A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-24 / 30. szám
Nastassja Kinskinek, a Tess című Césardijas film címszereplőjének úgy látszik sikerült az, ami eddig kevés európai filmszínésznőnek: rendszeresen forgat Hollywoodban, amit nemcsak tehetségének, de kitűnő angol nyelvtudásának is köszönhet. A színészek szakszervezete nem szívesen járul hozzá, hogy idegeneket szerződtessenek, van elég munkanélküli filmszínész, mondják. Ám ha egy-egy ismertebb rendező ragaszkodik az általa választott színésznő személyéhez, akkor kivételesen eltekintenek e szabálytól, mint Ornella Muti és Nastassja Kinski esetében is. Terroristák ellen — radarral felszerelt gépkocsi. A riasztóberendezést az utas is működtetheti, ha még él. Humanizáljuk a környezetet! — avagy: a tűzcsap emberré válása Persze hogy a májusi estékről és hajnalokról van szó — az őzbakvadászat legméltóbb idejéről. Azokról az estékről és hajnalokról, amelyek előtt az ember a legszívesebben előbbre igazítaná az óra mutatóját vagy még inkább: nyomná a lusta Napot a dombok mögé, siettetvén az alkonyat érkezését. Meg azokról a hajnalokról, amikor három és négy óra között felberreg a világ legátkozottabb találmánya, az ébresztőóra, s amikor az ember szédelegve botorkál ki az ajtón, vizet locsol az arcára, hogy a hideg öselem kimossa fejéből az éjszaka kábulatát... A legszebb hajnalok pedig azok számomra, amikor a vadul berregő vekker helyett apám ébreszt, akinek nincs és soha nem is volt szüksége holmi berregő masinára a hajnali vadászatok idején. így ha odahaza indulunk hajnali cserkészésre, az ébredés percei is mások. A többi pedig ritka és mindenkorra megőrzendő élmény és emlék. Mert nincs két hasonló este és nincs két hasonló hajnal. Mindegyik más, mindegyik különös a maga nemében. Hogyne várnám hát a májusvégi estéket és hajnalokat. S újabban már nem azzal a belső remegéssel, hogy találkozom-e meglőhető özbakkal. Nem. Újabban az özvadászat inkább valamiféle verseny a számomra, aínelynek a vége nem az, hogy elejtem-e a kiszemelt bakot, hanem, hogy megtalálom-e, s hogy meg tudom-e közelíteni olyan távolságra, hogy ha akarnám, minden nehézség nélkül a lapockája mögé küldhetném a golyót . .. Mert azért annyi bátorság és biztonság nincs bennem, hogy a nyakára célozzak. Bár volt már úgy, hogy sikerült egy-egy bakot nyakonhibázni . .. Persze, ha mód nyílik rá, s a becserkészett bak érdemes a meglövésre, vagy ha az állományt rontó ágacskák „ékeskednek" a füle között, meghúzom a ravaszt . .. Tavaly, s az idén is volt módom rá, hogy megtapasztaljam, mikor milyen türelemmel vesznek tudomást rólam ezek a félénk és — főleg fiatal korukban — felettébb kíváncsi őzek. Mivel a Garam mentén őzre még soha nem vadásztam, nagy örömmel fogadtam tavaly az oda invitáló baráti meghívást. Vendéglátómmal az estéli cserkészésre a Garam jobb partján, a főúttól befelé eső területet választottuk. Sík mezőség, csak egy kis liget szakítja meg, mellette árok húzódik, két oldalán füves paszománttal. A liget bokrain, fáin azonnal felfedezem a bakok jelenlétét: itt tisztogatták agancsaikat. De hol lehetnek most? Az árpaföld szélén indulunk tovább, s amikor elérjük a kukoricatáblát, megállunk nézelődni. S ekkor mintha valami megvillant volna az árpakalászok tengerében. Később a távcsőben egy őzbak agancsának fehér ágvégeit látom. De igen nagy a távolság, s a szél is rossz irányból fúj. Vendéglátóm helyben marad, én pedig visszaindulok, hogy jó szél alá kerüljek. Próbálom megközelíteni a sziesztázó bakot. Az irányt az öntözőrendszer egyik magas betongyűrűje mutatja; ha odáig eljutok, már csak rajtam múlik, hogyan végzi a bak. Óvatosan haladok a térdig érő árpában, de nemsokára mozdulatlanná dermedek: nagy sutafülek emelkednek ki az árpából. Most kell a türelem, megvárni mozdulatlanul, amíg a suta újra lefekszik. Szerencsém van: az állatot elnyeli a hullámzó árpa. Tovább indulok kitűzött célom felé, s nemsokára szerencsésen el is érem. A bak azonban eltűnt. Pedig legfeljebb harmincnegyven lépésre lehet tőlem. Füttyentek egyet, hátha kegyeskedik felállni — hiába. Pedig tudom, érzem, hogy itt van valahol előttem. Felveszek egy göröngyöt, s eldobom abba az irányba, ahol a bakot sejtem. Az eredmény: semmi. Azazhogy a suta két füle ismét megjelenik egy pillanatra. Távolról vendéglátóm integet, jelzi, jó helyen vagyok. Esték hajolok a repceszáron. Egyikük nyomaiból arra lehetett következtetni, hogy már nem mai gyerek. Látni csak egyszer láttam koratavasszal, akkor is igen messziről. így hát az egyik estét arra szántam, hogy megkeressem, s ha engedi, meggusztáljam mit növesztett a füle közé erre a tavaszra. A tavak mellett s a tavakon vásári hangulatot idéző madársereg nyüzsgött. Egy ideig a fiatal vadkacsákat, szárcsákat nézegettem, s el is határoztam, hogy rájuk szentelek egy délutánt — lefényképezem ezt a nyüzsgő vízi világot. Aztán a bak keresésére indultam. Nyomait a tő szélén levő bokrokon nyomban meg is leltem, s az özet is, alig száz méterre, ahogy a repcében föl-fölemelte a fejét. Na, gondoltam magamban, kipróbáljuk, ki mit tud. Elindultam a nyilván szunyókáló bak felé, óvatosan, a lehető legkevesebb zajt okozva, ami bizony nem volt könnyű a száradó repceszárak között. De a bak rám sem hederített. Lassan, óvatosan haladva egyre közelebb jutottam hozzá. Még mindig semmi. Pedig talán húsz lépés választott el tőle. Levettem váltamról a puskát, s a céltávcső tüskéjét a nyakára irányítottam; aztán kétszer megismételtem ezt a mozdulatot. Utána pedig minden óvatosságot félretéve, visszaakasztottam vállaltira a puskát. Kiengedett bennem a feszültség. A bak meg fütyült rám, nyugodtan bólogatott a repce között. Erre fölvettem egy száraz rögöt s odavágtam a szemtelen fráterhoz, de még ez sem riasztotta el; hanem Csak éppen a bak nem mutatja magát. Ekkor a távcsövemet odakoccintom a puska vasához. Nyomban megelevenedik az árpa. Áll a bak, mint a cövek — talán húsz lépésre sincs tőlem. Szép, fiatal, Ígéretes példánya fajtájának. Nézzük egymást, egy ideig, aztán összecsapom a tenyeremet, mire a „siheder" elüget, de még egyszer megáll s visszanéz. Nem érti, mi történik körülötte... A következő nap hajnalán a Garam bal partján élő rokonát azonban gerincen találtam egy teknöszerü völgy harmattal meghintett mezején. De ez a hajnal nem ezért vált felejthetetlenné, hanem egy olyan látványtól, amire az embernek az életében egyszer ha alkalma nyílik. Az említett völgy bal oldalán hatalmas szalmakazlat fedeztem föl, s a tetején — mint zerge a bércen — egy gyönyörű őzbak állt, de úgy, hogy a kelő nap fogta keretbe. Magamban el is neveztem napimádó baknak, s bizony szívesen meglőttem volna, mert golyóérettnek találtuk, s fejdísze is érmet érdemelt volna. Csakhogy az a napimádó bak sok év tapasztalatával rendelkezett, s úgy eltűnt a kelő nap narancsszínű gömbjéből, mint valami látomás... Az idén az itthoni özbakjaink éberségét tettem próbára. Egyrészt azért, mert szeretem tudni, hol tanyáznak, másrészt, hogy ha sorra kerülök, tudjam, melyikre emeljek puskát. Még a téli vadászataink során találkoztam a hími tavaknál néhány őzzel, ott teleltek akkor rákiáltottam egy csúnyát, amitől úgy eliramodott, hogy még csak egy búcsúvakkantásra sem méltatott... Pedig derék baknak néztem, olyannak, amely tud köszönni, ha akar, s amelynek érdemes visszaköszönni is, alkalomadtán... Azt, hogy vannak napszakok, amikor az őzbak ennyire veszít éberségéből, nyilván mások is tapasztalták. Megerősíti ezt az is, hogy nem sokkal később, előbb egyedül, aztán társaságunk gazdájával, Monyok mérnökkel kint járva, Felsőlánc felett ugyanez három alkalommal is megismétlődött. Előbb koraeste volt — egyedül cserkésztem be két bakot: az egyik másodagancsú, a másik golyóérett, hanyatló bak volt. Rá egy napra társaságunk gazdájával együtt loptuk be az imént említett „öregurat", s nézegettük legalább öt percig, alig harminc lépésről. Mindkét esetben lett volna elegendő idő a nyűgöd és biztos lövésre. Csakhogy a vadászat akkor is nyújt szépséget, szépséges izgalmakat, ha nem dördül el a lövés; mert így is érezheti magát győztesnek az ember. Ezért felejthetetlenek a májusi esték és a májusi hajnalok. Azok miatt a győzelmek miatt, amelyeket önmagunk felett aratunk. GÁL SÁNDOR
