A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-04 / 6. szám
6. Vendéglátónk két szomszédos szobában szállásolt el minket, Az elsőben, a vécé melletti legszélső szobában csak egy ágy, fogas meg mosdókagyló fért el, itt aludt Viktor. A másikban, amely jóval tágasabb volt, házastársi ágy várta Ondrejt és engem. Lánská asszony színésznőnek csapnivaló volt, szakácsnőnek viszont annál különb, s miután anyai szerepében csúfosan megbukott Ondrej előtt, abban bizakodott, hogy legalább egy bőséges vacsorával sikerül majd őt — és bennünket is — megnyernie. A földszinti étteremben rajtunk kívül még néhány vendég ült, de őket Lánská asszony a csaposfiú gondjaira bízta, ő maga pedig úgy sürgölődött körülötte, mintha legalábbis helybeli előkelőségek vagy hatósági ellenőrök lennénk. Miután fölbontotta a második palack fehér bort, asztalhoz ült ő is. Ondfejnak hol a haját, hol meg a kezét simogatta, közben egy-egy csókot lehelt az arcára, nehogy valakiben kétség támadjon afelől, hogy továbbra is anyai szivének kiapadhatatlan szeretetével szereti a fiát. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha Ondrej helyén egy kibodoritott fehér uszkár ülne az asszonyság mellett, és úgy éreztem, szerfölött illenének egymáshoz, s Lánská asszony az uszkár szőrét nem kisebb hévvel simogatná, mint Ondrej borzas üstökét. Fogalmam sincs, mióta nem látták egymást. mióta nem beszéltek egymással, de Lánská asszony, azaz Miluška viselkedése azt a benyomást keltette, hogy számára az az idő maga volt az örökkévalóság. És jóllehet anyai érzelemkitöréseit nyilvánvalóan nagyobbrészt nekünk, vagyis nekem és Viktornak. de leginkább nekem címezte, tudjisten miért, egyszerre furcsamód elfogott a részvét ez iránt az asszony iránt. Valahogy szörnyen megsajnáltam, mert a tolakodó simogatás, a folytonos ölelgetés, csókolgatás mögött megsejtettem a kóbor kutyánál is elhagyatottabb ember rideg magányát. Körülnéztem a helyiségben. Néhány asztal, fehér vászonabrosszal megtérítve, rajtuk fűszertartó, itt-ott leszedetlen tányér, olcsó üvegvázában száraz borókaág, a festésre megérett falon bőgő szarvast ábrázoló nagyméretű kép, a két kisebben szajkó és fajdkakas, a mennyezeten három porlepte, rózsaszínű csillár, a középsőben kiégett izzó, az egyik sarokban fából készül fogas, az ablaknál meg zenegép, amelyik nem zenélt, erről akkor győződtem meg, amikor később így akartam feldobni a bágyadó hangulatot. A látvány vigasztalan volt. Vigasztalan, amilyen csak a mindennapos főzés, az ágyneműcsere, a takarítás, az esténkénti elszámolás, a zsörtölődés és az üvegajtó mögött kijáró nyakleves lehetett. Lánská asszony ugyanis a konyhában szokta fölpofozni Józsát, a csaposfiút, miután kiforgatta a zsebeit, s a bennük talált pénzt a pénztárgépbe dobta. — Járt volna nálam azelőtt, Katuškám, mielőtt elvettek volna tőlem mindentl — avatott Lánská asszony a bizalmába, s közben a harmadik palackot bontotta föl a tiszteletünkre. Kizárólag úri kuncsaftjaim voltak, olyanok, mint mondjuk Liebmann úr, a gyártulajdonos, nem emlékszik rá? Nem, persze, hisz akkor még. ugye aranyoskám, maga a világon sem volt. Bezzeg itt — s párnás kezével nagy ivet rajzolt maga elé, amely a pincétől a padlásig mindent magában foglalt —, itt akkor minden ragyogott a tisztaságtól, csakis ezüsttel tálaltunk. Ó, és azok a vacsorák? Egy nagyszerű zongorista, valami Firhónek játszott esténként nálunk. igen, zongoránk is volt, ott állt a zenegép helyén ... — Egy hajtásra kiitta a poharát, s ujjával megtörülte kárminvörös ajkát. — Most ? — Fejével a három kitartóan üldögélő vendég felé intett. — Most már dögrováson vagyunk. Mindenemet elvették, hiszen tudja, egypár fazekam maradt csak ... Amikor éjfél körül Ondrej mellett feküdtem a dupla ágy hullámosra feküdt matracain, tolldunyhával betakarózva, belemotyogtam a sötétbe: — Ostobán viselkedtél anyáddal. — Hallgass, azt sem tudod, mit beszélsz! — Mégiscsak ő az anyád, Ondrej! — Talán inkább volt. — Egész este csak sértegetted. — Hiszen alig szóltam hozzá! — Épp a hallgatásod volt sértő. Az. hogy egyetlen szót, egy jó szót sem szóltál hozzá, pedig születésnapja volt. Én voltam az, aki legalább egy kis örömöt szerzett neki, nem pedig te. Faggatott, kérdezgetett a munkádról, de te csak hallgattál. Hogy lehettél ilyen kegyetlen hozzá? Nem válaszolt, mire én hozzátettem: — Holnaputánig még helyrehozhatod ... — Holnap hazautazunk! — A mai találkozásotokat nem felejti el, amig csak él. Szeret téged, tudom, bár való igaz, hogy anyai érzéseit nem a legízlésesebben fejezi ki, de hát nem ez a fontos, Ondrej! Nagyon megszántam őt. — Hagyd már abba, az istenért! — indulatoskodott. — Hisz nem is ismered. Védelembe veszel egy embert, akit azelőtt sem ismertél, és most sem ismersz. — Gyűlölöd? — Rosszabb annál. Közömbös nekem. — Az embernek nem volna szabad ... — Ne légy szentimentális! Volt rá elég okom, hogy meggyűlöljem! Ma este, az asztalnál nem komédiázott, ő világéletében ilyen volt! Ölelgetés, csókolgatás, és főleg pénz! Pénzért akarta megkapni a szeretetemet, a ragaszkodásomat, a bizalmamat. És nem csak az enyémet. Az a férfi, aki miatt apámat elhagyta, és aki belefeküdt apám még meleg ágyába, az is pontosan ilyen volt. Anyám mindent megvásárolt nekem, búgócsigát, új cipőt, ruhát, csak szólnom kellett és megkaptam, amiről a többi srác álmodni sem mert. De nekem nem ez kellett, nekem apám kellett volna, akit őmiatta veszítettem el, és akit szerettem. Pénz ... Az enyém, az enyémet, az enyémért... — Gyere, hallani akarom a véleményedet — ezekkel a szavakkal fogott kézen Ondrej egy szeptemberi késő délután, meg sem várva, hogy levessem a kiadós futó záportól vizes esököpenyemet, és bevonszolt a műterembe. ahol a padlón alacsony talpazaton, nedves rongyokkal letakarva egy szobor állt. Ondfej óvatosan lefejtette s félrehányta a padlón a rongyokat, majd tágra nyílt és ragyogó szemmel kérdőn felém fordult. Ez volt hát a szanatórium előcsarnokába szánt szobor, amelyhez fél évvel ezelőtt olyan sikertelenül álltam modellt. Már akkor kénytelen voltam csalódottan beismerni, hogy nem ihlettem meg Ondrejt, és ez fájón érintett. Azt hittem, számára én vagyok a legtöbb, s ezt a gyermeki meggyőződést váratlan, övön aluli ütés érte. Ez az övön aluli ütés arra késztetett, hogy még aznap éjjel, ágyamban fekve, föltegyem magamnak a kérdést: mit is jelentek én Ondfej számára? Futó viszonyt csupán, amely ideig-óráig mámorit, de aztán jön a kijózanodás? Vagy valami mélyebbet, valami létfontosságút? Arra vágytam, hogy szüksége legyen rám, valamiképpen segíteni akartam neki, melléállni azokban a gyötrelmes percekben, amikor a munkájával kínlódott, és nem tudta, hogyan tovább. Azt hittem, elég ha vele, nála vagyok, hogy puszta fizikai jelenlétem is megnyugtatja. Jól tudtam, nem állhatok oda helyette az állvány elé, hogy ott folytassam, ahol ö megrekedt, tudtam, hogy nem adhatom kölcsön a képzeletemet, ha az övé kimerült. Gondolataimba azonban kétségek vegyültek, különösen egy-egy átszerelmeskedett éjszaka után, amikor eltűnődtem, vajon nem csak ez az egyetlen dolog-e, amit tőlem igényel. De amint idáig jutottam tűnődéseimben, rögtön leállítottam magamban a további gondolkodást, az érzelmekben való vájkálást, a múló benyomások és hangulatok boncolgatását, hiszen néha már-már valóságnak képzeltem őket. Valahányszor ezért hasonló gondolataim támadtak Ondfej oldalán, szorosan hozzásimultam fújtató testéhez, fejem befúrtam a hóna alá, és ezt mondtam magamban: talán nem vagyok elég boldog? Az elmúlt hónapokat megosztottam Ondfej műterme és az én régi otthonom között, ahova már csak aludni, apámnak bevásárolni és takarítani jártam, egyébként állandóan Ondfejnál tanyáztam, nála volt a második otthonom. S mert nem nyugodtam bele, hogy abban a sivárságban éljek, amelyet Ondfej már megszokott, én viszont megelégeltem, hozzáfogtam, hogy otthonossá tegyem a lakást. Függönyt vásároltam a kis ablakra, virágmintás abroszt az asztalra, a kávét vagy a teát divatosan ízléses készletből ittuk a bögrék helyett, és megtakarított pénzem maradékából egy kicsi bolgár szőnyegre is futotta, sőt arra is, hogy az irodai lámpát egy tarka emyössel váltsam fel, amelynek kellemes sárga fénye meleggé tette a pincehelyiséget. Ondfej kezdetben lázadozott a változások és újítások láttán, én azonban hajthatatlan maradtam. Tudtam, hogy mindezt nem a magam kedvére teszem, nem azért, hogy jobban érezzem magam nála, hanem elsősorban érte és neki, mert azt akartam, hogy barátságosabb környezetben lakjon, noha igyekezetem ellenére így is szegényes maradt a szoba. Szabad óráimban pedig csöndesen elüldögéltem az ócska karosszékben, Ondfej változatlanul sivár műtermében, ahol semmit sem engedett megváltoztatni, s elnéztem öt, ahogyan dolgozik. Talán valóban jólesett neki, hogy vele vagyok, nem tudom, annyi bizonyos, hogy a nyomasztó percek megritkultak, és ha állványa mellől Ondfej kérdőn rám nézett, én csupán bólintottam és rámosolyogtam, de nem szóltam, mert a munkájával neki magának kellett megbirkóznia. Ott állt tehát előttem egy fiatal nő szobra, térdben kissé behajlított jobb lábbal, kinyújtott karral és nyitott tenyérrel, mintha épp indulni készülne szembe a nappal, hogy sugarait tenyerébe gyűjtse és felkínálja azoknak, akiknek a szeme rajta pihen meg. így köszöntötte a betegeket és a gyógyultakat, köszöntött mindenkit gyengéd mosolyával és a reménnyel, amely nyugodt vonalú alakjából sugárzott, nézőit megajándékozta testének varázsával, amelyben mintha megfoghatatlan reneszánsz szépség és szemérem rejtőzködött volna. — Értem — szólaltam meg kis idő múltán, szinte suttogva, mivel a szobor az első pillanatban nagyon hatott rám. Aztán Ondfejra néztem. — Érted a szobrot? — Szemlátomást meglepődött. — Azt hittem, a szobrok vagy tetszenek, vagy sem, de megérteni őket, ez meg micsoda ötlet? — Mégis értem — ismételtem, még mindig elbűvölve a műtől —, mert szinte beszél hozzám a mozdulataival, a karjával, a tenyerével .. . — Na és mit beszél? — Az ironikus megjegyzés váratlanul ért, rosszul esett. Úgy éreztem, mintha megütöttek volna. — Semmit — feleltem —, most már semmit. — Ugyan, Katerína! — kapott észbe Ondrej, átölelt és a szemembe nézett, már csöppet sem gúnyosan, inkább elgondolkodva s talán kissé értetlenül az iménti hirtelen kijózanodásom miatt. — Nem kell ezt komolyan venni. — De igen, én komolyan veszek mindent. Mindent, amit csinálsz és amit mondasz. — Én pedig attól tartok, hogy én nem olyan ember vagyok, amilyennek látni akarsz. — Hogyhogy akarlak? — Csak azt látod meg az emberekben, és magad körül, amit látni akarsz. Csak azt, ami szép, ami jólesik, de ... — De...? Ekkor elengedett. — A holdnak is van túlsó oldala: sötét, ismeretlen, csalóka ... — Magadról beszélsz? — Mindenkiről... — Rólam is? Kiment az előszobába, valahonnan fél palack maradék bort kotort elő, töltött magának, lehuppant a székre, kamaszosan kinyújtotta a lábát, majd megkérdezte: — Miért akarsz mindenáron más lenni, mint a többiek? — Más? Ezt tőled hallom először. Nem hiszem, hogy mindenáron más akarnék lenni, ahogy te állítod. Talán csak nem akarok rosszabb lenni náluk. — Miért nem vagy olyan, mint a többiek? — Hogyhogy mint a többiek? — Az életet olyannak kell venni, amilyen. Ha meg akarod javítani az annyit jelent, hogy jobbá kell tenni az embereket. Csak nem gondolod ezt komolyan? — Már az is valami, ha magunkon elkezdjük, Ondfej. Elnevette magát. — Verejtékes munka lenne, Katerína! — Inkább izgalmas kaland! — Egyáltalán mi az, amiért élni akarsz? — tűnődött, felhajtotta a borát, csalódottan belebámult az üres pohárba, aztán felém fordult. — Ha nem hangzana annyira laposan, azt mondanám: mindenért, ami szép és ami jó. Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz, de ez nem számit. Azt akarom csinálni, aminek értelme van és ami nemcsak nekem jó. Hasznos akarok lenni és fontos valakinek, érted, mit szeretnék ezzel mondani? — Ha végighallgattad volna, azt hiszem, többször nem mondanám el soha. Érdekes, kimondva milyen fellengzősnek hangzik az ilyesmi. — Fellengzősnek? Úgy éreztem, valami összeomlott bennem, akár a víztől alámosott védögát. — Elhiszed nekem, Ondfej — mondtam aztán színtelen hangon, csaknem fagyosan —, hogyha százszor fellengzősebben hangzott is volna, akkor is elmondanám, ha még egyszer hallani szeretnéd? Nem szégyenkezem érte. — Mert becsületes és nemeslelkű vagy. — Köszönöm az elismerést. Fölemelte üres poharát, és rám köszöntötte: — A mi irgalmas nővérünk egészségére! A szobor gipszmintáját Ondfej elszállíttatta a szanatóriumba, hogy ott egy bizottság elbírálja és végleg döntsön a sorsáról. Nem kísértem el Ondrejt, ugyanis éppen aznap álltam munkába először. Sajnáltam, hogy nem mehetek vele. kiváncsi voltam a szanatóriumra s arra a bizonyos előcsarnokra, ahova a szobrot szánták. El is szántam magam, hogy pár napos halasztást kérek a műemlékvédelmi hivatalban, ahol elhelyezkedtem, csak hogy én is részt vehessek mindabban, ami Ondfejra vár. (Folytatjuk) 11
