A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-25 / 52. szám

Indulásom története

Kedves Barátom!

Hosszú készülődés után, végre íróasztalhoz ülhetek, s megírhatom ezt a levelet.

Tudom, az első könyvem megjelenésével kapcsolatos dolgok érdekelnek. Ez most azért is aktuális, mivel kerek ötven éve, 1932-ben jelent meg. Elmondom hát a történetét.

Fiatal asztalossegéd voltam (húszéves), amikor 1928-ban Léván kaptam munkát. Füzetnyi verset vittem magammal, s erősen izgatott a kérdés: hozzáértő embernek mi a véleménye verseimről? írásaimmal nem szerettem dicsekedni olyan emberek előtt, akikről gondoltam, úgy sem tudnának kielégítő véleményt mondani. Segédtársaim előtt is hallgattam erről. Már régebben tudtam Kersék Jánosról, Léva költőjéről, s ismertem azt a nótát is, amelynek szövegét ö irta, (Ezüst tükrös kávéházban ...) Amikor felőle érdeklődtem, sajnálattal tudtam meg, hogy már egy éve halott. Megtudtam azonban, hogy a fia: Dr. Kersék János a szerkesztője a lévai „Bars" c. hetilapnak. Elhatároztam, hogy őt keresem fel. Néhány versemet magamhoz véve, bekopogtattam a szerkesztőségbe: Nyitrai és társa nyomdájába. Egy magas úr fogadott. Átnyújtottam a verseimet: véleményt szeretnék kérni a verseimre — motyogtam bátortalanul. Horatsik úr volt, amint később megtudtam. Átvette, s csupán annyit mondott, hogy továbbítani fogja Dr. Kersék szerkesztő úrhoz. A válaszért egy hét múlva eljöhetek.

Hosszú hét következett, s amikor eltelt.

szombaton ismét jelentkeztem Horatsik úrnál.

— Dr. Kersék azt üzemi, hogy keressem fel őt a lakásán ... A címét is megmondta. A megadott utca, hazafelé menet útba esett. Arrafelé irányítottam lépteimet. Az ügyvédi iroda cégtáblája előtt boldog bizsergést éreztem. Ide kell hát jönnöm. Most azonban sehogysem tudnék bekopogtatni, annyira izgatott vagyok. Megpróbálkozom holnap, bár vasárnap lesz, de bizonyára otthon találom.

Tíz óra tájban álltam meg Kersék ajtajában. Éppen odaért egy idős férfi, aki megkérdezte: talán Kersék doktort keresi?

— Igen, véle szeretnék beszélni.

Az idős ember lenyomta a kilincset és maga elé bocsájtva, betessékelt. Az irodában senki sem volt. Társam a szemközti ajtón kopogtatott, s csak annyit mondott: Jani, itt vagyokl

Fiatal, de már gyérülö hajú, kissé hajlott úri ember lépett az irodába. Társammal kezet szorított, s amikor felém lépett, bemutatkoztam: én küldtem önhöz azokat a verseket egy hete.

— Örülök fiatal barátom, hogy felkeresett.

Kersék vallatni kezdett: honnét kerültem

Lévára, s itt mivel foglalkozom, s mióta írogatok? stb. Mindenre pontos választ adtam. Csupán akkor lepődtem meg, amikor elárultam, hogy öt elemi iskolám van. Mintha elkomorult volna. Elgondolkozott, majd rövidesen tudtomra adta, hogy megvannak öcscsének a gimnáziumi tankönyvei azok közül néhányra nekem szükségem van. Ha legközelebb jövök, addigra előkeresi... Nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy nekem sokat kell tanulnom, s hogy szívesen lesz a segítségemre...

A vasárnap délelőttök azután Kersék társaságában teltek el. A Poétika, stilisztika, és retorika c. tankönyveken kívül, neves írók müveit is kölcsönözte. Édesapja „Templomcsend" c. könyvével is megajándékozott. A felolvasott verseket magyarázattal kísérte. Tanított, s én áhítattal figyeltem; éreztem, minden szavára szükségem van.

1929. febr. 10-én közreadta első versemet a Barsban. Néhány hét múlva a következőt. Kért, hogy újabb verseimet is vigyem hozzá: kíváncsi a fejlődésemre. Nappal szorgalmasan dolgoztam a műhelyben, hogy ott is megbecsüljenek, éjszakákon át pedig a könyveket bújtam, mint egy öreg diák, aki érettségire készül.

Második éve dolgoztam már Léván, amikor 1931-ben tényleges katonai szolgálatra vonultam be Prágába az ötös hidászokhoz. Amikor megismerkedtem a fővárossal felkerestem ott a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőségét. Darvas János költővel ismerkedtem meg, aki papírral látott el, s megajándékozott „Hegyország hangja" szlovák vers-forditásaival. Szvatkó Pál pedig az akkor megjelenő „Új Munka" folyóirat egyetlen számát adta nékem.

Betegség következtében fél évre leszereltek. Első utam Lévára vezetett. Akkor már több vidéki lapban is megjelentek a verseim. Kersék kérése az volt, hogy összes versemet

vigyem el hozzá. Akkor már szülőfalumban dolgoztam az egyik asztalosnál. Szüleimnél laktam s otthon is kosztoltam, napi tíz korona volt a keresetem.

Verseim átvételekor Kersék annyit mondott, hogy legyek türelemmel, szeretné végig olvasni, azután majd értesít...

Arra gondoltam, hogy kíváncsi a fejlődésemre. Rövidesen levél jött Kerséktől: keressem fel minél előbb! Amikor találkoztunk, meglepő hírrel fogadott: összeválogatott egy kötetre valót a verseimből... Ajánlotta, hogy menjek el vele Horatsik úrhoz, akivel már megbeszélte a kiadási feltételeket is ... Szédelegve haladtam Kersék mellett a nyomda felé. Hihetetlennek tűnt, amit hallok... A két jóakaró azután közrefogott: ötíves könyvecske lesz ötszáz példányban, 2000 koronás költséggel, amelyet utólagosan kell letöriesztenem, ahogy eladom a könyveket. Biztattak, rábeszéltek s a végén aláírtam a már elkészített szerződést.

Sokat töprengtem azután: ki vesz ma könyvet? Bizonyára a gyalupadnál kell kiizzadnom az árát... de lesz-e munkám? Szlovákia szerte nagy a pénztelenség, sok műhelyben egyedül ténfereg a mester...

Szüleimnek egy szót sem szóltam. Álomnak hittem az egészet. Meg aztán miért is szólnék? Hiszen az eddig megjelent verseimért egy fillért sem kaptam. (A többi versírogató ismerősöm se dicsekedhetett honoráriummal.) A lapok is szegények voltak, épp, hogy létezni tudtak.

1932 júniusában jött az értesítés Léváról, hogy elkészült a könyvem: vegyem át.

Hát mégse álom?!

Remegő kézzel vettem fel a pulton megpillantott könyvet: „Magyar ugaron". Csontos Vilmos versei. Mintha a szemem is elhomályosult volna, valami fojtogatni kezdett, mintha könnyeket nyelnék ... Horatsik úr

A szertartás

Az ablakon bekandikált a nap. Valami idegen énekesmadár trillázott tarka éneket a sűrű folyondár közt, s ekkor a szobámba beröppent Pergamenarcú Ábel.

Szemében szelíd megnyugvás ült, amit az örökkévalóságból hozott magával és széthintette a helyiségben.

— A temetés miatt jött ugye? — kérdeztem barátsággal. Papírt, ceruzát tettem magam elé az asztalra és vártam mit fog mondani a megboldogultról.

— Óriási csapás ez nekünk, higgye el kérem — kezdte énekelve, majd zsebkendőt tett az arca elé és finoman köhécselt. — A cseppfertőzéstől szeretném megóvni — magyarázta — ugyanis régi tüdöbajos hírében állok.

— Nagyon kedves öntől — mondtam, s a lemezjátszóhoz léptem, hogy feltegyek rá egy Beethoven lemezt.

— Szegény Joachim — sóhajtotta.

— Szegény Joachim — sóhajtottam utána én is részvéttel, és feljegyeztem az elhunyt nevét.

— Mi nem szoktunk a bánatunkkal hivalkodni — intett kellő tapintattal. — A lármás ceremóniákat sem kedveljük. Úgy mentünk el a Földről, ahogyan ideérkeztünk, szerényen és szegényen.

— A gyászbeszédemet majd igyekszem ehhez igazítani — mondtam.

Vendégem tekintete a végtelent fürkészte, miközben egykedvűen megjegyezte:

— Joachim tiszta ember volt.

— Igen, az érdemeiről nem feledkezhetünk meg.

— Érdemeiről? — kérdezte Ábel, és üveges szemeit a mennyezetről rám gurította. — Nem voltak neki semmilyen érdemei sem.

— De mégis! — biztattam. — Hátha?

— A felesége már régen elhagyta, s azóta a világtól távoltartotta magát, most pedig elete hetvenhatodik esztendejében eltávozott közülünk. Nagyszerű ember volt és kitűnően csellózott.

Feljegyeztem.

— Ennyi az egész — sóhajtott ismét Ábel, most már kissé restelkedve.

Megegyeztünk a temetés minden részletét illetően, miután a férfi távozni készült.

— Legnagyobb tiszteletem az öné — hajolt meg előttem, amit én hasonlóképpen viszonoztam.

— Egy lépéssel ismét előbbreléptünk a tudatformálás terén — örvendeztem. — Ugye ön is így gondolja ?

— Ó, hogyne. Természetesen. Modern kort élünk ugyebár? — és pergamenarcán simábbá váltak a ráncok.

Egyedül maradtam a szobában. Már a cifra madár sem szólt, csak a csönd sustorgott egyre erősebben, mintha tengeri csigát tartottam volna a fülemhez.

Közben megkezdődött a ceremónia ...

Kiszabott szavakból terítettem vállamra palástot, s ezzel álltam oda Joachim földi

maradványai fölé. A piros bársonylepel alól két végével kilátszott a gyalulatlan deszkakoporsó. Mi a csoda! — mosolyogtam és rázendítettem egy régi énekre: „Circum dederunt me gemitus mortis ..."

— Ne ezt kérem! Ez nem a mi hitünkhöz való, különben sem szokás már — kérlelt szelíden Ábel. — Mi másféle gyülekezet vagyunk.

— Másféle? Másféle? — álmélkodtam.

— Csodálkozom a feledékenységén fiatalember, tegnap nem ebben állapodtunk meg.

Valóban nem. Éreztem, hogy most nekem bele kellene feküdnöm a nyitott sírgödörbe, hogy a föld alá süllyedjek szégyenemben.

— Meg tud nekem bocsátani Ábel? — hirtelen nem jutott eszembe, hogy úrnak vagy elvtársnak szólítsam.

— fját persze, hogy meg — kacagott —, csak hagyja fenn kérem a kalapját. Nálunk ez így szokás.

— Sosem hordtam kalapot — tiltakoztam.

— Nem baj — mondta, és egy kötött télisapkát húzott a fejemre.

„Búcsúzom tőled Joachim, a hangyák, darazsak, szöcskék és pillangók nevében ...".

— A csellót el ne felejtse! — súgta Ábel.

— Igen a cselló, de ne szakítson félbe, mert összezagyválok mindenféle butaságot. Hol is hagytam abba?

Megigazítottam fejemen a kölcsönkapott sapkát, és folytattam azzal, hogy az ember természeti lény. Nagyon örülök, hogy a hitközség megértette a kor szellemét és a hagyományuktól eltérő szertartással, merő-