A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-01 / 1. szám

Tudomány-technika A SZÁMÍTÓGÉP „EMLÉKEZETE A számítógéptechnika egyike azoknak a mű­szaki ágazatoknak, amelyek körül már szüle­tésüktől fogva sok téveszme, hiedelem ke­ring. A gyakorlatban való elterjedés után általában eloszlik a köd, a nagyközönség egyre tájékozottabb lesz, de ez a számítás­­technikára mintha nem lenne érvényes: bár napjainkban egyre megszokottabbá válik al­kalmazása az ipar, a szolgáltatások és az adminisztráció valamennyi területén, sőt újabban a háztartásokba is kezdenek bevo­nulni a mikroszámítógépek, ennek ellenére laikusok körében meglehetősen nagy a bi­zonytalanság. Csak kirívó példaként említem azt az elképzelést, hogy már a közeljövőben versenyre kelhet az „elektronikus agy" az emberrel; sokkal feltűnőbb az a tény, hogy ismeretterjesztő kiadványokban, rádió- és tévéműsorokban is aránylag gyakran szar­vashibák fordulnak elő. A leggyakoribb prob­léma az operációs sebesség és a memória kapacitásának helytelen magyarázata. Az emberi agy tevékenysége még is a legnagyobb rejtélyek közé tartozik, ennek megfelelően csupán feltételezzük a gondol­kodás mechanizmusát, nem tudjuk, hogy pontosan milyen folyamatok eredménye­képp végzi az ember akárcsak a legegysze­rűbb számtani műveleteket is, a gondolko­dás magasabb szféráiról nem is beszélve. Ezzel szemben a gép minden egyes alkatré­szét mérnökök tervezik, a programokat ma­tematikusok készítik, tehát a szakemberek nemcsak tökéletesen ismerik a gép felépíté­sét, hanem minden műveletéről is tudnak. A köztudatban úgy rögződött meg, hogy két egyjegyű szám szorzata („a kis egyszeregy") egyetlen művelet az agy számára. Nem így a gépnek, amely nem tud szorozni, osztani, csakis műveleteket végezni, amelynek kö­szönhetően megszületik a végeredmény. Emiatt nem véletlenül beszélnek a szakem­berek a gép műveleti sebességéről szorzási, osztási stb. sebesség helyett, ami a gyakor­latban azt jelenti, hogy egyetlen szorzás elvégzéséhez akár több tucatnyi műveletre is szükség van. Már a „számítógép" elnevezés is félreérté­sekre adhat okot, azt sugallva, hogy a gép számokkal végez műveleteket, emiatt elég nehéz megérteni, hogyan tud egy elektroni­kus szerkezet ’számjegyekkel dolgozni. A gép valójában nem számokkal, hanem impulzu­sokkal végzi a műveleteket, emiatt nem az általunk megszokott tízes számrendszert használja. Ugyanis van ennél egy sokkal egyszerűbb is: a kettes számrendszer, amely csak két számjegyet (állapotot) ismer, az J"-t (egyes) és a „0"-t (nulla), amit fizikailag impulzussal illetve annak hiányával lehet lét­rehozni. A tízes számrendszerhez szokott gondolkodásunknak az első pillanatban egy kissé komplikáltnak tűnik a kettes számrend­szer, elsajátítása után azonban csodálkozik az ember rendkívüli egyszerűségén. Legin­kább a morze-ábécéhez lehetne hasonlítani. Ha a „pontot" vesszük nullának, a „vesszőt" egyesnek, rögtön kézzelfoghatóvá válik a kérdés. A két jel variációja (egy pont és egy vessző) összesen négy állapot (például betű) rögzítésére alkalmas (pont-pont, pont-vesz­­szö, vessző-pont, vessző-vessző), minden egyes jellel (bittel) való bővítés a duplájára emeli a variációk számát. Tehát három jelből álló „csomag" nyolc, négyből álló tizenhat, öt „információs egység" harminckettő, hat pedig hatvannégy állapot rögzítésére alkal­mas. Tehát a bitek számának növelésével tetszés szerinti állapotot fejezhetünk ki. A morze-ábécénél maradva attól függően, hogy hány betűt, számot, kiegészítő jelet akarunk rögzíteni, négy, öt vagy hat informá­ciós egységből álló szót választunk. Míg a nyelvben a rögzített szöveg információs egy­sége a hangzó (betű) illetve a számjegy (a tizes számrendszerben 0-9), addig a számí­tástechnikában az impulzus, amit angol ere­detű szóval „bit"-nek jelölnek, tehát az Írott szöveg kettes számrendszerű kódban való rögzítéséhez általában öt bitre van szükség (ahogy ezt a telex gépeknél is használják, de azok csak egy betűtípussal működnek és a hosszú magánhangzókat se jelölik), de in­kább hat a megfelelőbb. Ezt azért érdemes megemlíteni, mivel gyakran előfordul, hogy az ábécé egy-egy betűjét a számítástechni­kára vonatkoztatva (például az író-olvasó automaták esetében) is egy információs egy­ségnek (tehát bitnek) könyvelik el. Csakúgy a számolás területén. Mint a megjelölés is elárulja, a tízes számrendszer minden egyes számát kifejezhetjük, az alap-számsor (0-9) és a tizes szám hatványának összegével. Egy tetszés szerinti számot véve alapul, például az 1022-t a következőképpen is kifejezhet­jük: 1 X 103 + 0 X 10: + 2 X 10’ + 2 X 10° - 1022. A digitális technikában a kettes számrend­szert alkalmazva a számok nagyságának meghatározásánál a hatvány alapjául a „2" szám szolgál, az előbbi példánál maradva az 1022 a következőképpen bontható fel 1 X 109 + 1X10»-MX10’ + 1X 106 + 1 X 106 + 1 X 104 + 1 X 103+ 1 X 102 + 1 X 101 + 1 X 10°= 1022. Ha a számrendszer alapját képező számjegy hatványait elhagy­juk és akárcsak a tizes számrendszerben, a helyértékkel fejezzük ki a szám nagyságát, akkor az 1022 a következőképp írható fel: 1111111110. Tehát tíz bitből álló impulzus­kombinációt kapunk, amivel a gép minden nehézség nélkül tud dolgozni. A számítógép memóriájának kapacitását a leggyakrabban nem bitben, hanem nagyobb információs egységben, byte-ben adják meg (1 byte — 23 bit = 8 bit). Erre azért van szükség, mivel egyetlen információs egység­gel gyakorlatilag nem érdemes dolgozni. Na­gyon érdekes a nagyobb egységek fogalma is. A tizes számrendszerben a „kilo" ezret jelent, ezt az előtagot használva mindig az alapegység ezerszeresét értjük alatta (kilo­méter, kilogramm, kilopond, kilopascal stb.), az 1 kilobyt azonban nem ezer bit, hanem 210, tehát 1024 bit. Ennek megfelelően az 1 Kbyte 1024 bit x 8 - 8192 bit. Azzal, hogy a betűket és a számokat kettes számrendszerbe transzformáltuk, le­hetővé válik, hogy a gép csupán impulzus­kombinációkkal dolgozzon, „agyában" azo­kat tárolja. A számítógépeknek nagyjából kétféle memóriájuk lehet: elektronikus és mágneses. Az elektronikus memóriában az egyetlen impulzust, tehát bitet, egy áramkör, a „memóriasejt" tárolja. Az ún. permanens memóriasejtek (ROM — read only memory) miniatűr vezetékhálózatból, ellenállásokból vagy diódákból állnak, természetesen integ­rált technológiával készülnek. Mint a nevük is elárulja, csupán „olvasásra" alkalmasak, tehát új információ tárolására nem (pl. deka­­dikus-bináris átalakításra, kódolásra stb.) Az átprogramozható (RAM — Random acces memory) memóriák alapját tranzisztorok ké­pezik. Újabban kezd terjedni az ún „asszoci­ációs memória", amelyből a kiemelés az információtartalom szerint történik. A számítógépeknek szüksége van „kéznél levő" információkra, amelyeket az operációs memóriában tárol. Technológiailag a leg­gyakrabban (bipoláris technológiával készü­lő) ún. sztatikus memóriasejt a tárolóegység, amelynek alapja a billegő (flip-flop) áramkör, vagy pedig az (unipoláris technológiával ké­szülő) ún. dinamikus memória. Az elektroni­kus programozható memóriák többségében az információ a gép kikapcsolásával elveszik (az áramkör „kinullázódik"). Minden na­gyobb számítógépnek ezért szüksége van mágneses memóriára is, amelynek több elő­nye is van. Egyrészt a mágnesezhető vasoxid rétegen gyakorlatilag korlátlan ideig tárolha­tó az információ függetlenül a gép működé­sétől. Másrészt az adattárolás magától a géptől is független, hiszen a hordozóanyag­gal (mágnesszalaggal) együtt kiemelhető, bárhol elraktározható, sőt egy másik számí­tógépben is felhasználható. Számottevő hát­ránya az aránylag kicsi információsürűség és a lassú információátadás. A mágnesszala­gon való tárolás a legrégibb és a legelterjed­tebb módszer. Általában 1 "-os (25,4 mm) magnószalagot használnak, de újabban a 1/2", a 1/4" (a csévés magnetofonoknál használt közönséges magnószalag), sőt az 1/8"-os (kazettás magnók szalagszélessége) is használatos. Négyzetcentiméterenként — a műszaki megoldástól függően — 80—640 bit rögzíthető rajtuk. A szalagmemória leg­nagyobb hátránya a rendkívül rossz hozzá­férhetőség. Hiszen hosszú másodpercekig kell várnia a gépnek, amíg a szalag túlsó végéről „előkerül" egy-egy információ, te­kintve, hogy lassú a szalagtovábbítás. A leolvasás meggyorsítására dolgozták ki a mágneses lemezeket. Átmérőjüket tekintve a hanglemezhez hasonlítható (300 mm), a különbség csak annyi, hogy alumíniumból készülnek, vasoxid bevonattal, a felvétel nem csigavonalban, hanem koncentrikus körök formájában történik. A lemez állandóan fo­rog — másodpercenként 360-as fordulattal — mindkét oldalán kb. egymikrométeres „légpárnán" sugárirányban csúszkál a felve­vő ill. lejátszófej, tehát az információátadás rendkívül gyors a szalagmemóriához képest. A számítógépek radikális méretcsökkenté­sével beköszöntött a mikro-számitógép kor­szak, ami kikényszerítette a kisméretű le­mezmemória elkészítését. Disketa néven az IBM hozta forgalomba a papír tasakban elhelyezett, 20 cm átmérőjű, műanyag alap­anyagú hajlékony mágneslemezt. Közismert, hogy a számítógépek különféle nyelveken „értenek", attól függően, hogyan programozzák be őket. A szakembereken kívül azonban csak kevesen tudják, hogy a számítógépek ún. gépi kóddal, tehát teljesen egyforma rendszerben dolgoznak. Egy kis túlzással a programnyelvek csupán az embe­rek kedvéért készülnek. Számítástechniku­sok oktatásánál bevált módszer, hogy egy problémát először is gépi kódban oldanak meg, majd ugyanezt magasabb program­nyelven is el kell végezni. Ilyenkor az esetleg több oldalnyi utasitáshalmaz néhány soros programmá zsugorodik. Tehát a „nyelvek" elsőrangú feladata a bonyolult feladatok egyszerű utasításokkal való közlése. A szá­mítógéppel aztán a fordítógép (emulátor) „érteti" meg az utasításokat. Ugyanígy az is problémát okozhat, hogy egy tudományos kérdést valamilyen nyelven (például AL­­GOL-lal) oldanak meg, míg egy másik számí­tógéptől kölcsönzött részfeladat más nyelvű (például FORTRAN). A szóértést a fordító programok (editor) teszik lehetővé, amelye­ket az egyik nyelvből a másikba való transz­­formálásnál használnak. Egy interjú során Robert Feynmann No­­bel-díjas fizikus annak a véleményének adott hangot, hogy elvileg elképzelhető az atomi szinten való információtárolás, tehát egy gombostű fején (talán) tárolható (lesz egy­szer) akár a Nagy Brit Enciklopédia is. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt (mint ahogy a sci-fi írók oly gyakran sugallják), hogy a számítógép versenyre kelhet az em­beri elmével. Néhány ezer oldalra, pár kiló papírra már több mint egy évszázada ki­nyomtatták azt a bizonyos Encyklopédia Bri­tanniát, mégsem jut senkinek se az eszébe ezeket a köteteket az emberi intelligencia vetélytársának tekinteni, holott bizonyos, hogy széles e világon még a legnagyobb lángelmék is csak a töredékét ismerik a benne foglalt tudásanyagnak. A számítógép minél tökéletesebb lesz, annál bonyolultabb feladatok elvégzésére válik alkalmassá, fel­szabadítva ezzel az embert a monoton, is­métlődő munka, számolási műveletek végzé­se alól. A számítógép ma már képes, a jövőben még inkább képes lesz termelést irányítani, számolni, sőt még számítógépe­ket is gyártani. Csak épp gondolkodni nem tud. Ebben sosem lehet az ember vetélytár­­sa. A természet legnagyobb csodája tovább­ra is az ember marad, ahogy azt Blaise Pascal a 17. század zseniális tudósa megfo­galmazta: „Az ember törékeny nádszál. Csakhogy ez a nádszál gondolkodik". OZOGÁNY ERNŐ 18

Next

/
Thumbnails
Contents