A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-17 / 29. szám
□□ Az ember vásárlásra, csereberélésre való hajlama egyidős magával az emberrel. Akárcsak az a tulajdonsága, hogy mindig azt tartja szebbnek, jobbnak, ami a másé. Mindig épp arra lenne szüksége, amit más birtokol. így aztán ad, vesz, cserél, vásárol, üzletet köt, és ... És mindez a csencselés egyfajta szórakozás, kellemes időtöltés is. Meg hát esemény. Esemény, mint ahogy évszázadokon keresztül eseményszámba ment, ünnepet jelentett egy-egy kirakodó-, hétvégi vásár. Ünnepet, eseményt, ahová illő volt kiöltözni, ahol illő volt tisztességesen viselkedni, látni-nézni, ámulni-bámulni, venni, eladni... S a vásár annak is eseményt, attrakciót jelentett, akinek az adás-vevés nem is állt szándékában. Attrakciót, mert járva a kavalkádban, téblábolt a sátrak között, turkált a sokféle áruban, hallgatta a kikiáltókat, az ékes szóval árusítók rikácsolását, megkóstoltatta egyik, másik kifőzde ínyenc harapnivalóját, lehajtott torkán egy-két kupica italt, tapsolt a medvetáncoltatónak, a bohócoknak, a muzsikusoknak, a színtársulatnak ... Szóval, egyfajta szenzáció, látványosság volt a vásár kicsinek, nagynak egyaránt. Meg találkahely, ahol az adás-vevés szórakozáson kívül találkoztak a környék gazdái és gazdaszszonyai, megvitatták a termést, az időjárást múltat, jelent, jövőt. Fórum is volt a vásár. Egyszóval: minden! Minden, ami a falusi ember munkán kívüli idejét, igényeit kitöltötte. Mert „egyszemélyben" a vásár volt számára az utazás, a kirándulás, a kikapcsolódás, a pihenés, a szórakozás, a nagy evés-ivás és ismeretkőtés legfőbb helyszíne. Itt tudta meg, mi történt a közeli és távoli világban. Aztán a vásár „felaprózódott". Idővel már nem csak vásárok idején, hanem más alkalmakkor is túllépte faluja határát a gazda; idővel, „csak" kirándulni is maradt ideje; idővel már otthon is ehetett-ihatott nagyokat; idővel már kis falujában is láthatott cirkuszt, színjátszókat; idővel már újságból, rádióból, televízióból értesült a világ eseményeiről. S idővel megszűnt a vásár is. Eseménytelen, szinte szürke színfolt lett az ember életében a vásárlás, az üzletjárás, s még a vásárfia is elmaradt, megszűnt létezni. Pedig, hogy mennyire igénylik az emberek a vásári hangulatot, kavalkádot, hogy mennyire él még bennük a csencselésre, alkudozásra, a közvetlen légkörű vásárlásra való hajlam, azt éppen az egyre gyakrabban rendezett nagyvárosi börzéken lehet tapasztalni. Örvendetes, hogy a fővárosban már néhány éve a művelődési otthonok egyre gyakrabban rendeznek kirakodóvásárokat, vagy ahogy a vásárra hívó plakátokon áll; börzéket. S ezek az egyre gyakrabban rendezett börzék a művelődési otthonok egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb rendezvényeivé váltak. Kezdetben, persze, idegenkedtek a börzéktől az emberek. Pontosabban, szégyelltek, restelltek kiállni új vagy már viselt használt holmijaik mögé s kínálni, árulni azokat. Kezdetben csak a nagyon bátrak és az idősebbek jelentkeztek árusítónak. Ám a vevők között egyre több jól- és divatosan öltözött férfi és nő jelent meg, akik előbb csak távolról szemlélték a forgatagot, majd egyre bátrabban jártakkeltek, turkáltak, a kofákká vedlett árusítók sorai között. Sőt, időről időre egyre többükből lett árusító. Ma már nem ritka látvány, hogy ízlésesen, drága cuccokba öltözött szépasszonyok, a legújabb divatot követő csitri lányok, farmeres, bőrdzsekis srácok, nyakkendős, autós férfiak sereglenek össze egy-egy előre meghirdetett művelődési otthon környékén, udvarában, s vásárolnak, eladnak. Egyelőre a szervezés még nem áll magas fokon: nincsenek asztalkák, mindenki a fűre, betonra, autója tetejére rakja portékáját. Helypénzt se eladónak, se vevőnek nem kell fizetni. Mégcsak jelentkezni sem kell senkinél. Csak eladni. Csak vásárolni. Csak nézelődni. Érdekes volt megfigyelni, hogy az emberek — most elsősorban a vevőkről lesz szó! — mennyire igénylik, szomjazzák a kedves, közlékeny, nyájas eladói hangot — magatartást. Láttam, hogy az egyik huszonéves fiatalasszony rém kedvesen, barátságosan, udvariasan, előzékenyen, megnyerő módon rábeszélően kínálta portékáját. Semmi extrát. Viselt gyermekruhákat, gyermekcipőket, gyermekjátékokat, s néhány női ruhadarabot. Már mindegyiken látszott a viselés nyoma, kicsit kopottak, színevesztettek voltak. Mégis ... Mégis sereglettek körülötte az emberek, szemmel láthatóan élvezték a „tulaj" stílusát, kedvességét, igyekeztek standja körül minél több időt tölteni. És láttam, hogy mennyire élvezik az emberek az alkudozást, a vásárlás eme már-már játékos formáját. Ugyanis minden valamire való piac, vásár íratlan törvénye, hogy: alkudni kell! Emlékszem, amikor a balkáni vagy az olasz piacokon vásároltam, az eladók megorroltak rám, és kifejezésre is juttatták haragjukat. De még a gőgös-büszke NSZK városainak hétvégi vásárain, bolhapiacain is kellett alkudni. A saarbrückeni óváros hosszú, árukkal telerakott utcáján megfigyeltem, hogy mennyi hasznos és értékes használati és értéktárgyat árusítanak az emberek. Mondom, még a gőgös-büszke németek is kiállnak az utcára. Fölöttébb ésszerű, gazdasági megfontolásból: az érték legyen forgandó és ne kallódjon! Mert a láda zugaiban, pincékben, padlásokon porosodó holmik, használati tárgyak csak a helyet foglalják. A háziak már nem használják, nem viselik. Annyira még nem rosszak, hogy szemétre valók lennének. Nagyon sok ruhadarab — s ezt már a bratislavai Trnávka városnegyed börzéjén láttam — meglehetősen jó állapotban volt, szépnek, viszonylag újnak tűnt, csak épp tulajdonosa már ráunt, már a gyermekruházati cikkeket a kicsik kinőtték. Akárcsak egy darabot is jóvátehetetlen pazarlás lenne tűzre vetni, szemétre dobni. El kell hát cserélni, adni, mert másnak jól jöhet, hasznára válhat, főleg ilyen olcsó áron. Láttam, hogy nagyon szép öltönyöket 300 és 50 korona között kínáltak; ingeket 100 és 10, gyermekcipőket 30 és 5 korona között; csecsemőruhákat szintén 50 és 5 korona között; cipőket, lemezeket, babakocsit, kazettát, csecsebecséket. játékokat, régi újságokat, hajcsattokat jelvényeket, fonalat — potom áron elkelni. Majdnem szimbolikusak voltak az árak, mintha az embereket nem is annyira az értük kapott pénz érdekelné, hanem maga az eladás, a vásárlás hangulata. Persze, ha a szervezés is felnőne az emberek eladó és vásárlókedvéhez, akkor sátrat ütne ezek körül a börzék körül egy-egy üdítőitalokat, szendvicseket, hot-dogot árusító büfé; esetleg eljönne néhány üzletház is, kiárusítani az előző idényről raktáron maradt készletét; a szervezők kis asztalkákat, pici kiárusitóhelyeket csinálnának. És serkentenék az embereket a választék bővítésére: hozzanak konyhai meg egyéb használati tárgyakat is, több újságot, könyvet, folyóiratot, régiséget, csecsebecséket. Mindent, ami már tulajdonosának nem kell, ami már a lakásban csak a helyet foglalja. És a kicsit jobb szervezéssel az emberek már nemcsak csereberélnének, vásárolnának, árulnának, hanem szórakoznának is. S újra esemény, ünnep, egyfajta szenzáció lenne a vásár, a börze, vagyis, mindegy minek nevezzük. A lényeg a jó közhangulat, egy jó nap, egy kellemes délután előidézése. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei 13
