A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-20 / 47. szám
Tudomány-technika SZOVJET LÉGIBUSZ Az IL—86 típusú négy hajtómüves, széles törzsű sugárhajtású utasszállító repülőgép — „légibusz" — menetrendszerű forgalomba állt. Miután a szovjet polgári légiforgalmi utasszállítók harmadik nemzedékének ezt a 350 sze-> mély szállítására alkalmas típusát egyrészt a Moszkva—Berlin, másrészt a Moszkva—Szimferopol útvonalon nagyszerű eredményekkel kipróbálták (s immár naponta járnak), még az idén forgalomba állítják a Moszkva—Párizs vonalon is. IDÖSZELETELÖ LÉZER Az eddigi legrövidebb impulzusidejű lézert fejlesztették ki az amerikai Bell laboratóriumokban. Rendkívül rövid időtartamú, mindössze 30 femtomásodperces (10~15 mp) felvillanásaival a természet olyan alapvető változásait tanulmányozhatják, amilyen például az elektronok mozgása a félvezető anyagokban. A fémimpulzus egy másodperc alatt csaknem a Holdig jut el, 30 femtomásodperc alatt viszont csak akkora utat tesz meg, mint a hajszál egyharmada. A kutatások célja az eddiginél gyorsabb, nagyobb teljesítményű mikroáramkörök, számítógépelemek létrehozása. AZ ÉLET KOPÁSI FOLYAMATA Laboratóriumi kísérleteink során annak idején felmerült a stress „működési definíciójának" szükségessége, azaz annak a megfogalmazása, ami a stresst felismerhetővé teszi. Hiszen csak megnyilvánulásainak — a mellékvese megnagyobbodásának, a vér megnövekedett kortikoidtartalmának, a súlyveszteségnek stb. — intenzitása teszi lehetővé számunkra a stress jelenlétének és fokozatának érzékelését. De attól, hogy közvetlenül nem látható a stress, semmit sem vészit valószerűségéböl. Érdemes idézni Robert Louis Stevensont: „Szelet ki látott? Senki, aki él. De bókoló fák lombja közt Lám elvonult a szél." Tárgyuk szempontjából a legkifejezőbb az a rövid meghatározás, amely a stresst a kopás egy fajtájának jelöli meg. Hiszen a stresst tényleg úgy tekinthetjük, mint „a szervezet elhasználódását". így tekintve az öregedés és a stress rokonvonásai különös élességgel bontakoznak ki. A stress az öszszegezése mindannak a kopásnak, amit az élettel járó reakciók valaha is okoztak a szervezet egészén belül. Ezért töltheti be valamennyi biológiai elváltozás közös nevezőjének szerepét az élő test egészének viszonylatában; úgy is vehetjük, mint „az élet sebességmérőjét". Ha kutatásaimról beszélek, mindig ki szoktam emelni, hogy az öregedést — legalábbis az igazi, fiziológiás öregedést — nem az élettartam határozza meg, hanem a szervezet kopásának mértéke. Mindig különbséget kell tenni fiziológiás és naptári életkor között. Egy negyvenéves ember testileg-lelkileg sokkal öregebb lehet s közelebb állhat a halálhoz, mint egy másik, hatvanéves ember. A valóságos életkort elsősorban az elkopás foka, s az elhasználódás mértéke szabja meg; hiszen az élet lényegében olyan folyamat, amely fokozatosan feléli a szülőktől belénk plántált adaptációs energia készleteit. Különleges bankbetét az életerő, amit csak költeni lehet, növelni nem. Csak úgy óvhatjuk meg e drága vagyont, ha vigyázunk a kivétekre. A megoldás nem az, hogy szüntessük be a kivéteket, hiszen az a halált jelentené. Az sem, hogy csak annyit veszünk ki. amennyi a puszta életben maradást biztosítja, hiszen ez nyomorúságos tengődés volna, tán a halálnál is rosszabb. A legokosabban az cselekszik, aki bátran nyúl a tőkéhez, de óvatos a költésben. Sokan úgy vélik, hogy nyugodtan kitehetik magukat a legsúlyosabb stresszel járó tevékenységnek is, mert egy jó pihenés visszaállítja eredeti állapotunkat. Csakhogy ez nem igaz. Az állatkísérletek világosan megmutatták, hogy minden stress eltávolíthatatlan sebhelyet hagy maga után és az adaptációs erő olyan mennyiségét használja el, ami már nem pótolható. Igaz, hogy a megerőltetés utáni pihenés majdnem eredeti állapotba állítja vissza erőnlétünket. De a hangsúly a majdnem szón van. És mert életünk a stress és a pihenés periódusainak állandó változásából áll, az adaptációs energia mindennapos kis deficitjei összeadódnak — és eredményüknek öregedés a neve. Nyilvánvalóan kétféle adaptációs energia létezik; egyik a felszíni, amely könnyen használódik; a másik mélyebben helyeződik el és az aranyalapot jelenti. Ha a felszíni adaptációs energiát az erőkifejtés során kimerítettük, az elvesztett mennyiséget a pihenés ideje alatt az aranyalapból pótolni lehet. így tehát 75 éves korában, 1982. október 18-án elhunyt a világhírű, magyar származású, kanadai orvos-biológus Selye János, a stress-elmélet megalkotója. Életünk és a stress c. könyve részletének közlésével tisztelgünk emléke előtt. ÉLETÜNK ÉS A STRESS a rezisztencia feltöltődik. Ez a fajta mechanizmus biztosítja azt is, hogy egy önfeledt pillanatban ne tudjuk elfecsérelni az adaptációs energia tartalékait, mert ha túl sok fogy belőle, a kimerülés leállítja a dorbézolást. A felszíni adaptációs energia pótlása az aranyalapból azt a csalóka látszatot kelti, hogy a veszteséget sikerült pótolni. A valóságban viszont csak annyi történt, hogy a tartalékhoz nyúlva fedeztük a hiányt — tehát az aranyalap csökkentésével. Olyan ez, mint egy tékozló öncsaló hiedelme, hogy ha pénztárcáját feltölti a láthatatlan bankszámláról, a Ijpltött pénz is megtérül; pedig csak a nehezebben hozzáférhető pénzt tette könnyebben hozzáférhetővé. Meggyőződésem, hogy az állatkísérletek tanulságát nagy haszonnal alkalmazhatjuk életmódunkra; hozzásegít, hogy tudásunkat bölcsességre váltsuk át. És ez most épp időszerű. Az utóbbi fél évszázadban a klasszikus orvostudomány elévülhetetlen sikereként a specifikus kórokozók (mikrobák, rossz táplálkozás stb.) által okozott korai halálozás gyakorisága, tüneményes módon csökkent. Az általános emberi életkor az Egyesült Államokban az 1900-as 48-ról 1956-ban 69,8-ra emelkedett. De mert egyszer mindenkinek meg kell halni, mind többen halnak meg olyan betegségekben, amelyekkel szemben a klasszikus orvostudomány tehetetlen. Az emberek egyre nagyobb arányszámban pusztulnak el az úgynevezett kopás- vagy degenerációs betegségekben, melyek mind a stress következményei. Más szóval, minél sikeresebben küzdjük le a halál külső okait (baktériumokat, hideget, éhséget), annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy saját öngyilkos tendenciáink áldozatai leszünk. Nem vagyok illetékes arra, hogy a háborúk elhárításának módozatait fejtegessem — bár a rossz táplálkozás a háborúkkal is összefügg —, de talán kísérleteim valami kis világosságot vetnek arra, hogyan lehetne összehangolni egyéni életünket a természeti törvényekkel. Az élet nem más, mint a környezethez való folyamatos adaptálódás, és tudnunk kell. hogy az örökségül kapott adaptációs energia készletei végesek és pótolhatatlanok. Másrészt bizonyos vagyok abban, hogy az emberi életkor határát káprázatos mértékben lehetne tágítani, ha nagyobb harmóniában élnénk a Természet törvényeivel. ÖREGEDÉSES ELMÚLÁS Hogy a természetes emberi életkor rendkívüli mértékben meghosszabbítható, azt az alábbi érvékre alapozom: Boncolásaim alkalmával (és higgyék el, jó néhányat végeztem) még egyetlen embert sem láttam, akinek halálát az öregedés okozta volna. Nem hiszem, hogy valaha valaki is meghalt volna csak azért, mert magas kort ért el. Ha eljutnánk oda, hogy az emberek tényleg csak Így halnának meg, az orvostudomány elérné eszmei végcélját (és ehhez csak az a felfedezés lenne hasonlítható, ha valaki megfejtené az adaptációs energia újratermelésének módját). Nos, ha valaki az öregségtől halna meg, ez azt jelentené, hogy minden egyes szerve egyformán elhasználódott a hosszú működtetés következtében. Dehát nem ez történik. Kivétel nélkül mindenki úgy hal meg, hogy egy bizonyos szerve a többihez képest aánytalanul elhasználódik. A szerveinket összetartó élet olyan lánc-sorhoz hasonló, amelynek tartóssága a leggyöngébb láncszemtől függ. Függetlenül attól, hogy mennyire fontos ez a láncszem, ha összeroppan, akkor szerveink többé nem képesek egyetlen élő testté öszszeállni. Nem azt mondtam, hogy „szerveink meghalnak", mert nem mindig erről van szó. Izolált emberi sejtkultúrák még sokáig élhetnek azután is, hogy meghalt a test, amelyből származtak. E sejtek bonyolult és teljes építménye, az élőlény az. amely szükségszerűen meghal, ha egy életfontosságú szerve felmondja a szolgálatot. Az öreg ember meghalhat attól, hogy agyában egy elhasznált, megkeményedett ér megpattan, vagy mert veséi nem tudják kimosni vérkeringéséből az oszlási termékeket, vagy mert a sok munka következtében beteg a szívizomzata. Először mindig csak egy szerv válik üzemképtelenné, s ez roppantja össze a teljes emberi gépezetet, pusztán azért, mert a többi nem tud működni nélküle. Ez az ára annak, hogy az egysejtűség elemi formáiból kifejlődött az emberi test magasrendű, összetett építménye. Az egysejtű állatok nem ismerik a halált. Egyszerűen csak osztódnak, s részeik folytatják az életet. A tanulság az, hogy amennyire az ember irányítja élete folyamatát, igyekezzék elosztani önmagában a stresst, az úgynevezett átváltás módszerével, sűrűn cserélgetve a szervet, mely a megterhelés középpontjában áll. Az emberi szervezet ugyanis — mint az autókerék vagy a szőnyeg — akkor tart legtovább, ha egyenletesen kopik el. Sokat használhatunk önmagunknak, ha mindennapi életünkben engedünk a változatosság természetes igényének. Ne felejtsük el, hogy minél gyakrabban változtatjuk tevékenységünket, annál biztosabban óvjuk szerveinket a felöriődéstől. Egy korábbi fejezetben már bemutattuk azt a mechanizmust, amelynek segítségével a stress elláthatja a biológiai aktivitás kiegyenlítőjének feladatát; de arról se feledkezzünk meg, hogy a stress, talán éppen e kiegyenlítő tevékenységén keresztül, nagyszerű lehetőségeket nyújt szunnyadó testi képességek kifejlesztésére. Tulajdonképpen az egyéniség csak a stress hevében képes tökéletesen kiformálódni. 18
