A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
A Csemadok életéből A buzi ta i általános iskola Jóbarátok együttese JÁTSZANI JÓ... Gyerekkoromban egyetlen alkalommal szerepeltem színpadon. A jeles bemutató eseményére még csak ködösen sem emlékszem, de annál elevenebben élnek bennem az előzmények: heteken, hónapokon keresztül próbáltuk a jelenetet, amelyben nekem Öregapó szerepében egy gereblye fogazatát kellett ráspolyoznom, miközben bölcseket kellett mondanom a körülöttem ugráló gyerekeknek, akik intelmeimre végül is példás hulladékvas-gyűjtő úttörők lettek. Az „olvasópróbáktól a bemutatóig" eltelt hosszú eseménysor alatt a legtöbb bosszúságot rosszul ragadó műbajuszom okozta, a legtöbb örömet pedig a színészi képességeimet illető pedagógusi bizalom, illetve az a kis közösség, amely e színjátszói feladat okán verbuválódott. Órák után és órák közben, tanteremben és kertalján, fészerek alatt, és tisztaszobákban próbáltuk a jelenetet, — szinte naponta. Dolgozott bennünk a küldetéstudat, hogy mi majd megmutatjuk, hogyan kell színdarabot játszani, — miközben észrevétlenül is kialakult köztünk a közös játék addig ismeretlen formája és számtalan szépsége. Röviden tehát: az ostoba kis jelenetnek szerepe volt a gvarekkoromban, és nem csupán azért, mert gyerekkoromban szerepem volt egy ostoba kis jelenetben. • • • Mindez az idei Dunamenti Tavasz eseménysorozata közben többször eszembe jutott, és akartam nem akartam, az ország különböző zugaiból Dunaszerdahelyre sereglett gyerekek produkcióit nem tudtam kizárólag nézőként megtekinteni, mert a látvány közben sokat gondoltam az előzményekre, méginkább ana, mivel, és mennyivel lettek gazdagabbak az itt fellépő gyerekek, amíg idáig eljutottak. Mert hogy gazdagabbak lettek az bizonyos, hiszen ők is heteken, hónapokon keresztül a legkomolyabban dolgoztak-játszottak azért, hogy egy országos fesztiválon, egy nagyobb közösségen belül is eljátszadozzanak. Beszámolót kéne írnom, de valójában nincs hozzá szívem, mert egy beszámoló a műfaja szerint a bíráló-bizottság hivatalos rangsorolását is közzé kell tegye, márpedig nekem sem kialakítani, sem elfogadni bármilyen rangsorolást — nem nagyon akaródzik. Bizony nem, mert a gyermekszínjátszó együttesek, a kisszínpadok, a bábcsoportok, a vers-és prózamondó gyerekek legjobbjainak országos seregszemléjét korántsem azért tartom fontosnak, mert kiszűri, felszínre hozza a legjobbakat. A mozgalom eme óhatatlan velejárója kétségtelenül jó és hasznos, de a legfontosabb talán mégiscsak az, hogy feltételezi: szerte az ország magyar iskoláiban is művelik a gyerekek a közösségformáló játék, vagy ha úgy tetszik, játszadozás örömteli műfajainak ezeket a módozatait is. Úgy vélem, ettől is egészebb, gazdagabb és emberformálóbb lehet a gyerekkoruk, ami tudvalévőén meghatározó körülményeket feltételez. Senki se gondolja, hogy e szempontot esetleg az is befolyásolja: így legalább biztosítottnak látszik a csehszlovákiai magyar színészutánpótlás. Hadd ne gondoljak erre, már csak ezért se, mert a nagy színészek rendszerint nem attól lettek nagy színészek, hogy gyerekkorukban színpadra léptek, minekután az anyuka a sikertől megmámorosodva a fejébe vette: az én csemetém most már csak színész lehet és semmi más. Azért inkább, mert gyerekkorukban megtanultak játszani, és a játék, — nemcsak a színpadi játék — szépségeiről felnőtt fejjel sem tudtak lemondani. Azért summázom szívesen és dicsérő szóval a Dunamenti Tavasz intézményét, mert úgy vélem, megnyugtatóan manifesztálódott : tanulnak, tudnak, szeretnek játszani a gyerekeink. Az eltárgyiasodó világban igazán jólesik az az évi egyszer vigasz, amit a Dunamenti Tavasz biztosít, miszerint a legtöbb gyerek nem az elsőségért jött el a fesztiválra. Ezt még a díjkiosztás utáni esetleges pityergések sem cáfolják, hiszen ez is az elfogadható, a természetes velejárók közé sorolható. A CSEMADOK Központi Bizottsága és a társrendezők, a résztvevők, a közönség soraiban feszült figyelemmel a mesére rácsodálkozó gyerekek gondolom egyformán summázzák: jó játék volt és igen hasznos. Nincs, nem lehet ennél fontosabb szempont, nem lehet megtisztelöbb elsőség, mert nevelni csak az tud, aki játszani is tud. Igazán gazdaggá és igazán tisztává csakis a játék teheti az embert, aki dolgozni csak, úgy tanulhat meg, ha előbb játszani is megtanult. Mindebből pedig kihagyhatatlan József Attila: „.. .jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!" Ha a személyiségfejlesztés kimondhatatlanul felelősségteljes feladatából kimarad, vagy csak hátrányba szorul a játék rendkívüli szerepének tudatosítása, az felér egy naponta randalírozó alkoholista szülő demonstrálta ártalmakkal. Önámítás lenne azt mondani, hogy a szociális és társadalmi javak hasznosításával mindig párhuzamosan jelentkezik a leghelytállóbb nevelési szemlélet. A televízió előtt találkozó, agyonhajszolt családok létezése ugyanúgy letagadhatatlan, mint a gyermekeiket más miatt elhanyagoló, vagy éppen elkényeztető szülők, nem egyszer pedagógusok. Az iskolai oktatás helyenként félreismert, vagy általános korrekciókat igénylő gyakorlata szintén hagy még maga után kívánnivalókat. E két legfőbb tényezőt említve aligha igényel külön kiemelést az, hogy mit is jelent, jelenthet a gyermek fejlődésének szempontjából az egészséges, okos közösségi játék. Hogy milyen elismerést érdemel az a pedagógus, akinek hivatástudatát egyetlen percre sem hagyja el ez a meggyőződés, miközben más körülményeket és feladatokat mellőzve időt, energiát szentel a gyerekeknek — azt mondani sem kell. Gyakori még, hogy az iskolán-kivüli nevelés tárgykörébe sorolják például azt a tevékenységet is, amely egy-egy gyermekközösséget a Dunamenti Tavasz színpadáig vezet el. Otromba tévedés. És bizony egyre inkább jelentkezik az a szemlélet, miszerint az iskola tanítson a megtanulandóra. S miközben minden más, a tantervekben konkrét módon elő nem irányzott tevékenység kiszorul a gyerekek életéből, ugyanakkor a gyerekek jelentős rétege túlterhelt, agyonhajszolt. Egyszerűen nincs idejük játszani, szórakozni, vagy ha van, nincs aki játsszon velük. Ezért lehet szívet melengető, hogy hét esztendővel ezelőtt gazdái és szorgalmazói akadtak ennek az azóta szépen felfejlődő mozgalomnak, melynek keretein belül számos más érték is felszínre jutott. Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb éppen az, amiről Lukács Tibor, a CSEMADOK Központi Bizottságának vezető titkára sokéves pedagógusi gyakorlat és az oktatás irányításában eltöltött tapasztalatok birtokában beszélt: „Ez a rendezvény nagymértékben hozzájárul a gyerekek esztétikai érzékének és nyelvi tudatának a fejlődéséhez. Minden pedagógusnak eszerint kellene aktív kapcsolatot kialakítani a mozgalommal. Ma is azok a nevelésben szerzett sikerélményeim a legmeghatározóbbak, amelyeket kezdő pedagógusként az iskola színjátszó csoportjában éltem át." Bízzunk a játszani tudó, játszani tanuló gyerekek elszaporodásában, az önzetlen pedagógusi, szülői szeretet és felelősségtudat fölerösödésében, a Dunamenti Tavasz, illetve a mögötte álló mozgalom további fejlődésében. És tegyünk érte. Még több iskolában, még több otthonban, még több közösségben. A Dunamenti Tavasz bíráló bizottságának rangsorolása jól kifejezte a teljesítmények közti különbségeket. De mert nem a teljesítmény és nem a különbségek tekintendők a legfontosabbnak, ezúttal hadd osszam ki minden résztvevőnek az első díjat. Azzal a megjegyzéssel, hogy jövőre sem tudok újabbat mondani annál, hogy játszani jó, játszani kell, és bár nem kötelező — de pótolhatatlan. RESZELI FERENC Prandl Sándor felvételei Bock Andrea Szajkó Márta Nyúl Péter . \ Szabó Ildikó 6
