségi politikájáról, mely nem erőszakra, de a szellem fölényére és varázsára építi hatalmát. Ezzel Erdélyi nemcsak a magyar nemzetiségi néprajzi kutatásoknak adott indítást, hanem a magyar nemzetiségi politikát is Széchenyi szellemében határozta meg újra." Magvas gondolatokkal terhes mondatok, érdemes lenne közelebbről is megismerkedni ezzel a problematikával, amely közvetlenül kiváltotta őket. Erdélyi János és Lehoczky Tivadar együttműködésének történetével. Erdélyi — Ortutay által idézett — tételét már jóval korábban, 1853-ban megfogalmazta a Pákh Albert és Gyulai Pál szerkesztette Szépirodalmi Lapokban „Népköltészet körül" címmel: „Nekünk, magyaroknak, a mai fejlődési fokozat szerint oda kellene dolgoznunk, hogy a velünk egy sorban levő népszakadékok szellemiségeit mindinkább szönnők be míveltségünkbe." Egy évtized múlva ugyanez az írás, más cím alatt (Népköltészet és kelmeiség) megjelent Kisebb prózái első kötetében is. Egy évre rá követte ezt Lehoczky alábbiakban idézendő írása a Felvidékben, amelyre reagált aztán Erdélyi ugyanott. De ki is volt az a Lehoczky Tivadar, s mit írt abban a bizonyos cikkben? Lehoczky Tivadar (1830—1915) munkácsi ügyész, aktívan foglalkozott régészettel, történelemmel, népköltészettel, műfordítással egyaránt. Szlovák származása (lásd erre Erdélyihez írott, 1864. július 3-i keltezésű levelét. In: Erdélyi János Levelezése, II. Bp. 1962, 337) és lakhelye lehetővé tette, hogy közelebbről is megismerje a ruszin népköltészetet, amelynek általa gyűjtött legszebb darabjait átültette magyar nyelvre is. Ezekből mutatott be egy csokorra valót a már idézett folyóiratban rövid jegyzet kíséretében. Olvassuk el ennek lényegbevágó sorait! „A Kisfaludy Társaság 1861. évben kiadott kis kötetben nehány külföldi 10 népdalt, melyeket spanyol, franczia, normán, breton, flamand, lengyel, német, oláh s Isten tudja hány más nép dalai közül Greguss Á. ur kiválasztott! de a Magyarországban lakó különféle nép törzseinek dalait még nagyon gyéren láttam képviselve s az olvasó közönségnek bemutatva, jólehet... a hazánkban lakó testvéreink dalai inkább érdekelhetnék a magyart, mint a tengereken túl lakó idegen népek egyes versecskéi... Azért határoznám el, hogy dalait a magyarral összeforrt ruthen népnek, melynek körében élek, összegyűjtsem s lefordítva hazámfiainak bemutassam." Ez tette tehát ismét aktuálissá Erdélyi János régi gondolatát, erre válaszolt nagy örömmel, szinte „postafordultával": „Annál inkább megörültem és örülök, mert ezzel egy régi eszmém lépett valóságba, melyet én ezelőtt tizenegy évvel ki is nyilatkoztattam ..." Azután elmondja, hogy „a forradalom után huzamosb ideig tartózkodván a felvidéki orosziak körében", maga is összeírt „nehány felsözempléni népdalt ...", megpróbálkozott fordításukkal is, „de nem lévén nyelvészetileg ösmerője a szláv nyelv ágazatai egyikének se" — abbahagyta a kísérletezést. E nyílt levélváltás 1864 januárjában zajlott le. Az események további folyását már Erdélyi János kiadott levelezése alapján rekonstruálhatjuk. Itt olvasható egy február 2-i keltezésű levél, amelyben Lehoczky tanácsot kér a neves folkloristától kéziratai kiadása ügyében: „Nem lenne szíves t. Kegyed nekem ily körülmények közt tanácsot nyújtani s engem e pályán gyámolítani? Én anyagi haszonra egyláltalán nem számolok; megelégszem az öntudattal, hogy ón is lehetnék szerencsés szeretett hazámnak némileg szolgálhatni“ (Erdélyi Lev. II. 329). A címzett február 6-án írott válaszában ismételten biztatja a gyűjtőt és megígéri, hogy közbenjár érdekében a Kisfaludy Társaságnál (lásd. uo. 330). Ezután már mondhatni villámgyorsan pörögnek az események, és Erdélyi János egy július 29-i keltezésű, feleségének írott levelében már arról számol be, hogy visszaküldte a nyomdába „az Orosz népdalok korrektúráját" (uo. 343). Láthattuk tehát: alig fél esztendő alatt valósággá vált egy kezdeményezés és egy évtizedes eszme. Megjelent a „Magyar-orosz népdalok. Gyűjté és fordító Lehoczky Tivadar. Kiadja Erdélyi János Sárospatak 1864." Ezzel lezárult egy könyv sorsának első szakasza. A második: a megjelenését követő hatása és művelődésünkben játszott szerepe további kutatást, elemzést kíván. KAREL HOUBA LISZKA JÓZSEF
