A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-11 / 7. szám
RICHARD WAGNER (1813—1883) KÉT IRODALOM (Beszélgetés Jaroslava Pašiakováva/J Nemrégiben jelent meg. Jaroslava Pašiaková; „Folyamatos múlt" című kötete a Madách Kiadó gondozásában. A könyv esszéket, irodalomtörténeti fejtegetéseket, a cseh és magyar irodalom fejlődésének párhuzamait vizsgálja, figyelembe véve az újabb kori magyar és cseh irodalom legjellemzőbb megnyilatkozásait e témakörben. Jó szolgálatot jelent ez a munka mind a két nép számára, hiszen fölfedi az egyforma vagy egymásra hasonlító irodalmi törekvéseket. Érdeklődésre, továbbfolytatásra ösztönző gondolatok kerülnek itt előtérbe, lényegi megvilágításba. Jaroslava Pašiakováról a hazai magyar olvasóközönség keveset tud, bár írásaival többször találkozott a hazai magyar sajtóban. Pašiaková, az ismerősök és barátok közkedvelt „Jarká"-ja ma a Komenský Egyetem magyar tanszékének docense. — Milyen utat járt be a hajdani prágai cseh kislány, amíg elérkezett életének ehhez az állomásához? — 1950-ben iratkoztam be a prágai Károly Egyetem Bölcsészkarának magyar—cseh szakára. Többen voltunk, akik száz évvel Riedl Szende prágai egyetemi működése után újra fel akartuk éleszteni, ébreszteni a magyar szakot. Az akkori évfolyamtársaim közül meg kell említenem, Richard Pražák bmói docenst és a török—magyar szakos Veseiá doktornőt. Elképzelhetetlen nyelvi nehézségeink ellenére kitartottunk a magyar nyelv mellett. Ebbéli elhatározásunkban oroszlánrészük volt első magyar tanárainknak, Blaskovics József és Rákos Péter docenseknek. Mind a ketten hihetetlen türelemmel és lelkesedéssel tanítottak bennünket. Dolgozószobájuk valóságos oázis volt, a szellemi együttműködésnek az oázisa a nyüzsgő nagyvárosban. Talán csak ma — A zenetörténetnek talán nincs is még egy olyan alakja, akiről kortársai annyira sokféle, szélsőséges, sőt egymásnak ellentmondó véleménnyel lettek volna, mint éppen Richard Wagner. Hívei istenítették öt s még főbenjáró bűneit is megbocsátották neki, ellenfelei viszont nyilvánvaló értékeit és érdemeit sem voltak hajlandók elismerni, s legszívesebben egy nagy máglyán látták volna, partitúráival együtt. A személye körül dúló csatározásoknak természetesen nem csupán zeneesztétikai okai voltak; sokkal többről volt itt szó: politikáról és ideológiáról, ha úgy tetszik nemzeti büszkeségről, nacionalizmusról. A francia muzsika, s kivált a francia opera a múlt század harmincasnegyvenes éveiben fénykorát élte — legalábbis így hitték maguk a franciák —, s minden nép zeneművésze számára megtisztelő volt, ha Párizs befogadta őt, s idegen létére is francia muzsikus lehetett. így lett franciává a kölni zsidó kántor fia, Jacques Offenbach, vagy a berlini születésű Jakob Liebmann Beer, akit Meyerbeerként ismert meg a világ, s még sokan mások. Wagner is reménykedett abban, hogy Európa szellemi fővárosában, Párizsban megcsinálja a szerencséjét, s ennek fejében még áldozatokra is képes volt: ott hagyta nyugodt életet biztosító — bár csak szerényen jövedelmező — rigai karmesteri állását és egy rozoga hajón nekivágott az Északi-tengernek, hogy seregnyi veszély közepette az „ígéret földjére" utazzon. Franciaország kedvesen fogadta, Meyerbeer ajánlólevelekkel látta el, s Wagner úszott a boldogságban. Egyszeriben még szerencsétlen házassága is mintha rendeződött volna. Aztán persze hamarosan jött a kiábrándulás: az ajánlólevelek címzettjei mindent megígértek, de semmit sem teljesítettek, az a színház, ahol hosszas huzavona után végre elkezdődtek egyik operájának (Szerelmi tilalom) próbái, váratlanul csődbe jutott, s ráadásul a legnagyobb megaláztatást is el kellett szenvednie, ami egy operaszerzőt érhet: megveszik tőle a Bolygó hollandi szövegkönyvét, de a zenére nem tartanak igényt. Pedig hogy készült erre a műre! Már a rémséges tengeri utazás idején elhatározta, hogy operát ír ebből a történetből (valamelyik Heine-kötetben olvasta először), a matrózok énekének dallamát egy norvég tengerparti kocsmában vetette papírra, s majd három éven át őrizgette. Párizs tehát nem a legkedvezőbb színben mutatkozott előtte. Az szóba sem jöhetett, hogy Rigában írt ötfelvonásos operáját, a Rienzi-1 itt valaha is bemutassák, pénze meg fogytán volt, ezért kottamásolásból, alkalmi hangszerelésekből és cikkek írásából próbált megélni. Két évig (1840—1842) nyomorgott Párizsban, s már azt hitte, nincs számára kiút, amikor szülőhazája váratlanul feléje nyújtotta a kezét: 1842-ben nagy sikerrel előadták Drezdában a Rienzit, s a hányatott sorsú mestert egy udvari karmesteri kinevezés is várta ott. Ezt a szerencsét a nagyképű Párizs sohasem tudta Wagnemak megbocsátani, s alig húsz évvel később a Tannhäuser botrányba fullasztásával vett elégtételt magának. A Rienzi az első jelentős Wagner-opeca, még napjainkban is előadják olykor, jóllehet színrevitele énekesVONZÁSÁBAN több mint negyedszázados távlatból — látjuk, hogy annak az erőfeszítésnek némi értelme is volt. hiszen mindannyian hozzájárultunk a cseh—magyar irodalmi kapcsolatok továbbfejlesztéséhez. — Többször járt tanulmányúton Magyarországon. Kikkel ismerkedett ott meg az írók, irodalomtörténészek közül, s mennyiben segítették, gazdagították ismereteit ezek az utak ? — A magyar írókkal való kapcsolatom sajátos módon korán, még egyetemi hallgató koromban kezdődött, amikor az első magyar íróküldöttséghez tolmácsnak osztottak be minket. Ekkor ismertem meg Illyés Gyulát és feleségét, Gereblyés Lászlót, Füssy Józsefet és másokat, akik a második világháború után akkor kezdtek újra közvetlenebbül érdeklődni hazánk kultúrája iránt... Amikor még fiatal asszisztens voltam, és néhányszor rövidebb tanulmányúton jártam Magyarországon, szívesen készítettem beszélgetéseket neves magyar írókkal cseh és szlovák lapok számára. Emlékezetemben maradt első látogatásom Déryéknél, Illyés Gyuláéknál, Pilinszky Jánosnál és természetesen Kassák Lajosnál. Kassák művészetével egy évtizeden át mélyebben is foglalkoztam. Feleségével, Klára asszonnyal akkor alakult ki meghitt barátságunk, amikor Érsekújvárott a betegeskedő Kassák helyett ő vette át a város díszpolgári oklevelét... Fiatalabb koromban szívesen jártam a Debreceni Nyári Egyetemre, amely a magyar kultúra iránt érdeklődő külföldiek számára alakult. Ott ismerkedtem meg a magyarországi irodalmárok szeniorjaival, Bartha János és Bán Imre professzorokkal. Életem nagy szerencséje volt, hogy tanulmányi éveim alatt több kiváló és inspiráló tanáregyéniséggel találkozhattam Prágában, Budapesten és természetesen Bratislavában, ahol tanulmányaim idején ösztöndíjasként két szemeszternyi időt töltöttem. Akkor Sas Andor és Mayer Imre professzorok voltak a tanáraim. Úgy éreztem, sőt még ma is úgy érzem, hogy belém vetett bizalmuk továbbra is kötelez engem. — A cseh és magyar irodalmi kapcsolatok nem új keletűek. De hogy e kapcsolatok meg ne szakadjanak újabb és újabb emberek veszik kézbe a stafétabotot Ön is ezeknek a sorába tartozik, Jaroslava. Milyennek látja ma a két nép irodalmi kapcsolatának jelenét tekintettel a további fejlődésre? — Újra és újra csodálatot és kissé féltékenységet is ébreszt bennem a két világháború közötti nemzedék spontán érdeklődése egymás kultúrája iránt, amikor egész életre szóló barátságok szövődtek a cseh, a szlovák és magyar írók között. Elég megemlítenem Szabó Lőrinc és Anton Straka szinte legendás barátságát, valamint Emil Boleslav Lukáč és Ján Smrek szerteágazó magyar kapcsolatait. Valójában nekem sincs jogom panaszra, hiszen engem is szoros baráti szálak fűznek néhány magyarországi kollégámhoz, sőt a legjobb barátnőm is magyar. — A csehszlovákiai magyar irodalmat hogyan értékeli? — A csehszlovákiai magyar irodalom értékelésére nem vállalkozhatott!, hiszen ezzel a problematikával mélyebben sohasem foglalkoztam, ami talán hibám is, de mindig az itteni magyar irodalom nagy szerencséjének és egyben sajátosságának tartottam, hogy egy olyan erkölcsi és emberi magatartású író állott a forrásánál, mint Fábry Zoltán. Fábry, szerintem, személyes magatartásával kijelölte ennek az irodalomnak az útját és szerepét az összmagyar irodalomban. Eredeti tehetségnek tartom a hazai magyar lírikusokat. A legközelebb Tözsér Árpád költészete áll hozzám. Biztató jelnek tartom azt is, hogy a hazai magyar irodalomnak markáns prózaíró-egyéniségei vannak. Szerintem egy irodalom akkor válik igazán éretté, mikor saját hibáin is képes mosolyogni. Ezért van fontos szerepe szerintem a hazai magyar irodalom kontextusában a szatirikus, illetve humoros irodalomnak. nek, muzsikusnak és nézőnek egyaránt nem kis megterhelést jelent, még rövidítésekkel is legalább öt óráig tart. Már csak ezért is figyelemre méltó a drezdai bemutató óriási sikere, s akkor még nem szóltunk az opera cselekményéről, amely a XIV. századi Rómában, Cola di Rienzo, az utolsó néptribun uralkodásának idején játszódik, s egyáltalán nem kínál könnyed szórakozást a hallgatóságnak. Örök rejtély marad, mivel ragadta meg ez a mélységesen arisztokrácia-ellenes zenemű a szász királyi udvar tetszését. Az opera zenéjén még érezni ugyan egyik-másik kortárs hatását (kivált Meyerbeerét), s a * szövegkönyv sem Wagner eredeti alkotása, de ezt a művet mindenképp meg kellett komponálnia, hogy tovább tudjon lépni, s hogy lássa, mi az, amit a későbbiekben már nem óhajt csinálni. A kozmopolita Meyerbeerrel szemben Wagner valami jellegzetesen németet, eredendően nemzeti zenedrámát szeretett volna létrehozni, ezért fedezte fel magának Beethovent (ö volt az, aki új életre keltette a IX. szimfóniát, amelyet addig egy háborodott elme torzszüleményének tartottak) és Carl Maria Webert, s ezért keresett témát a középkori német történelemben és a német mitológiában. Mindez természetesen még kevés lett volna az opera forradalmasításához, márpedig Wagnernek végeredményben ez volt a célkitűzése, de valahonnan innen kellett elindulnia. Wagnernél a zene és a dráma szorosan egybefonódott, ö az operában sokkal többet látott holmi áriák egyvelegénél, amelyet általában kiagyalt és erőltetett történet tart egybe. A Bolygó hol— Mikor került kapcsolatba a magyar iskolával? Gondolta valaha, hogy magyarokat fog tanítani? — Ez helyénvaló kérdés. Természetes, hogy tanulmányaim idején ezt nem sejthettem. Prágában a szerkesztőségeknek vagy irodalmi lapoknak szükségük volt magyarul tudó munkatársakra. Elsősorban ez inspirált. Amikor elhagytam szülővárosomat és férjhez mentem Bratislavába, akkor volt kialakulóban a felújult magyar tanszék, illetve akkor még csak szeminárium. Felvettek, és azóta ez a munkahelyem. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy kétféle pedagógiai tapasztalatom van: nemcsak az itteni fiatal magyar nemzedékkel közölhetem a XX. századi magyar irodalomról alkotott véleményemet, részben saját kutatásaim alapján — itt például Kassák Lajosról szóló könyvemre gondolok —, de három éven át cseh lektor is voltam Budapesten, a bölcsészkar szláv tanszékén tanítottam magyar hallgatóimat a cseh nyelvre és a cseh irodalomra. Büszkeséggel tölt el, hogy pesti tanítványaim már továbbviszik a stafétabotot, hogy a Dobossy László által nagyszerűen képviselt cseh nyelvi és irodalmi szak műhelyéből már kikerültek az ifjú asszisztensek, Heé Veronika és Futó István, akik — talán már az én befolyásom hatására — vállalják a híd szerepét. Természetesen ugyanez vonatkozik rám és másokra Szlovákiából és Csehországból. — Bizonyára érlelődnek új irodalmi tervei is. — Úgy érzem, a szlovák és a cseh közönségnek kellene átnyújtanom az elmúlt századokkal foglalkozó komparatisztikai tanulmányaimból egy válogatást. Nagyon örülök, hogy a Madách Kiadó nemrég megjelentette a huszadik századi magyar és cseh irodalommal foglalkozó kötetemet. Ez az első magyar könyvem. Természetesnek tartottam, hogy megfelelő szintű magyar fordításban jelenjenek meg írásaim. Régi tervem a századforduló idejéből feltérképezni a magyar, cseh, és szlovák írónők munkásságát. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY 14
