A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-11 / 7. szám
Hallottuk'Olvastukláttuk Innen'onnan NÉPRAJZ Örökség A Komáromi Járási Népművelési Központ 1982-ben megjelentetett egy nagyértékű, hiánypótló művet. A néptánccsoportok részére módszertani segédanyagnak szánt Örökség című könyvében a szerző. Katona István megejtő egyszerűséggel, izgalmas olvasmányélményt nyújtva tárja elénk a komáromi járás magyarlakta falvaiban végzett néprajzi, főleg néptánci kutatásainak eredményét. Jellemzi a Csallóközt és a Mátyusföldet; bemutatja az ott fellelhető néptánctípusokat és népihangszereket. Külön-külön elemzi Izsa, Újgyalla, Martos és Nagykeszi történelmét és folklórját. A könyv végén negyvenhat oldalon szöveges ill. szöveg nélküli kották szerepelnek. A népzenei mellékletben a könyv szerzőin kívül Ág Tibor gyűj tései is megtalálhatók. „Ha nem ismernénk népdalainkat és népzenénket, akkor nem beszélhetnénk közös zenei anyanyelvűnkről, ha nem ismernénk tájszólásainkat, munkaeszközeink neveit, dűlőútjainkat, ragadványneveinket, akkor ma nem beszélhetnénk nyelvi gazdaságunkról. Nem utolsósorban, ha nem ismernénk paraszti táncainkat, nem beszélhetnénk táncművészeiről sem. Mindezen tényezők félrevetésével megtagadnánk mindnyájunk közös örökségét." A fenti sorokat Katona István írja könyve előszavában. Katona 1977 óta végez tánckutatást a komáromi járásban. Az „Örökség" j is jelzi: nem kis eredménnyel. Munkája méltán vívott ki megbecsülést szakmai körökben is. A könyv óriási „szépséghibája", hogy nem központi kiadvány, s ez nagy mértékben megnehezíti országos terjesztését. Hodossy Gyula HELYTÖRTÉNET „Hogy látva lássanak..." Az önmagunk megismerésére, ill. másokkal való megismertetésre való törekvés egyidős lehet kultúránkkal. Egyrészt mindig kiváncsi volt az ember, honnan jött — tudósok, művészek tízezrei fejtegetik évezredek óta a talányt. Másrészt nagyon-nagyon szerette volna örök időktől fogva, ha — valami maradna utána. Valami örök. így aztán voltak, akik hatalmas piramisokat építettek nevük, emlékük fennmaradása érdekében — mások „ércnél maradandóbb” költeményeikkel vésték be nevüket örökre az emberiség tudatába. Itt, szűkebb pátriánkban is szorgos kutatók százai igyekeznek pontosabbá tenni önismeretünket. Nagyon fontos ez, hiszen az önismeret — tisztánlátás: az előbbrelépés alapfeltétele. Ebből a munkából nem kis részt vállalnak magukra a komáromi „kultúrmunkások", ami városukat Dél-Szlovákiát egyik szellemi központjává emeli. Az egyéni feladatvállalásokon, eredményeken túl nemcsak a Dunamenti Múzeum Közleményeinek most megjelent második kötete, de a karácsony előtt boltokba került „A komáromi járás” című kiadvány is bizonyítja a komáromi írástudók termékenységét. Az Obzor Kiadóvállalat gondozásában megjelent, Ladisla Mačanský és Kajtár József által összeállított munka a járás múltját és jelenét igyekszik bemutatni szöveg és igen gazdag képanyag segítségével. Nem lehetett könnyű helyzetben a szerzői kollektíva, amikor a — nyilván megszabott — viszonylag kis terjedelemhez kellett igazítani mondanivalóját (minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy többek között a járás néprajza is kimaradt lényegében e kötetből). A szerzők rátermettségét bizonyítja azonban, hogy így, tömören, sokszor szinte „csak" jelzésszerűen is sikerült többé-kevésbé teljes képet festeniök a vidék történelméről, kultúrájáról, gazdagságáról... A gyönyörű fényképekkel zsúfolt albumszerű kötetet örömmel lapozgatja az ember, s közben arra gondol: nemcsak önismeretünket gazdagítja e vállalkozás, de egyúttal fontos dokumentum is. Liszka József KÖNYV Erich Segal: Szerelmi történet Sikerkönyv. A történet ugyan szomorú, de szerencsére nem érzelgős, pedig az író, aki egyes szám első személyében meséli el Oliver és Jennifer szerelmét, helyenként önmaga csapdájának szélére vetődik. Szerencsére nem esik bele. Bizonyára azért, mert tudja, hogy Shakespeare Rómeó és Júliája után még sok száz esztendővel később sem könynyű hasonló témában jót írni. Persze, Erich Segal nem körözi le a jó Shakespearet, erről nincs szó. De talán nem is akarja, csak éppen olyan témához nyúl, hogy arról tetszik-nem-tetszik, valamiképpen akaratlanul is eszünkbe jut a veronai szerelmi történet alaphelyzete. Nem baj. Ebben a könyvben két Harvard-i diákról van szó. A fiú gazdag bankárcsalád sarja, a leány egy olasz származású özvegy amerikai cukrászé. Egymásba szeretnek. Szépek, okosak, becsületesek, s amikor bankárék részéről színre lép a lány társadalmi helyzetét lefitymáló házasság elleni tilalom — Oliver tudja: ha nehezen is, de az atyai doliáráldás nélkül is lehet boldog, mi több, talán csak nélküle lehetnek boldogok igazán, mert a szerelem több a szerelemnél, a szerelem egymás vállalását is jelenti, s túl azon még nagyon sok mindent jelent. „Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? — kezdi a történetet a szerző, aztán amit elmond róla, az elegendő ahhoz, hogy az olvasó is beleszeressen, persze nem úgy, ahogy az a békebeli leányregényekben volt szokás. Mert Jennifer meghal. Okosan, szépen, emberien hal meg, pedig a halál beálltáig minden ellene cselekvő módszer megengedett. Jennifer tudja, Oliver is tudja: vérrák. Oliver apja segítségére kényszerül. Ötezer dollár. Kölcsön. Szigorúan csak kölcsön, mert: „... azt akarom, hogy mindenből a legjobbat kapja! Külön szobát. Külön ápolókat. Mindent. Nagyon kérem. Telik rá" — mondja az orvosnak, de az apját még csak arra sem méltatja, hogy megmondja az igazi okot, mert az apa és fia egymásnak idegenek, a vérségi kapcsolat mit sem képes változtatni azon a különbségen, ami e két ember erkölcsi értékei között fennáll. A fiút a szerelem tisztasága most már megőrzi olyannak, amilyenné e szerelem vállalása tette. (keszeli) TELEVÍZIÓ Hernádi Gyula: Lélekvándorlás Hernádi Gyula a mai magyar próza rejtélyes és rejtőzködő eminenciása. Mindenki tudja, hogy a Jancsó-Hernádi kettős filmjeinek világsikerében a szövegkönyvíró Hernádinak legalább annyi a szerepe, mint a rendező Jancsó Miklósnak. Azt is mindenki tudja, aki jártas a mai magyar irodalom ügyeiben, hogy az utóbbi két évtized magyar prózájának és drámájának legizgalmasabb darabjait Hernádi írta, akár regényeire, „A péntek lépcsöin"-re, a húszéves késedelemmel kiadott „Kiáltás és kiá!tás"-ra vagy „Az erőd"-re, akár színpadi játékaira (Utópia, Királyi vadászat, Bajcsy-Zsilinszky Endre) vagy novelláira gondolunk. S mindezek ellenére, az elmúlt két évtized nagy regényeit-drámáit-novelláit mégsem Hernádi írta, hanem Ottlik és Örkény, Mészöly és Sánta, Nádas és Esterházy, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Mi hát a Hernádi-rejtély nyitja? A Madaras József-rendezte „Lélekvándorlás" tévéadaptációja tipikus Hernádi-alkotás s Janus-arcúságával, úgy vélem, pontosan megvilágítja a Hernádi-problematikát. Tehát: megint egy izgalmas, felfedezés számba menő téma, ugyancsak izgalmas írói feldolgozása, s ugyanakkor mégis minden porcikánkkal azt érezzük: bármilyen nagyszerű téma bármilyen nagyszerű megoldása, amit látunk mégsem nagy dráma, a mai magyar dráma reprezentativ alkotásai között (Tóték, Oszlopos Simeon, Deficit, Vendégség) bizonyosan nincs ott a helye. Nemcsak elmarasztalásként írom ezt természetesen, hiszen mint mindennek, eme Hernádi-rejtélynek is két oldala van. Mert úgy tűnik, hogy az író, világsikerű filmek írója, szinte szándékosan igyekszik kerülni a nagy, reprezentatív müveket. S ha meggondoljuk, hogy épp a Hernádi-nemzedék reprezentatív prózaíróinak szinte mindegyike immár egy-másfél évtizede forr a saját levében, hallgat, mint Sánta a „Húsz óra" óta, vagy a saját lehetőségein alul publikál, mint Fejes a „Rozsdatemető" után, akkor bizonyos mértékig megérteni véljük Hernádi óckodását a „reprezentatív" művek írásától. S mindezek ellenére (vagy épp ezek következményeként) úgy érzem, Hernádi még mindig tarsolyában hordja a marsallbotot. Benne, ellentétben legtöbb nemzedéktársával, még mindig bízunk: tudjuk, hogy minden lehetősége megvan arra, hogy megírja korszakunk nagy magyar regényét vagy drámáját. Bizonyíték erre épp a mondandónk ürügyéül választott tévé-adaptáció is, a „Lélekvándorlás", de hangsúlyozzuk, hogy csakis erre bizonyíték, a nagy dráma lehetőségének a bizonyítéka, különben csak alá húzhatjuk egyik bírálója. Kis Péntek Imre immár majd egy évtizede — az 1975-ös „Logikai kapuk" című Hernádi-kötetről — írott sorait : Hernádi Gyula régóta már jelenségnek számít irodalmi életünkben. Ami annyit tesz, hogy bizonyos értelemben több, min önmaga. Az író lehet ilyen vagy olyan, de jelenséggé csak valami általánosabb révén válhat, amelyet egyértelműen, behatárolhatóan képvisel... (Hernádi) írásait egyetlen direkt problémára építi: az ember ellen fordult ráció sötét feszültségeire. Érzésem szerint: fölöttébb egyenetlenül". (cselényi) DZSESSZ ÉS A FILM. Kamélia Todorova huszonnégy évesen, 1978-ban, a második szófiai dzsessz-fesztiválon vonta magára a figyelmet. A fiatal énekesnő nemrég játszotta el, kiválóan, első filmfőszerepét A tirnovói cárnö című Emílián Sztanev-regény filmváltozatában. — Képünkön: Kamélia Todorova énekel. 8
