A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-11 / 50. szám

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KODÁLY ZOLTÁN

Amikor ez év szeptemberében felkért a Hét szerkesztősége, hogy a Kodály centenárium alkalmából írjak valamit, kikötöttem, hogy a hozzám legközelebb álló témával — Kodály népzenei gyűjtőmunkájával — foglalkozhassak. Akkor még nem tudtam, hogy ígéretemet milyen nehezen tudom majd betartani. Sokat olvastam, sokat hallottam és sokat tapasztaltam Kodály és munkatársainak népzenekutató munkájával kapcsolatban, sőt abban a szerencsében is részesültem, hogy többször találkozhattam a mesterrel, mégis amikor végiggondoltam, ebből mit fogok papírra vetni, rádöbbentem, hogy kissé elhamarkodottan választottam a témát. A mester sokrétű életművének ez a területe szorosan összetartozik minden más alkotó munkájával, tehát csak a népzenekutatói munkásságával foglalkozni, hiba lenne. Életműve pedig olyan hatalmas, hogy egy írás keretében nehezen lehet vázolni. Hosszú töprengés után, úgy döntöttem, hogy sem ünnepi megemlékezést, sem pedig munkásságát méltató centenáriumi cikket nem írok. Csupán néhány alaptételt, gondolatot, megállapítást akarok papírra vetni azzal a céllal, hogy közelebb hozzam az olvasóhoz Kodály Zoltánt és tanítását.

„A művész, ha nem részese az élő hagyománynak, szárazra vetett hal." „ ... a zenetudomány két pillére, a történeti anyag és a néphagyomány kutatása, kell. hogy együtt fejlődjék, egyforma magasra nőjjön, különben a fölé építendő tetőzet ferdén áll." Ezek a Kodályra jellemző mondatok 1951-ben hangzottak el a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadása során. A lényegre törő tömör megállapítások egy következő mondatát juttatták eszembe........egy egyszerű

kijelentő mondat leírásához sok esztendő kutatása szükséges ..." (Kodály Zoltán: Ausztria-Csallóköz-Kína, 1958. Visszatekintés: 1/315) Mi a háttere, mik a gyökerei Kodály művészi és tudományos hitvallásának? Annak a felismerése, hogy a népdal tulajdonképpen minden nemzet zenei anyanyetve, valahol Kodály gyermekkori élményei között gyökeredzik. Galántán nemcsak az otthoni kamara-muzsikálás volt nagy hatással a gyermek Kodályra, de a népdal is. Az iskolában, mezítlábas pajtásaitól és a családnál szolgáló cselédektől sok értékes népdalt hallhatott. Ö maga erről 1943. május 30-án Galántán a következőket mondotta: Rozii Ágnes! Hol vagytok? És ti többiek: vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvü lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, első

igazi, felejthetetlen zenetanáraim!...".......

Apám itt volt állomásfönök Galántán. És jeles muzsikus is volt. Korán megtanított zenélni. Két vonat-érkezés között gyakran szólt a mi házunkban Haydn, Mozart, Beethoven kamarazenéje. Lehettem volna tehát zeneszerző, a klasszikus mesterektől tanulva, s talán európai hírű is, akkor is, ha sose

találkozom Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló szolgálóleányok nélkül, akiknek danája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tölünk elidegenített, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvűnk, az igazi klasszikus magyar zene világa!" (Az idézet, Szőke Péter: „Díszpolgáravatás Galántán" című írásából való.)

Tehát a zenei anyanyelv felfedezése, gyermekkorához és Galántához fűződik. Igen, kicsit furcsán hangzik, de így igaz. Fel kellett fedezni az ősi magyar népdalt, mert a társadalom müveit rétege nem ismerte a parasztság ősi dalkincsét. Ez együtt járt népzenénk legősibb rétegének, az ötfokú dallamtípusnak a felfedezésével. Vikár Béla fonográf hengereinek meghallgatása már felkeltette Kodály érdeklődését a gyűjtés iránt. 1905- ben tért vissza boldog gyermekkorának vidékére. Mátyusföldre. Innen indult el első népdalgyűjtö útjára. A következő évben már Nyitra-kömyéki magyar falvakban gyűjtött. Bartók Béla 1907-ben Csík megyében a székely népzenét tanulmányozta. Bartók székely népdalgyűjtésével kapcsolatban Kodály a következőket irta: „Oly tömeg ötfokú dallammal jött vissza, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az eddig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága. Mégis egy évtizedet vártunk, gyüjtve-vizsgálva a további adatokat, míg jónak láttuk nyilvánosságra hozni a felfedezést (1917)." Kodály, az „Ötfokú hangsor a magyar népzenében" című írása 1917-ben jelent meg, számos értelemzavaró sajtóhibával. Bővítve és javítva a Székely Nemzeti Múzeum alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából szerkesztett Emlékkönyvben jelent meg 1929-ben. Bartók és Kodály előtt senki sem figyelt fel erre a különös, az európai zenén nevelkedett embernek keletiesen ható hangsorra, amely valóban keleti örökségünk, s csodálatosképpen mai napig megmaradt parasztságunk körében. Nem figyeltek fel rá a 19. század népdalgyűjtöi, egyrészt azért, mert „nem fordultak eléggé a néphez, nem tették meg azt az elhatározó tiz lépést, „a falusi udvarháztól a parasztkunyhóig", másrészt azért, mert a gyűjtök nem voltak zenészek. Pedig, s

itt újból Kodályt idézem: „ennek a tiz lépésnek köszönhetik az újabb gyűjtők eredményeiket. Mert a kunyhókba szorult a magyar lélek ősrétegének minden maradványa, míg a belőle kinőtt műveltebb nemzetrész magasabb, részben idegen kultúra utáni törekvésében azokat rég levetkezte" (Mindkét idézet Kodály: A magyar népzene című tanulmányából való.)

így érthető tehát, hogy a huszadik század elején az értelmiség idegenkedve fogadta, Kodály és Bartók által gyűjtött népdalokat, nemcsak nem érezte sajátjának, de sok esetben megtagadta és hamisítványoknak bélyegezte. Erről 1947-ben a „százéves terv" című írásában Kodály így ír: „Nem is olyan régen zeneakadémiai tanárok azt a gyanújukat suttogták egymás közt, hogy az egészet ketten találtuk ki Bartókkal, gyűjtéseink hamisítványok." Nem csoda hát, hogy Kodály, magyar népzenén alapuló művészi zenéjét épp ilyen idegenkedve fogadta a művelt osztály, beleértve a zeneértöket és a zenekritikusok nagy részét is. A század elején, az induláskor több volt az ellensége, mint a barátja. De nemcsak neki, a népdalnak is. 1925. április 2-i népdalestjének műsorához írt soraiban a népdalt mesebeli királyfihoz hasonlítja: „Ellenségei — vannak bőven ennek a mesebeli királyfinak, nemegyszer éreztük mérges leheletüket, mióta azon fáradozunk, hogy országához segítsük — azt mondják, hogy nem is igazi királyfi. Paraszti öltözete nem álarc, hanem valóság. Azt mondják, dicsérve-ócsárolva: csinos kis dalok, a nép együgyű fiának primitív érzéseit fejezik ki, primitív formában. Tulipános szűr. Szép a parasztlegény, de „müveit" ember nem veheti magára. Vadvirágos mező stb. Nos a magyar népzene ennél sokkal több

(...) Ma ugyan már csak a földmivesnép közt él, de köze van hozzá az egész magyarságnak. Mint egy nagy gyüjtőmedencébe, ezer év alatt sok patak folyt bele." Sok minden nyomot hagyott benne, ezért méltán mondhatjuk, hogy az egész nemzet lelkének tükre.

A „Néptanítók Lapjá' -ban „A magyar népdal művészi jelentősége" címmel 1929-ben a következőket irta: „Van olyan nézet, hogy a népdal nem több, mint a nemzet legmüveletlenebb, legdurvább rétegének dala, s ahhoz való. Tájékozatlanság vagy az idegen lélek ösztönös tiltakozása ez. A falu megőrizte a sajátosan magáé mellett azt is, amit felülről kapott. Régi főrangú

költőink müveinek nem egy töredéke maradt meg a nép közt, dallamukra többnyire nincs is más forrás, mint a nép éneke. Aminthogy falun még ma is hallani olyan fordulatait a magyar nyelvnek, amelynek mását csak főuraink két-háromszáz év előtti leveleiben találjuk. Nem is olyan régen, a magyar fő- és közrend nyelvében egy volt. Dalkincse is legnagyobbrészt közös lehetett."

„Vannak, akik kicsinylöen tekintenek a magyar dalra, mert egyszólamú. Ne feledjük, hogy többszólamú zene még csak Európában támadt, alig néhány száz éve. A világ négyötödének zenéje egyszólamú; s a régi keleti, a görög, a gregorián zenében az egyszólamúság oly művészi fejlettségre jutott ritmusban és dallamban, hogy ezzel szemben a többszólamúság részben visszaesést jelent." „Azt mondják, nem lehet öszszemémi nagy alkotók gondolataival. Hogyne lehetne, mikor azok is igyekeznek műveik alapgondolatait népdalszerű tisztasággal és egyszerűséggel kifejezni. Csakhogy ritkán érik el a népdal magától lett, hókristályszerű tökéletességét. Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői is zsenik voltak, lehet, hogy egyik-másik egész élete műve egyetlen dal."

Kodály mindenkor és mindenhol erősen kihangsúlyozta a népzenei hagyomány, tehát a zenei anyanyelv ismeretének fontosságát. A zenei anyanyelven alapuló művészi zene megteremtésével párhuzamosan a zenei köznevelés problémái is foglalkoztatták. A „Gyermekkarok" című írásában erről a kérdésről a következőképpen ír: „ ... még nagyobb műveltségű köreinkben is gyakran kínosan kiütközik a zenei tájékozatlanság. Fejlett irodalmi, képzőművészeti műveltséggel zenei infantilizmus jár együtt, s akik jobb kézzel a jóért küzdenek, bal kézzel, a zenében ponyvairodaimat pártolnak. Az a magyar társadalom, mely kitűnően ismeri a fajbor és a kocsisbor közti különbséget, zenei kocsisboron él." Több írásában világosan meghatározza a célt: „A zenét a nép felé; a népet a zene fele kell közelíteni." A Zeneakadémián folytatott pedagógiai munkája során rádöbbent, hogy az egész zenei nevelés módszerét reformálni kell, mégpedig az óvodától a főiskoláig. A zenei nevelésnek a zenei anyanyelvre kell épülnie. Elsősorban az óvodában. A zenei nevelés problémáiról irt gondolatai, nekünk még ma is aktuálisak és tanulságosak. Erről a „Zene az óvodában"

14