A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-18 / 51. szám
Lovicsek Béla c5cnQcmrQzTEK n hópelyhek Közelgett a karácsony. A kis Garam menti falu felett napok óta nem sütött ki a nap. Szürke hófelhök borították az eget. Éles szél koncertezett a villanydrótok között. Az aránylag korán beköszönő, kemény hideg, fehér karácsonyt jósolt. Való igaz: akkor szép és hangulatos a karácsony, ha vastag hóbundába öltözik a világ, ha kamyi jégcsapokon hárfázik a szél, mindezen túl azonban akkor válna igazán ünneppé az ünnep, ha minden ember, minden család elégedett és boldog lenne. Csakhát ez nem olyan egyszerű kérdés. Sok esetben nem is a jómód, a jólét jelenti az elégedettséget és a boldogságot. Mint például Gazsó Jánoséknál. Az ünnepek közeledtével egyre komorabbá és nyomottabbá vált a hangulat náluk, pedig nekik aztán mindenük megvolt, jómódban éltek. Az utca felől vastagpálcás vaskerítés zöldellt, mögötte újjáépült, jól felszerelt családi ház állt, a színes tévé sem hiányzott belőle. A garázsban narancsszínű, ezerhatszázas Lada csillogott. A baromfiudvarban seregnyi szárnyas, az ólban jó kétmázsányi hízó horkolt, a ház alatti pincében pedig mintegy ezer liter bor várta, hogy elfogyasszák. Valami mégis hiányzott... Gazsó János az ősz elején vonult nyugdíjba a szövetkezetből, megígérve, hogy ha nagyon szorul a kapca, itt-ott azért besegít. Annak ellenére, hogy kemény hatvan esztendő nyomta a vállát, jól bírta még magát. Gazsóné, született Kádár Eszter, szintén jól bírta még magát, pedig már ő is túl járt az ötvenen. Hátha még a tavasszal nem műtik meg, akkor még most is átugorná akármelyik fiatalasszonyt a faluban, mert szerinte a mai fiatalok csak cicomázzák magukat meg flancolnak, mind elmennének a „dolog temetésére". Bezzeg valamikor annyi ideje sem volt az asszonynak, különösen annak, aki menyecskének ment, hogy megtörölje az orrát. El kellett veszni a sok munkában. Hát persze, az akkor volt, akkor más világ volt. Más bizony. . . Egyszóval ahogy közeledtek az ünnepek, a két ember egyre ingerültebben kerülgette egymást. Mintha haragosok lettek volna, pedig soha nem haragudtak egymásra. Kisebb összezördülésektől eltekintve, egész együttlétük alatt békességben és megértésben éltek, most meg mintha az ördög bújt volna beléjük. Még a kutya meg a macska is megérezte, hogy valami nincs rendben a háznál, s inkább félrehúzódva meglapultak, mintsem hogy durva rúgás érje őket. Egyik este a szótlanul elköltött vacsora után Gazsó János megivott három pohár bort és rágyújtott. Fejét lógatva szívta a cigarettát, olykor felsóhajtott. Gazsóné a tűzhely melletti sámlin ült, ő meg ott sóhajtozott, s eltűnődve hallgatta a tűz pattogását. — Nincs ennek sok értelme, Eszter... — törte meg a csendet Gazsó sokára, kitartóan bámulva az asztal lapját. Mintha szégyellt volna felesége szemébe nézni. — Nincs ... — hagyta rá az asszony. — Akkor meg miért marjuk egymást? — Marjuk ... Hiszen alig váltunk szót. — Az még rosszabb ... — Hát miért? — vonta meg a vállát Gazsóné. A kilátástalan helyzetben szorongó ember mozdulata ilyen. Újabb pohár bort ivott meg a szikár, kemény ember, mert Gazsó János az volt egész életében: kemény, gerinces, soha meg nem alkuvó. Ilyen tekintetben a felesége sem adta alább. Amit a fejébe vett, véghez vitte bármi áron is. — Hiába kínozzuk egymást, Eszter, úgy sem tudunk változtatni a helyzeten. Gazsóné elgondolkozott. Hetek óta kikivánkozott belőle valami, ami feloldhatná a szorongását és a keserűségét, s amivel talán könnyíthetne a lelkiismeretén. Valami ismeretlen és konok erő azonban mindig lefogta a nyelvét. Most elérkezettnek vélte az időt, hogy megpendítse a dolgot. — Pedig lehetne...— mondta sokat sejtetön. — Hogyan? — Úgy, hogy lehetne, János. — Mégis hogy gondolod, Eszter? — Pontosan úgy, ahogy te. — Érte menni és hazahozni? — Te mondtad ki... Gazsó János egy ideig a borospohárral vasalgatta az asztalterítőt. Kissé meglepte feleségének a pálfordulása. egyúttal meg is nyugtatta. Kedve szerint alakult a beszélgetés, amit a világért sem mutatott volna ki. Mindennek meg kell adni a módját: a férfiember sose mutassa ki a gyengeségét, különben könnyen a fejére nőhetnek. — Komolyan gondolod, Eszter? — Komolyan ... — Eddig másképpen beszéltél. — Az eddig volt... — Hát a falu nyelve ... az most már nem számít!? — Törődöm is én a falu nyelvével — legyintett Gazsóné. — Ha mindig ahhoz tartaná magát az ember, régen felakaszthatta volna magát. — Erre mikor jöttél rá ? — Mit számit az! Rájöttem és kész... mint ahogy sok más egyébre is... Ha ón nem segítek magamon, elveszek ... — Hát a büszkeséged, Eszter!? — Sokra megyek vele ... Hiába van meg mindenem, János, hiába dúskálhatok a sok jóban ... Lassan már az étel is kifordul a szómból... Nem tehetek róla, mindig rágondolok, mindig őt látom magam előtt... Idehaza itt a rengeteg étel-ital, pénz is akad ... ő meg ... ki tudja ... lehet, hogy éhezik, nélkülöz, hogy...— Felemelte a hangját. — Legszívesebben pozdorjává zúznék mindent és felgyújtanám ... Sokra megyek a büszkeségemmel, ha magamra maradok, mint az ujjam és egy pillanatnyi lelki nyugalmam sincs ... Büszkeség ... Nagyot hallgattak. Gazsóné néhány lapát szenet dobott a tűzre, a férfi meg a pohárral foglalatoskodott, ivott is, és füstölt, mint a gyárkémény. — No, látod, akkor meg milyen könnyen kiadtad az útját, Eszter, most meg. most meg hát... Az asszony felkapta a fejét. — Ahhoz te is hozzásegítettél — mondta szemrehányóan. — A te hirtelen feltámadt haragod ragadt át rám is... Ha te akkor nem istenelsz annyira, ón ... én ... Egy anya mindig megértőbb ... talán én is megértőbb lettem volna, ha alszunk rá egyet-kettöt... de a kimondott szót már nem lehetett viszszavonni... Ha akkor nem lettünk volna annyira keményfejűek ... Keserű arckifejezéssel lemondóan legyintett és eleredt a könnye. Most nem szégyellte. nem törölte le. Hagyta, hadd áztassa az arcát. — Karácsonyra lesz egy éve, hogy utoljára láttuk — mondta csendesen. — Nem akarok még egy olyan karácsonyt átélni, János, nem akarok ... Ha eleinte nem is vártam, különösen akkor, amikor még nagyon fojtogatott a harag, de később igenis vártam ... Titokban mindig abban reménykedtem, hogy egyszer csak beállít és azt mondja: „Megjöttem, itt vagyok, azt sém bánom, ha agyoncsapnak, de hazajöttem" ... Nem jött, nem is irt. Az akaratos és büszke Gazsó vér nem vált vízzé benne ... Pedig ha beállított volna, dehogy bántom: Sem kézzel, sem rossz szóval. Úgy magamhoz öleltem és szorítottam volna, hogy többé az úristen sem tépte volna ki a kezemből! Most már felzokogott. Sajnálatra méltó volt, ahogy a tűzhely melletti sámlin ült összekuporodva és rázta hátát a fájdalom. Gazsó János megrendültén nézte néhány pillanatig, aztán hozzálépett. Súlyos tenyerével veregetve a hátát csitítgatta és nyugtatta. — Ne sírj, Eszter, ne sírj, no... Majd teszünk valamit, ha annyira akarod ... hiszen most... most már én is akarom, Eszter... Hallod ?... Én is akarom éppen úgy, mint te. — Nincs már nekem lányom ... nem is lesz soha, pedig de nagyon vártam a jöttét, de nagyon megszenvedtem érte ... — töredezett fel az asszonyból keserűen a gondolat. Sokáig nem lehetett gyerekük. Gazsóné már a harmincon is túl járt, és sehol semmi. Mindent elkövettek és nemcsak azért, hogy ne hordja magán a meddőség szégyenének a bélyegét, hanem főleg azért, mert ő valóban az anyaságra vágyott egész lényével, minden idegszálával. Gyerek nélkül üresnek, ridegnek és célnélkülinek érezte az életét. És a férjét is szerette volna megajándékozni, akit végtelenül szeretett, s akinek az oldalán egész emberként akart állni. Orvostól orvoshoz, fürdőből fürdőbe járt, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Néha már olyan gondolat is megkörnyékezte, hogy elemészti magát, de mint ahogy a kéz és láb nélküli ember is ösztönösen ragaszkodik az élethez, benne is felülkerekedett a bizakodó reménykedésből fakadó élniakarás. Egyszer aztán — amikor már egyáltalán nem számítottak rá — megtörtént a csoda, ök annak hitték: állapotos maradt, kihordta, s ha komplikációkkal is, de szerencsésen megszülte a három kilón felüli leánygyereket. Kimondhatatlanul örültek a leánykának, s nagy-nagy boldogságukban elhalmozták minden széppel és jóval. Becsületes munkájukból mindenre futotta. Iskolába kerülve hamar kiderült, hogy a kislány igen tehetséges. Később az is nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívüli érzéke és vonzalma van a műszaki dolgokhoz. Kitűnően sikerült az érettségije. Gazsóné a széltől is óvta és nagyon féltette a szemre is csinos és kívánatos lányát aki sudár termetét az apjától, megnyerő szépségét pedig tőle örökölte, makacsságát meg a büszkeségét mindkettejüktől. Mikor Gazsóék megtudták, hogy lányuk a brünni műszaki egyetemre jelentkezett és fel is vették, majdnem gutaütést kaptak. Minden eszközt latba vetve ellenezték: vajon mi lesz vele távol a szülői háztól abban az irdatlan nagyvárosban, ahol ezernyi veszély leselkedik rá ?... Maradjon itthon, a környéken keresnek neki megfelelő állást, aztán férjhez megy, gyerekeket szül és kész. Lánygyereknek nincs szüksége egyetemi végzettségre. Az olyan nöszemélyböl sosem lesz rendes családanya, sosem tud meleg családi fészket biztosítani. Az olyanoknak férjhez sem kellene menniük, hogy ne keserítsék és mérgezzék folytonosan a férjük életét... Falrahányt borsó volt minden szavuk: lányukat nem és nem tudták lebeszélni a tervéről. Mi mást tehettek volna, mint hogy beletörődtek. Ahogy aztán múltak az évek, Gazsóék fokozatosan megnyugodtak. Látták, hogy aggodalomra nincs okuk, nem kell félteni a lányukat, mert józan gondolkodású, ügyes, minden helyzetben feltalálja magát, s tud magára vigyázni. Négy évig nem is történt semmi baj, azaz a tavalyi karácsonyig, amikor a lányuk hazajött és minden kertelés nélkül bejelentette, hogy állapotos, mi több: esze ágában sincs elvetetni — megszüli. Akkor tört ki a botrány és akkor került sor a végleges kenyértörésre. Gazsóné közben lehiggadt. — Szóval... te is akarod, János? — kérdezte sokára. — Mindig egyet akartunk, Eszter... — Hát akkor vonatra szállsz, vagy beülsz a kocsiba, de már holnap, és utána mész. Azon az éjszakán keveset aludtak. Gazsó János másnap déltájban végre szemtől szembe állt a lányával. Nem volt ám mindegy a szembenézés. Az acél is meglá-10
