A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-11 / 7. szám
7. . Ő azonban ellenezte a szándékomat, így aztán aznap reggel amikor Ondrej vonatra szállt, bevonultam a műemlékvédelmi hivatal épületébe. Szaporán vert a szívem, és az a homályos érzés töltött el, hogy életemben új szakasz kezdődik. A régi házban, amelynek emeletére nyikorgó, kitaposott falépcsők vezettek, mondhatni harmadik otthonommá lett a tágas irodahelyiség a három fiókos sárga íróasztallal, a ruhásszekrénnyel, amelynek két lábát rövid tuskódarabok támasztották alá. A három további asztal három kolléganőm felségterülete. Jarmilának egy éve volt hátra a nyugdíjig, szűkszavú asszony volt, el-elbóbiskoit a kimutatások halmaza fölött, ám készséggel meghallgatta mindenki panaszát. Magdaléna vagy három esztendővel lehetett idősebb nálam, mintha egy színes divatlapból lépett volna ki, körme korallpiros, ajka égő narancsvörös, haja platinaszőke, érdeklődése viszont nem terjedt túl a párizsi fehérneműkön és negyven körüli felettesein, akiknek a házasélet során kihűlt hitvesi ágyát állítólag szívesen átmelegítette pompás testével, amely — s ezt későbbi uszodai tapasztalataim alapján el kellett ismernem — valóban exportra termett. Hanem Magdaléna bármikor szívesen főzött nekem egy erős kávét, sőt munkaidő után benn maradt, ha sürgős jelentéseket kellett fabrikálnunk. A harmadik kolléganő Marta Senecká, a főnökünk, aki helyszűke miatt ült velünk, mégpedig az iroda egyik sarkában, hogy asztala mögül mindannyiunkat jól láthasson. Túl volt már a negyvenen, s reménytelen küzdelmet folytatott az elhízással, amelyet fűzők és csípőszorítók segítségével igyekezett drasztikus módon legyűrni. Alig evett, mégis egyre kövérebb lett, festette magát, de így sem tudta eltüntetni szaporodó ráncait. Tőlünk csak annyit kívánt, hogy dolgozzunk, semmi egyéb nem érdekelte. Magdalénát azonban ki nem állhatta, és Magdaléna sem bírta őt. Egymásnak ugyan sohasem estek, de volt egy sajátos játékuk. Amikor csak Marta, a főnöknő fölemelte a telefonkagylót, hogy fölhívja a gyermekeit otthon vagy férjét a munkahelyén, a másik telefonon Magdaléna is azonnal tárcsázta valamelyik rajongóját. S hogy jól érthető legyen, amit mondanak, és ők is megértsék, amit a vonal túlsó végén beszélnek, a két nő kiabált, egymást üvöltözte túl, amig csak egyikük föl nem adta, és le nem tette a kagylót. Ettől a „vetélkedőtől" eltekintve, megható egyetértés uralkodott az irodában. Persze közénk tartozott még Jiroušek úr is, a „mindenesián/’. Ő azonban nem az iro1 dánkban székelt, hiszen munkahelye az egész ház volt, valamennyi irodája, sőt az utcák és terek, különféle hivatalok és intézetek is, amelyek felé szüntelenül útban volt, hogy kézbesítsen nekik valamit, vagy elhozza nekünk az ő küldeményüket. Özvegyember volt, feketére festett, erősen ritkuló haját gondosan elválasztotta, feszesre gombolt fekete öltönyt és fekete félcipőt hordott. Fia még tizennégy éves sem volt, amikor agyhártyagyulladásban meghalt, lánya pedig autóbaleset áldozata lett, amikor vőlegényével a templomból kijött. Öreg napjait megvénült kutyája, egy fehér szőrű korcs társaságában töltötte, amelynek a jobb szeme fölött fekete folt ékeskedett. Az állat naponta elkísérte gazdáját városi kőrútjára, ajtók, kapuk és egyéb bejáratok előtt várakozott türelmesen, amig Jiroušek úr elő nem került. Ilyen volt hát ez a közösség, amely úgy fogadott engem, hogy néhány nap múltán az volt az érzésem, mintha évek óta együtt lennénk. Szerencsére nem lett belőlem aktakukac, mert feladatom szerint sorra jártam a műemlék épületeket, a védett kastélyokat, és rendházakat, és számba vettem, összeírtam mindent, ami akár ä legcsekélyebb történelmi vagy művészeti értékét képviselte. A helyzet távolról sem volt megnyugtató, sok kastélyt szinte kifosztottak, ideiglenes gondnokságok váltották egymást bennük, nem egy kastély gyanús körülmények között le is égett, a vámosok hol az egyik, hol a másik határállomáson koboztak el szobrocskákat vagy képeket, amelyeket illegálisan akartak külföldre csempészni, amelyeket így sikerült megőrizni, noha ugyanakkor rengeteg egyéb műkincset rafináltabban juttattak át a határokon. Az üzérek aranykora volt ez, időnként ugyan lefüleltek egy-egy gondnokot vagy kulcsárt, ám számtalan képnek, szobornak, gyertyatartónak és más értékes régiségnek végleg nyoma veszett. — Kedves kartársnő, a maga gondjaira bízom a nyugat-csehországi műemlékeket. Szállást, a lehetőségek szerint a kastélyokban vagy a helyi vendégfogadóban vegyen — közölte velem egy napon az igazgatóm, Krha, miután hívására megjelentem az irodájában. A mélabús öregúr, akinek az agya már régen leltári jegyzékké alakult át, és akinek megrendült egészségét csupán az a hihetetlenül eleven, fiatalos szenvedély táplálta, hogy minden műkincset, amelyet a rablók, csempészek, zugárusok megkíméltek, megőrizze hazájának. — Kérem, teljes és pontos jegyzékeket készítsen. Az anyagiakat, útiköltséget, napidíjat a személyzeti osztályon szíveskedjék elintézni. Szerencsés utat kívánok! — Idióták! — Ez volt Ondrej első szava, amikor a szanatóriumból megjött. Szórakozottan arcon csókolt, és kimerültén, ernyedten rogyott a heveröre, hogy csak úgy nyekkent. — Adj egy fájdalomcsillapítót, az istenért, majd széthasad a fejem! Főztem egy erős kávét, hoztam a tablettát, s amikor már a forró lét szürcsölgette, megkérdeztem : — Mi történt? — Ami máskor. Tudhattam volna előre. A járási mukik még nem is voltak a legrosszabbak, hanem a szanatórium igazgatója meg a bizottság tagjai olyan képpel járták körbe a szobrot, mintha undorító dolgot nézegetnének, a megformálás ellen ugyan nincs kifogásuk, de, és most fogódzkodj meg, ez egy meztelen nő szobra, és anyák meg kisgyermekek járnak erre, és ez bizony megbotránkozást fog kelteni, és hogy nem lehetne-e a meztelen nőt felöltöztetni, nahát én erre kicsit felöltöztettem, ott helyben ... — Uramisten! — sóhajtottam, elkészülve a legrosszabbra. — Levettem egy ott bámészkodó ápolónő kötényét, és felkötöttem a szobor csípőjére. — Okosabbat ki sem találhattál volna ... Nem itta ki a csésze alján lötyögő kávét, letette a földre, felült és olyan pillantást vetett rám, hogy azt hittem, menten felpofoz. — Hát idehallgass, mit tettél volna te az én helyemben? — kezdte. — Megmondom, hogy mit. Fogtad volna a szobrot, hazahoztad volna és itthon csinos köntöst ragasztottál volna hozzá, hogy szemérmesen eltakarjon mindent, ami különben természetes, és ami előtt ezek az alakok, amikor azt hiszik, senki sem látja őket, majd kinézik a szemüket, persze a nyilvánosság előtt ők az erkölcs zászlóvivői! — Miért gondolod, hogy ezt tenném? — kérdeztem sértődötten. — Mert azt hinnéd, hogy aki illetékes, annak igaza is van. Meggömyedt ültében, egymásba kulcsolta vaskos ujjait, a padlóra meredt, és hallgatott. Eltelt egy perc, mire megszólalt: — Nagyobb baj, Katerina, hogy megint nem lesz pénzem agyagra. Azok után, ahogyan elváltunk, fütyülhetek az illúziómra. — Mit mondtak végül? Rám nézett. — Mit mondtak volna? Hogy majd értesítenek. Más szóval, mehetek zabot hegyezni. — És mikor? — Hogyhogy mikor? — Mikor értesítenek? — Mintha sokat számítana! Különben sem tudom, mert villámgyors búcsút vettem tőlük. — Szóval megfutamodtál? — Tisztességgel távoztam. — El tudom képzelni azt a tisztességes távozást — mondtam csüggedten. — Igazán nem tudom már, mihez kezdjek — mondta Ondrej olyan hangon, ahogyan még sohasem hallottam beszélni. Mérhetetlen csalódottság, keserűség és reményvesztettség csendült ki szavaiból. — Lehet, hogy semmi értelme sincs annak, amit csinálok. Csinálhatok bármit, úgyse jutok vele semmire. Leültem mellé, megfogtam a kezét. — Tudod mit? Nyisd ki az ablakot és ugorj ki rajta — mondtam. Értetlenül bámult rám. — Vagy pedig nyisd ki a gázcsapot. — De hisz csak villanyrezsónk van ... — Hát akkor vágd föl az ereidet! — Megörültél? — nyögte. Na végre! — Hát akkor mit szeretnél hallani? Hogy képes vagy rá, hogy sikerülni fog, hogy egyszerűen, tudjisten miért, nem kedvelnek, hogy gáncsolnak, ahol csak tudnak, és hogy ennek ellenére, mégis bizakodnod kell? Felháborodásomban felálltam. Ő is felállt, és átölelt. — Istenbizony, igazán szükségem van rád — mondta még. — Két legyet ütünk agyon egy csapásra! — jelentette ki apám, így hát a lakodalmunkat egybekapcsoltuk miniszterhelyettessé való kinevezésének megünneplésével. A váratlan hírt egy este közölte velem, asztalnál ülve, mintha csak azt mondta volna, hogy kenyeret is vett. Megrendítő érzéseimen, az örömön, boldogságon vagy bánaton sohasem tudtam uralkodni. Azt hiszem, apám szavainak hallatára is könnyek szöktek a szemembe, egyszóval elérzékenyültem. A háborúnak attól a napjától kezdve, amikor egy este megmondta, hogy anyát elhurcolta a Gestapo — s ő nem tért haza a háború után —, azóta apámat kizárólag két ügy éltette: én és a munkája. Szerette az olyan embereket, akik törekedtek valamire, akiknek volt életcéljuk és azt tűzön-vízen keresztül igyekeztek elérni, szerette a munkát, gyakran mondogatta, hogy a munka nem csupán az ember megmásíthatatlan sorsa, hanem életének értelme is. Szerette a zenét is, a virágokat és az esti mélázást vidéken. Nem szerette a törtetőket, a hivalkodó szavakat és az üres, képmutató szónoklatokat, amelyek a mindenre, és végeredményben semmire sem illő közhelyektől. A protektorátus éveiben otthagyta a vállalatot, mert náci felügyelőre bízták és építkezéseken dolgozott, azt hiszem, akkoriban senki sem sejtette róla, hogy mérnök. Jónéhányszor éjszakáztak nálunk számomra ismeretlen emberek, késő este érkeztek és már kora hajnalban odábbálltak, a májusi felkelés napjaiban a főpostán székelő stáb tagja volt, a posta előtti teret barikád szelte ketté, később, annyi más embertől eltérően, apám sohasem igazoltatta részvételét senkivel. Sok olyan dolgot, amelyekre mások karriereket építettek, lényegtelennek tartott az életben. Engem nem oktatott, mindebből semmit sem akart a fejembe verni. Talán ezért éreztem annyira a magaménak, magamhoz közelinek, amit tett, és ezért is vésődött az emlékezetembe. Ennyi az egész. Hasonló volt a helyzet azzal is, amit bizalomnak szoktak nevezni. Miután felnőttem: apám sohasem faggatott arról, hova készülök és kivel, miért jöttem haza később, mint ahogy illendő lett volna, egyszerűen elismerte, hogy benőtt a fejem lágya, és már nekem is van magánéletem. Hitt nekem. Csodálatos volt ez a tudat, ám sokszor nagyobb tehernek bizonyult, mint hogyha ellenőrzött volna. Nemegyszer kívántam magamban, bár ne bíznék bennem annyira, mert a bizalma lekötelezett, tudtam, hogy nem élhetek vissza vele, pedig hányszor álltam közel ahhoz, hogy megtegyem! Nem tettem meg, és nem tudom, honnan volt ehhez lelkierőm, de azt tudom, hogy jónéhányszor telesírtam a párnámat éjszaka, hiszen nem kellett volna több egy kis füllentésnél, és a városligeti kurta diáktalálka hosszabbra nyúlik, és csókokkal végződik puszta kézszorongatás helyett. Ondíejhez fűződő kapcsolatomat sem titkoltam apám előtt. Meséltem Ondrej munkájáról, terveiről és kudarcairól. Apám meghallgatott, de nem kérdezősködött. Egyszer aztán találkoztak a lakásunkon. Nem volt a legszerencsésebb találkozás, még ma is érzem azt a hűvösséget, amely valamiféle kölcsönös értetlenség és bizalmatlanság jeleként az első pillanattól kezdve közéjük telepedett. Folyt ugyan a szó egész este, mégsem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy a pergő, semmitmondó szavak csupán azért hangzanak el, hogy ne következzen be valami még kínosabb: a hallgatás. — Csalódtál Ondrejban ? — Ez volt az első kérdésem, amint Ondrej kitette tőlünk a lábát. — Miért beszélsz csalódásról, Katerina? Az én világom mindig az építkezés volt és marad. Az életemnek több mint a fele ráment arra, hogy átlépjem az igazi problémák küszöbét. Tudom, hogy Ondfejnak is meg kell küzdenie hivatása gondjaival, de azok a gondok számomra idegenek, s az is, amit Ondrej csinál. — De hát a szobrok az épületekhez tartoznak vagy oda kellene tartozniuk, az épületek környezetét díszítik... — Egy szóval sem mondtam, hogy kifogásom lenne Ondrej munkája ellen, annyit mondtam csak, hogy a gondjai és a munkája számomra idegenek. — Mind a kettőtök furcsa szerzet! Ha látnád Ondfejt az állvány előtt viaskodni az agyaghalommal! Hát nem láttad a kezét? — Nem hiszem, hogy a kéz önmagában megbízhatóan szavatolhatná bárki jellemét — felelte apám kissé kelletlenül. — Mi bajod van, hát Ondfejjal? — Hiszem, hogy tisztességes ember — folytatta apám, és megéreztem, hogy nem akar már Ondrejról beszélni —, és nagyon szeretném, ha nem csalódnál benne. — Benne? Nem, Ondrejban sohasem fogok csalódni — jelentettem ki magabiztosan, mert valamiképpen ki kellett állnom Ondrej mellett, jóllehet más alkalmakkor ezt fölöslegesnek tartottam. Akit az ember szeret, az nem okozhat csalódást semmiben, a szerelem egyszerűen megakadályozza benne. És ha Ondrej mégis csalódást okozna, akkor már nem is szeretne engem, pedig szeret, gondoltam, és boldog voltam, erősnek éreztem magam Ondrej szerelmétől és a magam érzésétől, amellyel Ondfejt szerettem. (Folytatjuk) 11
