A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-24 / 30. szám
SZÉLCSENDBEN (Beszélgetés Kövesdi Károllyal) Dunaszerdahelyen laktam életem legszebb szobájában. Az albérleti falakon közöltem Kövesdi Károly korai verseit-zsengéit. Egy hamvas, téli napon kék vattakabátjában ő is betoppant, és igencsak furán nézett ránk csallóköziekre. Mert furcsák, különösek voltunk. Gyermetegen ösztönösek. Önellenőrző képességünk nemigen volt feladatának magaslatán. Kövesdi ekkor vált önnön lelkiismeretemmé. És éppen jókor, mert már hajítani akartam a törülközőt, és beállni a „lázverte semmit akarók" sorába. Kövesdi havonként-kéthavonként jelent meg a csallóközi városban. Kötetnyi versét hozta és a pénzét, amiből a hosszúra nyúlt beszélgetések közben el-elittunk pár koronát Azóta valamennyien higgadtabbak, megállapodottabbak lettünk. És mi tagadás: közel egy évtizeddel idősebbek, s e tapasztalatokkal gazdagabbak. A költő első és mindeddig egyetlen könyve 1980-ban jelent meg a Madách Lap- és Könyvkiadó gondozásában, s nem kavart fölfigyeltető szélvihart. Recenziók és recenciócskák vették tudomásul. Ennyi volt az egész. Kövesdi a hetvenes évek elején kezdett publikálni. Első prózai- és verskísérleteit még Gömörből, a szülőfalujából, Mellétéről küldte a szerkesztőségeknek, és igencsak fölneszeit, (Imikor e munkácskák megjelentek. „Ahol ily könnyen publikálhat az ember, ott baj van a színvonallal." Csótó László: Tere-fere (fehér tus) Az ifjú tollforgató az eltelő évek alatt megjárta a költővé válás tisztítótüzét. Az Új Szó hétfői irodalmi oldalán — ekkor még hétfőn is volt irodalmi melléklet —, a havonta szerkesztett és kezdőknek szánt VEJÉS-ben szerepeltek munkái. Majd az Új Ifjúság Kulcsár Ferenc szerkesztette „Új Hajtások" rovatában, később pedig az Irodalmi Szemlében. — Mi kell ahhoz, hogy elinduljon egy új költőnemzedék? — Egy-egy szívósabb költő- vagy írónemzedék indulását mindig a természetes szükségszerűség • diktálja. Az ilyen nemzedékekben erős a vágy, hogy a fennálló művészeti (irodalmi) közeget, és annak valóságlátását, alkotás-irányzatainak anakronisztikusságát megváltoztassa. Ilyen nemzedéknek ismerjük el a nyugatosokat, a századeleji avantgárdot, vagy az . 1945 utáni új magyar költészet képviselőit: Juhász Ferencet, Nagy Lászlót és társaikat... A „Megközelítés" c. antológia szerzői ebben az értelemben nemigen lehetnek nemzedék, hiszen egy generáció létrejöttéhez nem elegendő a megközelítőleg azonos kor. A felszabadulás óta nálunk nem voltak komoly, nagy kihatású irodalmi csatározások. Mifelénk az irodalmi »csoportok« rétegződései szinte automatikusak, mechanikusak. Apránként, fokozatosan minőségileg is így gazdagodik a szlovákiai magyar irodalom. Az Egyszemű éjszaka c. antológia szerzőivel más volt a helyzet Különben is: úgy vélem, hogy váratlanul vették át az Irodalmi Szemle szerkesztését ami ugyan nem lett volna különösebb baj, csakhogy tudatosítanunk kell, ez az egyetlen irodalmi folyóiratunk, és nem lehet »kizárósdit« játszani. Képtelenség, csakis neoavantgard műhelyt nyitni. A Szemlének fórummá kell válnia: Irodalmunk valamennyi irányzatát-törekvését kell segítenie, képviselnie. A most indulókkal kapcsolatban, hadd válaszoljak a kérdésre: Tóth Lászlóék talán még magukban sem tisztázták »lépésük« várható irányát amikor fölvállalták a mi gyámkodásunkat. Szerencsésebb helyzetbe kerülhettünk volna, ha minket is olyan szerkesztőgárda segít a kezdet kezdetén, mint őket. Ezt nem Varga Imrének és Tóth Lászlónak akarom fölróni. Ez irodalompolitikánk baklövése volt. Ebben viszont úgy tűnik: következetesek vagyunk. — Beerkezőben vagyunk-e? — Nem tudom, mit értesz az alatt a kifejezés alatt, hogy »beérkezni« ? Ha a megjelenő könyvekre gondolsz, akkor természetesen »érkezgetünk«. Csakhogy: a művészet mindenkori szférájában, a minőségé és nem a menynyiségé a döntő szó. Hogy van-e közöttünk jelentős képességű, alkotni tudó és alkotásában hivő személyiség, az csak az évek múlásával dől el... —- Mennyiben kapcsolódunk elődeinkhez? — Hadd oszlassak el egy még mindig élő tévhitet. A tény, hogy Szlovákiában élő, magyar költő vagyok, nem föltételezheti, hogy kizárólagosan a szlovákiai magyar irodalmon kell felnőnöm. Kötődésemnek, mint minden művész kötődésének ettől nagyobb közegre kell kiterjednie. Úgy vélem: a küldetésünknek csakis akkor felelünk meg, ha magunkba fogadjuk Föld nevezetű bolygónk valamennyi szellemi értékét. Ha arra törekszünk, hogy korszerűek, mindenre érzékenyek és igyekvők, vállalók legyünk. — Vállaljuk-e önmagunkat? — Ha jól értelmezem, ez azt jelenti: komolyan venni önmagunkat Úgy hiszem, hogy a művész mindig annyira veheti komolyan önmagát amennyire a társadalom is komolyan veszi őt Szerencsés esetben a társadalomnak szüksége van az alkotó művészre. A társadalmi munkamegosztás részesévé avatja őt, és eszerint bánik is vele. Segíti, sarkallja, munkára ösztönzi. Ha a verseskönyvemért, aminek létrehozása nem kevés munkával jár, csupán két-három hónapi bért kapok, az a gyanúm, hogy nem vesznek komolyan. A művésznek viszont elengedhetetlenül fontos a társadalmi elismerés. Az érem másik oldaláról is szólnom kell, éspedig arról, hogy hiszek-e a leírt szóban ? A kinyilatkoztatott mondanivalóban ? Hitem-e maga a kifejezés? És ha történetesen túlvergödöm ezen, és igennel válaszolok, nyert ügyem van. És.. . úgyszintén nyerj ügye van annak a társadalomnak vagy közösségnek, amelyik vállalja az alkotó elmét, amelyik fölismeri: enélkül nincsenek katedrálisok, nincs előbbre jutás. Kövesdi Károly a szlovák főváros Dúbravkalakótelepén él: feleségével. Tündével, és a kétéves kisfiával, Gergővel. Nyomdában korrektorként dolgozik. Ha otthon van, s szabad ideje adódik: verseket ír. Magábaforduló, önmagával küszködő típus. 1953-ban született. Romvárosi beszélgetés c. verseskönyve 1980-ban jelent meg. VAJ KAI MIKLÓS ANTOINE ES DESIRE Voltak, s vannak életünknek pillanatai, amikor elnémulunk. Amikor egy lényeges kapcsolatunk kihűl, elhalkul, s mi vele némulunk. Aztán ezt a némaságot évekig hordozzuk. Két hősünk, Antoine és Désiré élete végéig hordozta. Kettejük közül Antoine a fiatalabb. A Hungaroton lemeztasakjában mellékelt életrajzi adatok szerint szülővárosához, annak életmódjához haláláig hű maradt. Tanári szülök gyermeke, diplomát szerzett és korán nősült. Vetró Irént vette el feleségül — barátjától. Az életrajzíró, Bereményi Géza szerint is teljesen érthetetlen, miért ragaszkodott Désiréhez, egészen a kompromittálódásig. Mindenesetre kedvelte az italt, de azt sem a végletekig. 1987-ben halálos kimenetelű balesetet okozott. 2002-ben búcsút vett családjától, beült akkortájt legmodernebb típusú gépkocsijába és vaddisznóra indult. Nyakszirten találta egy lövedék. Utolsó szavai : „Én a magam részéröl a hetvenes években voltam a legboldogabb". Désiré az idősebb. Nehéz gyermekkora volt, ifjúkora a keresés, a reménytelen szeretet és szerelem didergésében telt el. Az életrajzi adatok szerint Vetró Irén iránt érzett diákszerelem csak hosszú évek múltán csitult valamelyest. Különféle megalázások után kétkezi munkát vállalt, majd estin leérettségizett. 1987-ben halt meg autóbalesetben. Természetesen nem ö volt ittas, hanem egyetlen barátja, Antoine, nem is ő vezetett, hanem Antoine. Ennyi a lemezen elhangzó dalok háttértörténete, amelynek előterében egy látszólag banális barátság történési pontjai érintkeznek. Désiré és Antoine a kezdet kezdetén boldogan, a kölcsönös törődés lázában vállalják a barátság fütötte sorstársi viszonyt, később azonban elhal az őszinteség, mindkettejük, de elsősorban Antoine hibájából kihűl a kapcsolat, elnémul, mégsem veszik el, hiszen mindketten halálukig hordozzák. Cseh Tamás zenéje és Bereményi Géza szövege olyan drámát tár elénk, amelyet egy nemzedék azonosságzavara, hamis történelemtudata, nemzetet lekicsinyítő múlttudata és az őszinte, igazi élet iránti vak vágyakozás okoz. Bereményi az ironikus hangvételű metafórarendszerével. Cseh Tamás a huszadik századi zenetudatunk giccselemeit (is) parodizálva azt is sejteti, hogy a partikuláris erők szorításában felnövekvő, háborút nem ismerő nemzedék akkor lesz képes igazán fölvállalni a napjainkban sokakban tabuvá dehonesztálódott szeretetet, ha szellemi és érzelmi erejük mobilizálásával sok oldalról közelítenek, és sok irányban kibontják kapcsolataikban és cselekvéseikben azokat a lélektanifiziológiai és történelmi-társadalmi ellentmondásokat, amelyek könyörtelenül hatnak mindnyájunkra. Egy háborút meg nem élt nemzedék nyilvánvalóan fel kell hogy hagyjon a „mi lett volna, ha ..elmélettel, s helyébe a „mit kell tennem ..kérdéskört kell helyeznie. Ha nem így tesznek, ha nem így teszünk, magunkat némítjuk el, mint Désiré: „Micsoda egy zűrzavar, hány tévedés, tán hazudtam is, és volt egy kevés, nem is tudom, hogy hívjam ezt, talán, volt egy két eset, ami nincs megnevezve, és valószínű, hogy már így is maradnak." A Cseh-Bereményi kettős zenés lemez-novellája a megszűnt, elnémult, mégis halálig megőrzött barátság végkifejletével, a Désiré megnémul című fentebb idézett dallal a pillanat szégyenét, kudarcát, megfosztottságának elmúlhatatlanságát éreztetve azt sugallja: az elrontott dolgok rendbehozatalához szükséges bátorság fölvállalása olyan emberi tartást és méltóságot adhat mindnyájunknak, amely biztos útja a szuverén személyiség kifejlődésének. SZIGETI LÁSZLÓ 1B
