A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-17 / 29. szám
— Zongoraművész. Nem hiszed? Komolyan ... — mondta, miközben magától értetődő, természetes mozdulattal ledobta magáról a melltartónak nevezett valamicskét. Most már megkönnyebbült: szabadon ringhatott a csónak mozgásával együtt a nyűgéből kibontott kemény melle. S mintha mi sem történt volna, folytatta. — Gimnazista koromban, röplabdázás közben olyan szerencsétlenül kaptam vagy ütöttem a labdába, hogy eltörött a kisujjam. Ez ni, látod I? emelte magasba az ujját. — Ha figyelmesebben megnézed, észreveheted. Akkor nagyon elkeseredtem, de elkeseredett a tanárom is. Nem tehettünk semmit... Aztán az érettségi előtt, amikor a pályaválasztásra, illetve a továbbtanulás kérdésére került sor, kijelentettem, hogy én orvos leszek, azaz orvos akarok lenni. Hahotázva röhögött az egész osztály, kivéve az osztályfőnökömet. És orvos lettem. Az most mellékes, hogy minek az árán, végül is az lettem, még pedig sebész, s állítólag nem is tehetségtelen. — Le a kalappal előtted, Ibolyka! — mondta Pista elismerően. — El tudom képzelni, mi mindent kellett átvészelned. Sajnos az emberek többségében még ma is erősen élnek az előítéletek. — Én érzem a legjobban, s talán mindig is érezni fogom, ez az igazság. — Megcsókolhatlak? — kérdezte Pista váratlan fordulattal. — Tessék! — vetette szét a két karját Ibolya. — Most teljesen kiszolgáltatott vagyok. Pista megmozdult a csónak másik végében. — Ledobhatnád az alsó részt is ... — Ha téged nem zavar... — mondta Ibolya és a pici nadrág felé nyúlt. — Zavarni nem zavar, csak megvadít. — Akkor inkább nem — állt meg félúton Ibolya keze. — Most nem .. . nem akarom ... itt nem akarom, Pista ... — s visszahanyatlott a fürdőköpenyére. Pista térdelő helyzetben, döbbent csodálkozással nézte a lányt. Hirtelenjében nem tudta hová tenni. Azt ugyan hallotta, hogy általában gátlástalanok az orvosok, s hogy úgy néznek az emberi testre, mint egy fadarabra, amit így vagy úgy meg kell munkálni, ez az Ibolya azonban, egyszóval sehogy sem tudott rajta eligazodni. így lehet ez vele mindig, minden esetben és minden helyzetben ?... Ibolya mellé araszolt és föléhajolt. Szemüvegét levette és csókolgatni kezdte vadul, mohón, mintha az első nő lett volna az életében. Pillanatok alatt annyi feszültség halmozódott fel benne, hogy majd szétvetette. A pici nadrág felé nyúlt, de Ibolya megragadta a kezét. Keményen. — Nem! Most nem! — De miért? — Mert nem! — Azt mondd meg: miért nem!? — Majd estére, ha annyira akarod .. . majd estére, Pista — fordította el a fejét. — Nekem fel kell rá készülni... — Felkészülni? — csodálkozott el Pista. — Az ilyesmire nem szoktak ... senki. .. egyetlen nő sem ... — Nekem fel kell. — De miért? — Az az én dolgom, hogy miért .. . — Hogy őszinte legyek... — hült le Pista, mintha jéghideg víztől duzzadó szivacsot húztak volna végig a gerincért. — Haragszol? — Nekem nincs miért, ha te nem haragszol — mondta Pista tompa hangon. — Az a helyzet, hogy... hogy egyszerűen nem tudlak hová tenni, hová besorolni. Vagy túlságosan naiv vagy, amit egyébként kötve hiszek, vagy pedig... — Elhallgatott s nem fejezte be a gondolatot. (Folytatjuk) Honvágy (részlet) Mondátok: „Jer Párizsba, ifjú pásztor, Használni magas tehetségedet. Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház Feledtetik majd a mezőt veled". Én eljövék, de milyen arcom! a sok Tűznél tavaszomat leégetém. Adjátok vissza, vissza falumat És a hegyet, hol születőm! Bús és hideg láz fut rajtam keresztül Beteljesítvén kívánságtokat. E szép bálokban, ahol királynék a Hölgyek, haldoklóm a honvágy miatt Nyelvem hiába csinosítám, és a Művészet fénye hasztalan vakít. Adjátok vissza, vissza falumat És vidám vasárnapjait! Estéinket s a vén meséket s durva Danáinkat méltán lenézitek. Bűvészeinken túltesz Operátok, Mely a tündérhont közelíti meg. A szentek szentének hódolva, a menny Hangversenytekből vészi hangjait. Adjátok vissza, vissza falumat És esténkénti dalait! Petőfi Sándor fordítása A nép leánya Nép lánya, néped dalnokára hintsz te Virágesőt — s ez járt is néki, lásd — Hisz tőle kaptál első könnyeidre Becéző dalt és édes riogatást. Ne félj, hogy bárónő vagy grófkisasszony Szalagja, csokra kápráztatna, nem! Múzsám s magam közös jelszót fogadtunk: Népem, tiéd a vers és szerelem! Mikor mint ifjú, névtelen bolyongtam S ős paloták ágaskodtak elém. Bezárt kapujukon sosem kopogtam. Lakáj törpékhez nem görnyedtem én. így kiálték. — Nyájas szív és költészet Nem ver tanyát ily átkozott helyen— Letelepedni vigy más tájra, végzet! Népem, tiéd a vers és szerelem! Fdúj, sok szalon, amely az unalomnak Ásításához nyújt pazar tükört! Gorögtüzet futó csepp tönkremoshat: Meghal a vígság, mielőtt kitört. Cipellő, sipka, szűz sziromnyi szoknya: A rétre fussunk, lányka, jöjj velem. Vasárnapom vagy, rámnevetsz ragyogva, Tiéd a vers, tiéd a szerelem! Hol van hercegnő, vagy csupán egy dáma, Ki nálad szebb, illemre finomabb ? Ki csak hasonló szívre, ifjúságra S oly hű-szemű és nemes, mint te vagy? Emlékem él, a nép szívébe zárhat: Két Úrral kellett érte küzdenem — Veled fizet győzelme dalnokának, Népem, tiéd a vers és szerelem! Bakucz József fordítása Pierre-Jean Béranger francia költő. 35 éves korában jelent meg első kötete. Népszerű dallamokra írt könnyed, szellemes költeményeket. Témájuk: bor, szerelem, barátság, szabadság és hazaszeretet. A Restauráció alatt érte el republikánus eszméivel népszerűsége csúcspontját. Dalai a kispolgárság haladó rétegeinek érzésvilágát fejezik ki. Két börtönbüntetése után már-már forradalmi hősként ünnepelték. Lajos Fülöp trónralépése mélyen kiábrándította és ezután a szocialista mozgalom felé tájékozódott. Az 1848-as forradalomban azonban nem vállalt szerepet. Hatása Európában, Magyarországon igen nagy volt. Petőfi „a szabadság legnagyobb apostolának" tekintette. FOTÓ: BILSKÝ 11
