A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-04 / 6. szám
Csak egy percre... Szlovákia egyik legfiatalabb súgónője, a huszonkilenc esztendős BARTOS MÁRIA a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesében dolgozik. — Hogyan lesz egy ifjú hölgyből súgó? — Lényegében a véletlen révén. Dunaradványi származású vagyok, és a komáromi gimnáziumban érettségiztem. A matúra előtt sokat tűnődtem, milyen pályát válasszak. Végül is egy ideig adminisztratív erőként dolgoztam a CSEMADOK járási bizottságán, utána látogatóvezető voltam a Dunamenti Múzeumban, mígnem átkerültem a színházhoz, pontosabban a MATESZ kassai együtteséhez, ahol irodistaként dolgoztam 1976 januárjáig. — Miért épp hetvenhat januárjáig? — Mert akkor a komáromi társulatnak kellékesre volt szüksége, s én örömmel jöttem vissza a hazai tájakra. Az együttes akkori súgónöje gyakran betegeskedett, s ilyen esetekben én helyettesítettem. Jelenlegi beosztásomban hetvenkilenc szeptemberében véglegesítettek. — Ki tanítja súgni a súgót? — Nincs súgótanfolyam. Ha valaki nem beszédhibás és szeretni tudja a színházat, akkor máris esélye van. — Ilyen egyszerű tenne az egész? — Látszólag igen, gyakorlatilag azonban jóval bonyolultabb. A területi színház tájoló együttes, úgyhogy nincs túl könnyű dolga a súgónak sem. Kezdve ott, hogy művelődési otthonról művelődési otthonra utazva nincs egy fix helye, mint például a kőszínházakban. Egyszer oldalról, másszor a díszítőelemekként használatos kuliszszák mögül súgok, ám gyakorta vagyok szinte állandó mozgásban, hiszen olykor akarva-akaratlanul nemcsak a színészeknek vagyok láb alatt, de még a díszítőnek is. A kisebb kultúrházak tenyérnyi színpadain a súgó a szükséges rossz. Előfordul, hogy egy-egy előadást „rohangálva", azaz több helyről vagyok kénytelen végigsúgni. — Értsem úgy: fárasztó munka a tiéd? — Bármilyen hihetetlenül hangzik, igen! A sok zavaró körülmény ellenére teljes odafigyelést igényel. Egy másik probléma, hogy általában vékonyfényü elemlámpával kísérem a szövegkönyvet. E félhomályban sokszor alig látni valamit, ezért egyszerűbb, ha az ember igyekszik kívülről megtanulni a szöveget... — Minden színész igényli a súgást? — A legtöbben nem kérik, de számítanak rá. Ezért mindig ott kell lennem a közelben, mert ez megnyugtatóan hat a színészekre. Vannak, akik a súgó jelenléte nélkül szinte megbénulnak a színpadon, pedig megbízhatóan tudják szerepüket. Olyan szinésztípus is van, akit zavar a súgás, de egy félmondatnyi kiesés vagy tévedés után szalmaszálként kap a „bedobott" szöveg után. Ha beugró van az előadásban, természetesen, végig mellette vagyok. — A súgónak is van lámpaláza ? — Trémám nemigen van, de azért én is érzem az előadás légkörét, engem is fölvillanyoz, ha a színpadon és a nézőtéren kölcsönös feszültség van. — És a súgó is belesülhet? — Elvétve előfordul, hogy elfut az ember szeme egy-egy sorral... Persze, azért inkább csak a próbákon feledkezem bele a játékba, az előadásokon én is jobban odafigyelek. (mik-) A MESTER A vonat engedelmesen simult oda a peronhoz. Utasok rajzottak ki az ajtókon, s a hatalmas emberáradat, mint tűzhányó lávája tűnt el az aluljáró cethalnyi torkában. Szokásom szerint végigjártam a szerelvényt. Megesett, hogy néhány elhagyott táskát találtam, kalapot vagy télikabátot, ezeket leadtam a megőrzőbe; ma nem volt semmi. Az utolsó kocsihoz érve észrevettem, hogy az ajtaját nem lehet bezárni. Megpróbáltam megjavítani, nem sikerült, nem maradt más hátra, bejelentettem a karbantartóknál, aztán elmentem az étterembe, enni valamit. Fél kilenc lehetett, mire visszaértem a szerelvényhez. Vagy százhúsz kilós, pirospozsgás arcú, ősz úr ült az utolsó kocsi lépcsőjén és tiszteletet parancsoló arccal szalonnát falatozott. Zsíros bőre fénylett a reggeli napsütésben, a szeme derűsen csillogott. Egész lényéről nyugalom és mély megelégedés tükröződött. Alig mertem megszólítani. Úgy éreztem magam, mintha egy olimposzi istennel találkoztam volna össze; csak őfensége éppen halványkék szerelő kezeslábast viselt, hatalmas bakancsot és Pepsi-Cola-reklámsapkát; e csekély földi vonatkozás adta a bátorságot, hogy mégis megszólítsam. Meglepetésemre jókedvűen, sőt kedvesen viszonozta köszöntésemet, nyomát sem éreztem hangjában a feltételezett rosszallásnak, amiért egyik legintimebb magánügyében megzavartam; annak illusztrálására, hogy komolyan gondolja irántam való jóindulatát, mindjárt melegében meg is invitált szalonnára, hagymára. Imponált a figyelmessége, de tekintve, hogy éppen reggeliről jöttem, nagy bocsánatkérések közepette kénytelen voltam visszautasítani meghívását. Csakhamar ö is befejezte a táplálkozást, fénylő bicskáját gondosan a nadrágjába törölte, aztán leereszkedön megszólított. Hosszas beszélgetésbe elegyedtünk; széles mosolyával elmagyarázta nézetét az ilyen piszlicsáré ajtójavításokról, amelyeket a léhűtő kalauzok (ez én volnék) maguk is megjavíthatnának, ha nem lennének olyan reménytelenül lusták és főleg tehetségtelenek. Ez utóbbi bizonyítására röpke félóra elteltével áttértünk az antik irodalom és történelem megtárgyalására. — Tudja, fordult elnéző mosollyal felém, ez a hobbym. Élek-halok érte. Ha például belegondolok Thálész dolgaiba, vagy Homérosz zsenialitásába, elámulok, higyje meg. Én is elámultam. Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. Azzal az ösztönös csodálattal néztem rá. amivel a barbárok tekintenek a szellem kiművelt főire. — Vagy óhajt inkább a római szellemiségről beszélni? — fordult készséggel felém, mint aki tudja, nem illő csak a saját szakterületén való jártasságát fitogtatni. Kérdésével azonban esetemben nem talált elevenbe, mivel számomra a római kultúra ugyanúgy faló volt, mint a görög. Ellenben szerényen megjegyeztem, mivel fél tizenkettőre jár az idő, ideje lenne az ajtójavitásnak fogni, mert ha nekem kiesik valaki éjjel a vonatból, az nagyon kellemetlen felelősségvállalás lesz. Egy királyi mozdulattal intett le, s egy fejedelem nagyvonalúságával jegyezte meg, hogy a vonat indulásáig még mindig van nyolc órányi időnk; megnyugtatott, hogy az ő számára a munkaidő vége nem jelenti okvetlenül a munka végét is, különben is az a zár készen van húsz perc alatt, majd ő megmutatja nekem, megint tanulhatok valamit. Nem mondhatom, hogy különösen megnyugtatott. de csendben maradtam. — Különben is, folytatta, ha alkalom nyílik rá, mint ahogy most is, én nagyon szívesen elcsevegek bárminemű értelmes lénnyel (ez én lennék?) a világ dolgairól, mivel, már mint mondottam is volt, amatőr gondolkodó lennék, s mint ilyen, nem hagyhatom kihasználatlanul az alkalmat, hogy egy olvasott és érdeklődő emberrel (ez is én volnék!) eszmét cseréljek. A dolgok ilyetén állása mellett nem mondhattam nemet, nem ingathattam meg benne a kalauztársadalomba vetett hitét. Ismét belemelegedtünk hát, ezúttal a római művészet taglalásába, s ő olyan hévvel beszélt két-háróm órán keresztül, hogy képtelen voltam elaludni mellette, pedig a két és három óra közötti időszakban igazán ritkán hagytam ki egy rövid szunyókálást. Délután négy körül gyanúval teli pillantásokkal méregette le-leragadó szempilláimat. — Látom, elárasztottam, jegyezte meg humánusan, beszéljünk valami könnyebb témáról, mondjuk, zenéről. Monteverdi a kedvencem, mit szól hozzá? Az érzékeny hangszereléséhez, a cselló bátor használatához? Nem szóltam hozzá semmit sem a hangszereléshez, sem a csellóhoz. Az ajtóról már ne is beszéljek. Hét óra lett és koromsötét. Fél óra múlva indulunk, a peronon megjelentek az első utasok. A mester észbekapott, lassan összeszedegette dolgait, szerelötáskáját a vállára vette és indulni készült. Én, hullafáradtan, erőm utolsó maradékát összeszedve, az ajtóra mutattam. A mester lesújtó pillantása volt a válasz; úgy nézett rám, mint egy javíthatatlan, minden realitástól elrugaszkodott fantasztára. Azért mégis megszánt. — No, jó, hogy ne mondja — szólalt meg, odalépett az ajtóhoz és százhúsz kilós temperamentumával becsapta. A szerelvény teljes hosszában megrázkódott, az ajtó azonban nem respektálta a nagy igyekezetei, bántó nyikorgással nyílt ki újra. A mester dühös lett; még kétszer megismételte a szentenciát, eredménytelenül. Kissé kárörvendőn nézhettem rá, mert felhúzta a szemöldökét, és nyersebben, mint eddig, odavetette: — Megoldjuk, ne félj! Aztán egy jókora cetlit húzott elő valahonnan és nagy ákombákom betűkkel ráírta: „Az ajtó nem működik. Tessék a kocsi másik végén levőt használni!" Gúnyosan rám nézett és a cetlit az üvegre ragasztotta. Az ajtót pedig lezárta. Aztán, mint aki a legjobban végezte a dolgát, táskáját a vállára vetette és fütyörészve elindult az aluljáró felé. CSÁKY PÁL KAVICSOK Az én példaképem címmel írtak dolgozatot a nyolcadikos tanulók. Péter, aki legjobban a tornát szereti, hosszan elmerengve szopogatta golyóstolla gombját; sehogy sem tudta rászánni magát az írásra, mivel egyre csak kecses mozgású, férfiasán szigorú, mégis oly kedves tornatanárnője járt az eszében. „Mindegy, ha kinevetnek is érté" — határozta el magában, s munkához látott Az első mondatok gyors megszületése láttán kíváncsian hajolt közelebb Péter füzetéhez Jancsi, a padtárs. — Mit szólsz hozzá? — kérdezte Péter suttogva. — Nem rossz — vonta ráncba a homlokát Jancsi —, de még jobb lenne, ha odaírnád, hogy csak tréningruhában példaképed a tanító néni. Elvégre te mégiscsak fiú volnál vagy mi a szösz! Az érettségi találkozón arról folyik a szó, ki mit köszönhet a gimnáziumnak, amely öt évvel ezelőtt útra bocsátotta az emtékezöket. Mindenkinek akad egy-két kedves szava az iskola érdemeinek elismerésére. Végül egy fiatal házaspár kerül sorra. Róluk már annak idején mindenki tudta, hogy lángoló diákszerelmüket az érettségi sem olthatja el. — Mi az ikreket köszönhetjük az alma maternak, vagyis a giminek — mondja a férj elmerengve. Érteden pillantások tapadnak rá kérdően. — A vizsgaeredmények kihirdetése után belopództunk a szertárba megosztani egymással éretté válásunk felett érzett örömünket — folytatja a férfi a vallomást —, s képzeljétek, ránk zárta valaki az ajtót! — Fényes nappal mégsem mászhattunk ki az ablakon az utcára — veszi át a szót pironkodva a csinos asszonyka. SZENK SÁNDOR 22
