A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-04 / 49. szám
Barangolás kettesben ESIK ESŐ CSENDESEN . . . Nővel érkezem Rimaszombatba (Rimavská Sobota), tehát gálánsnak, lovagiasnak, körültekintőnek és határozottnak kell lennem — ez elváratik tőlem. Sőt, T. talán azt sem bánná, ha iránta való figyelmességből elzárnám az egek vízcsapjait, vagy legalább utat nyitnék neki a fényesen suhogó eső cérnaszálai közt. Mondanom sem kell, szívesen megtennék érte mindent, ha némi természetfölötti erővel rendelkeznék, örömmel elállítanám ezt a csöndes októberi esőt; sajnos, nem tehetek egyebet, mint hogy tartom T. fölött fekete esernyőjét. Ennek következtében a hűvös víz az én nyakamba csorog. Erősen szürkül, ma már nem csinálhatunk semmit, pedig sok dolgunk lenne. T., tekintettel elázott kabátomra s feltehetően lilára változott orromra, megengedi, hogy megigyak valahol egy fél deci pálinkát. Mint következetlen — tehát inkább elméleti, mint gyakorlati — antialkoholista, ennek roppant megörülök, és máris hosszabbakat lépek vagy húsz centivel. Tán harminccal is. A közelben vidám cigányzene szól, arrafelé indulok. Valaki azt énekli, hogy „Nem él jobban Kínában sem a kínai császár..de ez az anakronizmus sem zavar, csak kerüljünk már végre szárazabb égtájakra. A református templom melletti kis teret zöld sátrak veszik körül, a téren lámpák és esernyők alatt nyüzsög a nép, mindenféle ínycsiklandozó illatok keverednek, sültkacsáé sült pisztráng illatával, az emberek kezében borospohár, sörösfiaskó, a tér fölött hatalmas transzparens hirdeti, hogy Borkóstoló. Három napig tart a vigadalom. Hogy mit ki nem találnak ezek a rimaszombatiak! Nem emlékszem, hol termelnek ebben a járásban szőlőt, de nem is töröm rajta fejem, lehet, hogy nem tőkén termett az itt árult murci és újbor, az viszont tény, hogy az emberek többsége jobban érzi itt magát a kínai császárnál, pláne, hogy ott, a távolban már régen megszűnt a császárság. S a kacsa-, libasült meg a sült pisztráng elé szálláscsinálónak cseresznye- és borókapálinkát, konyakot és vodkát is árulnak ... Veszünk egy akkora pisztrángot, hogy alig fér be a táskámba. Csak nem a Rimában fogták? A helyszínen pirosra sült zsiványpecsenyét eszünk, csak azután indulunk szállást keresni. A Tátra szállóban megkapjuk a tizenhetes számú, háromágyas szobát. Most aztán törhetjük a fejünket, mint a viccbéli magyarok: hogyan induljunk ketten három felé? PAPRIKA-KASZÁLÁS ? Reggel, néhány perccel nyolc után, már az itt „konzervatóriumnak" becézett konzervgyár igazgatói szobájában ülünk. Jómagam most is alaposan megázva, de T. szerencsére szárazon és mosolygósán. Ha jól látom, az igazgató arca is derűs, ami biztató előjel. Becsöngeti a titkárnőjét és kávét rendel a részünkre. Ő ilyen korán még nem kávézik, mondja. Ezután hozzánk fordul: mit óhajtunk? — Azt hallottam — mondom sunyin —, hogy J.-ben az egységes földmüvesszövetkezet lekaszált néhány hektárnyi paprikát, takarmányt készített belőle, mivel önök nem voltak hajlandók átvenni ... Mi igaz ebből? Az igazgató Jozef Kravjanský mérnök szeme némi meghökkenést tükröz. — Ki mondta ezt maguknak? Elnevettem magam. — Újságírói titok. De... tényleg: igaz, vagy nem igaz? — Kocsival vannak? Nem? Nézzék, fél óra múlva indulok J.-be. Ha akarják, kiviszem magukat, és meggyőződhetnek arról, hogy ostoba pletyka az egész. — Ilyesmit szerintem nem lehet kitalálni — bosszantom tovább az igazgatót, mire T. gyöngéden bokán rúg. — Mondom: jöjjenek ki velem! Bebizonyítom maguknak, hogy J.-ből minden darab paprikát átvettünk. Aztán némi töprengés után: — Persze el tudom képzelni, hogy volt olyan mezőgazdasági üzem, amelynek nem vettük át a paprikáját, se mi, sem a Zelenina, mivel rossz minőségűt termesztettek. Az apró, keserű paprikát ugyanis nem dolgozhatjuk fel. De a J.-i szövetkezettel semmi problémánk nem volt. Már látom, hogy túlfeszítettem a húrt, az igazgató most valószínűleg azt hiszi, valami feljelentés miatt jöttünk ide. — Hagyjuk az egészet, igazgató elvtárs! Elvégre nem vagyunk mi népi ellenőrzés — szól közbe T. — Ez az újságíró — mutat rám — egyszerűen provokálja önt. Tulajdonképpen csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan sikerült az idei szezon. — Aminek persze még nincs vége — mondja az igazgató és mosolyogva megfenyeget a mutatóujjával. — Most a harmadik negyedév végén azonban már elmondhatjuk, hogy a tervet teljesíteni fogjuk. Százharminchét féle terméket készítünk, elsősorban hazai piacra, de exportra is. (A gyár az idén 22 tonna epret, 51 tonna meggyet, 12 tonna cseresznyét, 66 tonna barackot, 129 tonna szőlőt dolgozott fel terven felül.) — Tehát semmi gondjuk-bajuk ... (Újabb szelíd bokánrúgás.) — De van. Soroljam? Például: sem a mezőgazdasági vállalatok, sem a kistermelők nem tartják be a velünk kötött szerződéseket. Ha rossz a termés, akkor azért, ha jó. akkor meg azért. Vagyis egyszer kevesebbet, máskor többet kínálnak. De a minőséggel is baj van. Paradicsomból például hozzánk már csak a gyöngébb minőségű kerül, a jobbat a zöldséges boltokba szállítják. — Vajon miért? — kérdem naivan. — Úgy tesz, mintha nem tudná — csóválja fejét az igazgató—, hogy mi a paradicsom kilójáért csak egy korona negyven fillért fizethetünk, a Zelenina viszont öt vagy hat koronát.. . Nos hát akkor gyerünk és nézzük meg azt a „paprikaaratást"! — fejezi be a beszélgetést Kravjanský igazgató az órájára pillantva. — Köszönjük a szíves invitálást, de mi hiszünk önnek. És a beszélgetést is köszönjük. — Akkor hát a viszontlátásra. Kint zuhog az eső. BARÁTSÁGTALAN „BARÁTSÁG" Két Barátság (Družba) nevű létesítmény is van ebben a városban: egy vadonatúj vendéglő-kávéház-borozó meg egy lakótelep. A vendéglő egyebek között arról hires, hogy abban egy pikáns, pontosabban pikáns nevű étel is szerepel az étlapon, a bikának némi „alkatrésze" elkészítve. Megkóstoltam: olyan, mint a tojásos gomba, csak jóval drágább. A lakótelep inkább hírhedt. Miről? A sötétségéről. Három toronyház egymás mellett, körülöttük mély árkok, sáncok és gödrök, mintha a háztornyok lakói ellenség támadásától rettegnének, csak néhány ponton lehet megközelíteni őket. Nekünk azért sikerül bejutni az egyik lépcsőházba, ahol olyan sötét van, mint az ember hóna alatt éjszaka; elisme- | rém, hogy bizarr ez a hasonlat, de mi más [ juthat ilyen helyen az ember eszébe...? Hogy mi? Sok minden. Például, hogy kitörhetem a nyakam, kifoszthatnak, leüthetnek, hátba szúrhatnak, elrabolhatnak, cinóbervörösre festhetnek vagy hupikékre és így tovább. Gyufát gyújtok, ettől meg rögtön lidércnek érzem magam. T. reszketve karol belém, ami még jobban idegesít. Nehezen, de megtaláljuk a liftet, működik és világosság is van benne, amint leérkezik. Megnyomom a nyolcadik emeletet jelző gombot, s szépen, mint a fohász, elindulunk fölfelé. Megállunk, megtörtöm verejtékező homlokom, nyitom az ajtót. Nyitom, nyitom, de nem nyílik. Úgy érzem magam, mint G. A. úr X-ben, a teljes szabadság birodalmában. (Tudniillik: ott is azt csinált a lift a lakókkal, amit akart.) T. már pityereg, kétségbeeséséban visszairányitja a liftet az ötödik emeletre, és csodák csodája, itt kinyílik az ajtó. Lépcsőn megyünk vissza a nyolcadikra, botor kálva a szuroksötétben, százszor elátkozva a Barátság lakótelep toronyházainak lakáskezelőségét. (Nem is tudom, van-e ilyesmi Rimaszombatban.) De a lakás, amelyikbe végül mégis bejutunk, szép, kedves és a villany is ég benne. Két kis szoba és egy konyha, a csinos bútordarabokon, renden, tisztaságon látszik, hogy j nők lakják: a sógornőm és két szép eladólánya. Az ajtókon gyöngyös fonálfüggöny, mint Szicíliában, a sok virág meg a jó meleg is amolyan mediterrán éghajlatot idéz. A kitűnő vacsora, amivel a sógorasszony megkínált, kárpótolt bennünket minden lépcsőházi és liftbéli rettegésért. Virágok között aludtam, tisztára rózsaszín megvilágításban, š miatt. ZS. NAGY LAJOS Fotó: GYÖKERES 4
