A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-27 / 48. szám
Tudomány-technika A filozófiatörténetnek kevés olyan magányos és társtalan hőse volt mint Benedictus de Spinoza, ez a szomorú sorsú, de a megpróbáltatásokat jámbor alázattal és józan önuralommal elviselő ember, akiről még ellenfelei is csak rajongva tudtak írni, mert annyira lenyűgözte őket rendkívüli egyénisége, fényes szelleme, minden hamis póztól mentes emberi tartása. A sokat szenvedett emberek vagy nagyon gonoszak lesznek, vagy végtelen jóság üli meg a szivüket. Spinoza — vagy ahogy eredetileg hívták: Baruch d'Espinoza — a sok megaláztatást elszenvedett emberek közé tartozott, s talán ezek a szüntelen gyötrelmek edzették meg lelkét annyira, hogy panasz és önsajnáltatás nélkül volt képes leélni tragikus életét, megőrizve magában mindazt a jóságot, amit másokból a legkisebb sérelem vagy igazságtalanság is képes kiűzni. 350 évvel ezelőtt, 1632. november 24-én született az amszterdami zsidó gettóban. Családja az Ibériai-félszigetről menekült a zsidóüldözés elöl az akkori Európa legfelvilágosultabb országába, Hollandiába, ahol hamarosan jómódba került. Apja kereskedő volt, de a fiatal Spinozát ez a foglalkozás nem vonzotta különösebben, szívesebben olvasgatta a zsidó nép történetéről és vallásáról szóló könyveket, s még tizenöt esztendős sem volt, amikor a zsinagóga vénei már fényes jövőt jósoltak neki, benne látták a zsidó hit és a zsidó közösség felvirágoztatóját. A tudásra szomjazó fiatalembernek volt mit olvasnia, hiszen a spanyol földről menekülök nem üres kézzel érkeztek, magukkal hozták Maimonides, Levi ben Gerson, Ibn Ezra, Hasdai Crescas, Ibn Gabiről és mások munkáit, hogy a különböző Talmudkommentárokat most ne is említsük. Ezek a bölcs zsidó szerzők vezették be őt a filozófiai gondolkodás rejtelmeibe, de egyúttal valamiféle zárt gondolatrendszert is rá akartak kényszeríteni, ami ellen Spinoza kezdetben ösztönösen, később már egyre tudatosabban védekezett. A zsidó filozófia önmagába zárkózása végsősoron a fizikai és szellemi BENEDICTUS DE SPINOZA (1632-1677) autonómia kizárólagosnak tartott megőrző eszköze és a diaszpóra-állapot következménye volt. Az amszterdami zsidó hitközség azonban nem zárkózhatott el hermetikusan azok elöl a szellemi hatások elől, amelyek nemcsak könyvek formájában, hanem magában a társadalmi mozgásban is jelentkeztek, s amelyek nyomán átrendeződtek a hatalmi erőviszonyok. Ezek az újszerű szellemi folyamatok a zsidó közösségen belül is polarizációhoz vezettek, sőt sor került az első nyílt összecsapásra is: egy tehetséges ifjú, Uriel da Costa egy értekezésében kétségbe vonta a túlvilági létről szóló tanítás igaz voltát, s ezzel magára haragította a zsinagóga véneit. akik arra kényszeritették, hogy vonja vissza állításait, s mintegy büntetésképpen feküdjön a zsinagóga küszöbére, hogy a hitközség tagjai megtaposhassák őt. Uriel da Costa ezt a megaláztatást már nem tudta elviselni: miután hazatért és megírta szenvedélyes gyűlölettől izzó búcsúlevelét, agyonlőtte magát. Ez 1647-ben történt. Alig kilenc év múlva a zsidó hitközség üdvöskéje, Baruch d'Espinoza áll bűnösként a vének tanácsa előtt. A vád szerint Spinoza azt állította, hogy Istennek teste van, az angyalok csupán a képzelet szüleményei, s az Ótestamentumban nincs szó a túlvilági létről és halhatatlanságról. Nem tudjuk, mit válaszolt Spinoza ezekre a vádakra, de nyilván nem az öregek szája íze szerint felelhetett, mert előbb arra kérték, hogy legalább formálisan vonja vissza állításait (még évjáradékot is felajánlottak ennek fejében), de amikor erre Spinoza nem volt hajlandó, úgy határoztak, hogy az eretneket kiközösítik. Nem is maga a könyörtelen rituálé, hanem annak következményei voltak jeltempróbálóak. Spinozát nem formálisan vetette ki magából egy közösség, hanem a szó valódi értelmében: nem érintkezhetett zsidó hittársaival, meg kellett szakítania minden kapcsolatot családjával is, s bele kellett törődnie, hogy minden amszterdami zsidó gyűlölettel és megvetéssel ejtse ki a nevét. Kerékbetört fényes karrierje is, ezentúl már nem számíthatott senki támogatására, a saját munkájából kellett eltartania magát. Szerencsére suhanc korában kitanulta az üvegcsiszolás mesterségét, s ez a tudása most kapóra jött. Egy rokonszenves holland családnál talált szállást, s ettől fogva kizárólag a bölcselkedésnek szentelte minden szabad percét. Már igen korán megismerkedett Descartes tanaival, sőt ismerősei között többen is akadtak, akik találkozhattak a nagy francia filozófussal hollandiai tartózkodása idején, és sok érdekeset meséltek róla Spinozának. Spinoza Descartes és Francis Bacon nyomán építette ki a maga gondolatrendszerét, ami nála nemcsak továbblépést. hanem kritikai szembefordulást is jelentett. Sokatmondó, hogy első. nyomtatásban megjelent műve éppen a Cartesiusi filozófia alapelvei-t taglalja. Ez a munka 1663-ban látott napvilágot, a következő művét — névtelenül — 1670-ben adta ki, a címe Értekezés a vallásról és az államról volt, s a névtelenség homályába burkolózott szerző elővigyázatosságát teljes mértékben beigazolta : azonnal indexre került és a hatóságok betiltották az árusítását Ennél jobb reklámot nem is csinálhattak volna a könyvnek; különböző áll-címlapokkal, orvosi és történelmi munkáknak álcázva nagy mennyiségben terjesztették. Már ebben a müvében megleljük a Spinozái bölcselet alappillérét, az isten és a természet egységéről szóló tételt, amely annyi dühös ellenszenvet váltott ki a maradi teológusokból, de amely sok félreértés forrása is lett. Talán még egyetlen filozófust sem magyaráztak annyiféleképpen, mint Spinozát, s bár sokan kétségbe vonták tételeinek helyességét, alighanem igaza van Hegelnek, amikor azt mondja: „Ha bölcselkedni kezdünk — először spinozistának kell lennünk." Spinoza fő művei — így az Etika, s a töredékben maradt állambölcseleti munkája, a Politikai értekezés is — csak halála után, a hagyatékát gondozó barátok kezdeményezésére jelentek meg. De már életében neves filozófusnak számított, s ezt elsősorban leegyszerűsítve, de kellő következetességgel fejtette ki azokat a gondolatokat, amelyeket az Opera Posthuma-ban rendszerbe foglalva találhatott az olvasó. Reménytelen vállalkozás lenne akár tőmondatokban is összefoglalni e helyen a Spinozái filozófia alaptételeit. A marxista filozófiatörténetirás mint materialista filozófust tárgyalja Benedictus de Spinozát, aki előhírnöke volt a XVIII. századi materialistáknak s akinek nevét a nagy francia forradalmat előkészítő bölcselők is szívesen tűzték zászlajukra. LACZA TIHAMÉR A gyógyhatású szóló A szőlő magas tápértékű anyagok mellett könnyen emészthető fruktózt és glukózt tartalmaz, valamint igen gazdag a szervezet számára elengedhetetlenül szükséges vitaminokban, sókban és szerves savakban. A szőlőben levő cukrok (glukóz, fruktóz) előzetes átalakulás nélkül egyenesen a vérbe kerülnek, mivel igen könnyen oldódnak egyszerű szerkezetük következtében. Ez különösen azoknak az egyéneknek fontos, akik nagy mennyiségű energiát fogyasztanak fizikai munka vagy más fizikai megterhelés következtében. A szőlőcukor különösen jó hatású az izmok és a szív munkájára, ezért elengedhetetlenül szükséges a szívbetegek kezelésénél. A fent említetteken kívül az agysejteknek és a bélszövetnek van még nagy szükségük szölőcukorra. A szőlőben levő savak (tejsav, borkösav, almasav, citromsav) fontos szerepet játszanak az emésztőmirigyek működésében. A szőlőben található cellulóz elősegíti a bélműködést, valamint a tisztulást. A gyümölcs ásványi sókat tartalmazó nedve segítségével választódnak ki a szervezetből a mérgező és nem kívánatos anyagok, részben a vizelet útján, részben izzadás által. Igen fontos tudni, hogy a szőlő nem tartalmaz konyhasót, így a sószegény étrendet fogyasztó betegek is kaphatják. A szőlő hatására a vérben hemoglobin képződik, valamint a vörös vértestek száma növekedik. A májsejtek regenerálódási folyamata is meggyorsul és fokozódik a glykogén-képzödés. A szőlő gyomorsavképzödést is eredményez, és kedvezően hat a gyomornyálkahártya gyulladása ellen. A fentiek tudatában tehát leszögezhetjük, hogy a szőlő igen egészséges és gyógyító hatású táplálék. Mindenekelőtt tuberkulózisban, asztmában, krónikus légcsöhurutban, szívbajban, vesebajban stb. szenvedő beteg részére ajánlatos fogyasztása, de természetesen minden egészséges felnőtt és gyermek fogyaszthatja — minél nagyobb mennyiségben. Kik voltak a Húsvét-szigetek első őslakói? Évszázados a vita arról, hogy kik voltak azok, akik az ősidőkben felfedezték, elfoglalták és benépesítették a Húsvét-szigeteket. Csak most — egy új felfedezés ismeretében — kezdenek bízni benne a régészek és az antropológusok, hogy sikerül végre egyetértésre jutni ebben a kérdésben. George W. Hill, a Wyomingi Egyetem (USA) antropológusa ugyanis az egyik szigeten a történelem előtti korból megmaradt 308 emberi csontvázat ásott ki mindeddig felfedezetlen üregekből, illetve néhányat éppen a lenyűgöző méretű kőfejek alól. E csontleletanyag tüzetes antropológiai elemzésének eredményeként a kutatók arra a következtetésre hajlanak, hogy az emberiség történetének hajnalán eltemetett Húsvét-szigeti öslakók polinéziai típusú emberek voltak. Meginogni látszik tehát a híres svéd utazónak, Thor Heyerdahlnak az elmélete, amely szerint a Húsvét-szigeteket dél-amerikai ősindiánok fedezték fel és vették birtokukba. Heyerdahl persze elméletileg nem járt helytelen nyomon, hiszen a Húsvét-szigetek jóval közelebb vannak Dél-Amerikához, Chiléhez, mint a polinéziai szigetvilághoz. George W. Hill leletanyagának vizsgálata során megerősödött az a feltevés, hogy a Húsvét-szigeteken megtelepült ősi polinéziaiaknak és a dél-amerikai indiánoknak közös — ázsiai — az eredetük, s fölöttébb valószínű, hogy a történelem előtti időkben a két népesség antropológiai differenciálódása — embertani különbözőségeik kialakulása — még éppencsak elkezdődött. Az arcszerkezeti sajátosságok ugyanis, amelyeket Hill és antropológus kollégái mértek ezeken a Húsvét-szigeti koponyákon, rendkívül hasonlóak a szintén a történelem előtti időkben eltemetett dél-amerikai indiánok koponyáinak jellegzetességeihez. Ugyanakkor az is tény, hogy szigorúan etnológiai szempontból sokkal több a hasonlóság a Húsvét-szigeti és a polinéziai ösművészet emlékei között, mint az őspolinéziai és az ősperui művészek alkotásai között. Természetesen nem kizárható annak lehetősége, hogy a Húsvét-szigetek hajdani „megszállóit" egy idő után dél-amerikai hódítók követték, s talán éppen a már meghonosodott polinéziai telepesek és a partra szálló ősindiánok véres harcai során vesztették szemüket a monumentális „testetlen" szobrok. 1 o
