A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-11 / 7. szám
landitól kezdve minden operájának maga irta a szövegkönyvét, s ezeknek az írásoknak az ismerete szinte elengedhetetlen, ha a maguk teljességében akarjuk megismerni a wagneri zenedrámákat. Már harminckét éves korában megvan minden későbbi operájának a terve, ilyen tudatosan, ilyen tervszerűen aligha dolgozott még életművén rajta kívül más művész. Igaz, váratlan körülmények késleltethetik egy-egy mű befejezését — a Nürnbergi mesterdalnokok c. vigoperáját már az ötvenes években elkezdte írni. de a beteljesületlenül maradt szerelem Matild Wesendonk iránt elébb a Trisztán és Izoldát íratja meg vele —, de végül is mindent, amit eltervelt sikerül megvalósítania. A wagneri zenedrámákban hus-vér hősök, lélektanilag hitelesen ábrázolt figurák küzdenek meg egymással, noha többségük mondabeli lény. A Nibelung-tetralógiában ráadásul a germán mitológia istenségei is megelevenednek. ennek ellenére egy percig sem kételkedhetünk abban, hogy problémáik nagyon is emberiek, és sorsukat sem képesek teljesen a saját akaratuk szerint irányítani. Wagner zenéje — amelyet ellenfelei oly szívesen pocskondiáztak és minősítettek dilettáns ricsajnak — híven kifejezi a dráma szereplőinek lelkiállapotát, örömét és vívódását, egy-egy fő motívum végigvonul az egész művön s mindig valamelyik konkrét személyhez kapcsolható. Wagner hősei tragikusak; sóvárognak a boldogság után, keresik a megnyugvást, az igaz szerelmet, de mindezt csak a halál hozhatja el számukra; a bolygó hollandi szenvedéseinek az imádott nő tiszta szerelme és önkéntes halála vethet csak véget, s Tannháusemak és Erzsébetnek is meg kell halnia, hogy a férfi megszabaduljon bűneitől és megtisztulhasson. A Rajna kincse, a Walkür, a Siegfried és az Istenek alkonya — a Nibelung-tetralógia — főhősei is sorra meghalnak, de haláluk nem azonos a bukással, épp ellenkezőleg. Aligha kétséges, hogy Wagner filozófiával telített zenedrámái senkit sem hagyhattak közömbösen. Az olasz operákon nevelkedett hallgatóság, érthetően, megvetette és gyűlölte; sokan a nagy felhajtást, a reklámot elégelték meg, a bayreuthi Wagner-exhibíciót meg a fanatikus Wagner-rajongók hozsannázását. Voltak, akik megkísérelték kijátszani Wagner ellen Verdit, megint mások a nagy barátot. Lisztet (aki mellesleg valóban neheztelt rá, mert Cosima lányát elszakította férjétől, Hans von Bülowtól — aki mindezek dacára rajongó híve maradt Wagnernak). Az utókor is gyakran mostohán bánt vele: a fasiszta Németországban piedesztáira emelték, ez a kétes dicsőség azonban nem szolgált a javára, mert azok ellenségévé tette őt, akiket a fasizmus megalázott és leigázott. De ezek csupán külsőségek és Wagner lényétől idegen dolgok. Századunk zenéjének számtalan kiválósága bizonyíthatná, hogy a száz éve elhunyt mester művészetét és hatását nem lehetett elkerülni. Bayreuth pedig mind a mai napig fennen hirdeti, hogy Wagner életműve halhatatlan és örök értéke az emberiség kultúrájának. LACZA TIHAMÉR FELEMÁS GONDOLATOK EGY KÖNYVRŐL Szinte közmondásszerű már, hogy a „törökvilág" idejében de — de nem csak akkor! — Magyarország „Európa védőbástyája" volt. Ebből természetesen az is adódik, hogy gyakorlatilag az egész ország csatatérré vált: állandó harcok, rablóhadjáratok tarkították a mindennapi életet. Ehhez persze rengeteg fegyverre volt szükség. No, már most: a mai kor régi fegyverek iránt érdeklődő embere ezek alapján elvárhatná, hogy a mai magyarországi fegyvergyűjtemények mennyiségükkel az európai átlag fölé emelkedjenek. De nem így van! Mert igaz, hogy sok fegyver készült de sok el is pusztult hiszen — „használódtak". Az állandó rablóhadjáratok a főúri fegyvergyűjteményeknek sem kedveztek. Igaz, olykor mi is zsákmányoltunk míves fegyvereket mint például 1599-ben Győr visszafoglalásakor Zrínyi Miklós gróf „egy különböző gemmákkal ékesített pajzsot". Nem sokáig örülhetett ám kincsének a vitéz! Rudolf császár, mihelyst értesült a dologról, levélben fordult hozzá, amelyben „kegyesen követeli tőle, hogy ne röstellje azt neki ajándékozni és haladéktalanul megküldeni". így persze könnyű volt gyűjteményt gyarapítani! A magyarországi fegyvergyűjtemények kialakulásának, fejlődésének e sajátosságait már a Fegyverkincsek — díszfegyverek című könyve elején hangsúlyozza Temesváry Ferenc, a témakör szakavatott ismerője Munkájában, amely a „Magyar Nemzeti Múzeum Kincsei" című kiadványsorozat önálló darabjaként látott napvilágot a Helikon és a Corvina Kiadók gondozásában, nyomon követi egyrészt a magyarországi fegyvergyűjtemények fejlődését; másrészt a honi művészi fegyvergyártás több évszázados alakulását. Nem hiábavaló munka ez a nyomozás, hiszen — annak ellenére, hogy az elemzett gyűjtemény nem tartozik a legnagyobbak közé — rengeteg kultúrhistóriai, művészettörténeti tanulsággal szolgál. A Kelet és Nyugat ütközési pontján fekvő Magyarország Ide főleg Erdély) fegyverkészítői ugyanis rengeteg (pl. nyugati, balkáni, török, perzsa) hatást ötvöztek munkáikban, ezzel sajátos ízt kölcsönözve termékeiknek. Őszintén szóha, fegyvergyűjteményt szemlélve vagy e kötet szépséges fényképoldalait is lapozgatva, felemás érzés tölt el: szép, szép, de — minek? Gyilkolásra? Tudom: történelmi emlékek, amelyek múltunk egy-egy szeletkéjének tartozékai. És érdemes velük foglalkozni, amint azt az ún. Zrínyi-puska esete bizonyítja. Köztudott, hogy a költő Zrínyi Miklóst egy vadkanvadászaton halálos kimenetelű baleset érte. Sokáig tudni vélték, hogy a politikus költő merénylet áldozata lett, aminek „emlékét" egy puska is őrzi, agyára erősített feliratos ezüstlemezzel. Ebből megtudhatjuk, hogy az ottoki erdőben Póka István e puskával végzett Zrínyivel. Nos, szerencsére, vannak egzakt módszerekkel dolgozó fegyverszakértőink is, akik megállapították, hogy a szóban forgó puska „minden kétséget kizáróan XVIII. századi munka", így azzal nemigen lőhették agyon 1664-ben Zrínyi Miklóst Tehát a fegyverek is az emberi kultúra szerves elemei, még ha olykor kultúrákat is pusztítanak el... De vannak köztük valóban szépek, és az ember néhanapján ezekben is elgyönyörködhet, mint ahogy megcsodálja alkalomadtán a szép nőket, pedig azokról is tudja, hogy veszélyesek... USZKA JÓZSEF A HÉT KÉPES VERSENYE A HET KEPES VERSENYE j HARMINCÉVES A MATESZ 9. ■ A huszonötödik évfordulón Shakespeare „Windsori víg nők” című vígjátéka volt az ünnepi program. Az elmúlt öt esztendő krónikájából két eseményre szeretnék emlékeztetni: Konrád Józsefet, az igazgatói székben Takáts Ernőd váltotta fel, s ma is igazgatja a MATESZ-t, a művészeti vezető pedig Komáromban Holocsy István, Kassán pedig Lengyel Ferenc lett. A másik esemény szomorú volt számunkra. A jó öreg székházból 1979-ben ki kellett költöznünk és sok sikerünk és munkánk színterét, a Fučík utcai székházat halálra ítélte a városrendezési terv. Megmondom őszintén, fájt nekünk, mikor a földgyalu nekivágott a mi felejthetetlenül kedves öreg otthonunknak. Ami a műsortervet illeti, igen színes és sikeres volt az ezüstjubileum utáni időszak. A világirodalom klasszikusait Goldoni „Hazug” c. komédiája, Gogol „Revizor”-ja, a magyar klasszikusokat (ismét Konrád József rendezésében) két Mikszáth-darab, „A beszélő köntös” és a felújított „Szent Péter esernyője", valamint Petőfi: Helység kalapácsa c. verses művének színpadra írt változata, a „Szélestenyerű Fejenagy" és legutóbb Gvadányi—Fazekas—Méhes „A peleskei nótárius" c. megzenésített komédiája képviselték. A Revizoron kívül még orosz klasszikus bemutatónak számított Osztrovszkij „A négylábú is botlik" címmel előadott vigjátéka, valamint a klasszikus szovjet szerző, Arbuzov „Tánya" c. drámája. Színpadot kapott természetesen az utóbbi években Komáromban a szlovákiai magyar irodalom is. Egri Viktor egyik igen jó színmüvét, a „Gedeon-ház" című drámát tűzte műsorára a színház, a fiatalok közül pedig Batta György „Kakastánc" c. játékát. A kortárs szlovák és cseh irodalom is helyet kapott műsortervünkben, így bemutatásra került Jan Jilek: „Szilveszter", Martin Sokol: „Magános farkas", Jan Otčenášek „Naplemente Rómeóval és Júliával”, Peter Kováčik: „A zöld fához címzett fogadó" c. drámái, valamint a televízióból is ismert „Fata morgana" c. színmű. A kortárs magyar írók közül a romániai Sütő András drámája (Egy lócsiszár virágvasárnapja) aratott sikert. Bolgár müvet is játszottunk „Velurzakó" címmel. Közvetlenül a jubileum előtt került bemutatásra további két színmű, Ibraimbekov szovjet-azerbajdzsáni író „Homokra épülő ház" c. drámája, amelyet P. Kiszeljov szovjet vendégrendezö rendezett. D. Kapitáňová, a színház új és fiatal rendezője állította újra színpadra Solovič nagysikerű vígjátékát, az „S. O. S." t, melyet már „Ez aztán a meglepetés ..címen játszottunk. Az előttünk álló évfordulót újból Jókai Mór müvével köszönti a színház, „Szeretve mind a vérpadig" c. regényének színpadi változatát adjuk elő, Konrád József rendezésében. SIPOSS JENŐ KÉRDÉSÉR: 1. Játszottunk mi egy darabot a derék katonáról, melyet Jaroslav Ha šek írt. Mi volt a darab címe? 2. Képünkön a derék katona és két másik szereplő. Felismeri őket?
