A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-28 / 5. szám
Bábi Tibor: A forrás éneke /részlet/ ÖTÖDIK TETEL I A csúcs: magány és némaság, mely mégis roppant világgal népesült be, s a mindenség dalával hangos. Térdig elkopott a lábam, a Forrást mégis hasztalan kerestem — a járhatatlan úton, szörnyű tömkelegben már-már önmagam is elvesztettem volna, s megfáradván most vettem észre, hogy az a Forrás mindvégig bennem énekelt. II A csúcs a zord valóság orma. S ó, jaj! nem juthat senki önmagánál magasabbra — torz tükre vagyok a mindenségnek, s e csonka mindenségben magamat keresem. Csodálatos ég, Föld, hová rejtetted el bujdosó arcomat! A sötétség az én árnyékom. A csillagokból én tekintek önmagámra, a vihar, és a tenger háborgása engem dalol; figyelem, hallgatom: hisz az a Forrás kívül is, belül is énekel. Ili A csúcs magamat osztó árvaság, engesztelő, bús áldozat, mint búcsúzó parasztapám öt ujja közt a fogyó, barna rozskenyér. íme, elváltozom, akár a föld alatt megbúvó árva mag. Túl népemen, szülőhazámon túl, a mindenségben gyökerezem, általa, benne élek, sokasodom; hallga, ujjong, engem sirat — újra elérhetetlen messzeségben a Forrás énekel.
