A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-13 / 46. szám
Csak egy percre... Klucsikné Nagy Erzsébet harmincöt éves, Olgyáról (Oldza) jött férjhez Nagyma gyárrá (Rastice), s már tizenkét éve lakik itt. Pontosan tíz esztendeje a helybeli presszó alkalmazottja. Másfél évtizede épült fel a főút mellett a szolgáltatások háza, benne férfi és női fodrászüzemmel, televízió-javító műhellyel és Állami Takarékpénztár-helyiséggel. A presszó egyik termében árulnak, a másik kettőben felszolgálnak. Kitűnő kávét ihat itt az ember, s finomabbnál finomabb süteményekből válogathat. Klucsikné Nagy Erzsébet 1976-ban elvégezte a pincériskolát, s a következő év januárjától átvette a presszó vezetését. — Milyen Nagymagyar a presszós szemével? — Hétközben délelőttönként is nagy a forgalom. Közelünkben van az egészségügyi központ, s akik orvoshoz jönnek vagy autóbuszra várnak, bejönnek és fogyasztanak. Délután a bejáró tanulók is itt állnak meg. A helybeliek nem nagyon jönnek napközben, esténként sem. Az egész napos lótás-futás után otthon maradnak szívesebben. — S a hétvégi napok ? — Erős napoknak számítanak. Esküvői megrendeléseket vállalunk. Bratislava, Szerdahely, sőt még Nyitra is volt már megrendelőnk. Bejöttek, süteményt fogyasztottak, nagyon ízlett, aztán esküvőre is innen vittek. Drága sütemény volt. bár nagyobb mennyiséget rendeltek. Hét végén a falvakba is innen viszik a süteményt. így kényelmesebb. — Mi történik még? — Délután hozzánk járnak szórakozni a fiatalok. Elég gyakran benépesül mind a két terem. Zenegépünk sajnos nincs. Nem is ígértek. Kávét, üdítőitalt és süteményt fogyasztanak a fiatalok. Rendesen viselkednek. Nem lehet rájuk panasz. Megtisztelik üzletünket azzal is, hogy szépen felöltözködve jönnek. Vasárnap is szórakozni járnak ide a fiatalok és az idősebbek. Ha például futballmérkőzés van, nem elég a tizenhét asztal és a hetvenöt szék. Nyáron, fagylaltárusítás idején az egész környékről megfordulnak a presszóban. Olyankor alig győzzük fogadni a dicséreteket. Az udvarban cukrászmühely van. Oros Anna a főnöke. — Hányán árulnak? — Hárman. Füle Margit, Kevesda Valéria és jómagam. A helyi nemzeti bizottsághoz tartozunk, s ebben az évben szép eredményeket értünk el. Június hónapban történetesen 152 ezer korona volt a forgalmunk. Mennyire igaz a mondás: sok kicsi sokra megy! Azt is bizonyítja, hogy ma már a presszó hozzátartozik a falusi ember életéhez. — Előfordul, hogy nincs vendég ? — Nem. — S a nagyon könnyű napok ? — Fizetés és előleg előtt, s a téli hónapokban. Klucsikné Nagy Erzsébet férje gépkocsivezető, valamelyik dunaszerdahelyi vállalat alkalmazottja. Három gyermekük van, s háromszobás szövetkezeti lakásuk. A fiatalasszony korábban az olgyai szövetkezet kertészetében dolgozott. Egyik kolléganője ajánlotta neki a presszót, vagy ahogy az itteniek nevezik a cukrászdát.... MÁCS JÓZSEF A KÉPESLAP TÖRTÉNETE A levelezőlap történetéről már szó esett e hasábokon, (Hét, 1982/39. szám) és akkor ígéret hangzott el ott, hogy „egy más alkalommal", a képeslap megjelenéséről is írunk. . Bizonyára ebben az a tény is közrejátszik, hogy a művészet népszerűsítésében és példátlanul nagymérvű terjesztésében fontos szerepet betöltő képeslap ma már mindenütt páratlanul népszerű. A képes levelezőlap története is évszázadokra nyúlik vissza. Annak idején már Periklész, amikor későbbi feleségének Aszpáziának virágcsokrot és ékszert küldött, akkor mellékelt egy fatáblácskát, melyre bevéste nevét. Ez ugyan még nem volt üdvözlőlap, mégis az első névjegynek tekinthető. Az azonban kétségtelen, hogy a Távol-Keleten már nagyon régen szokásban volt üdvözleteket és jókívánságokat képekkel díszített papírlapon küldeni és nyilvánvalónak látszik, hogy ez a szokás onnan jutott el hozzánk. Ennek nyomai az időszámítás előtti X. századig vezethető vissza. A régi kínaiak aranyozott, ezüstözött remekbe készült rizspapírra írták udvariassági közleményeiket és azo-ÖT KILÓ SZÁZASSZÖG Kevés százasszöget használtam el az elmúlt negyvenöt évben. Talán minden évre jutna egy-kettö, ha az ilyesmit meg lehetne számlálni. Szeptember végén azonban hirtelen szükségem lett legalább harminc-negyven darabra. Hogy miért? Mert a fácánetetőm táján felfedeztem egy — a nyomából Ítélve — hatalmas vadkant. Oda járt dagonyázni a kukoricatábla közepén álló bokros-ligetes rejtekbe, amelynek a közepén víz csörgedezett. Namármost két méter magas kukoricásban holdvilágnál meglőni a vaddisznót, még ha mekkora is, szinte lehetetlen. Hacsak nincs valami alkalmas nyiladék, amelyre őkigyelme kisétál... Csakhogy nem illik a még lábon álló kukoricát letaposni. De akkor mit tehet az ember fia, hogy az óhajtott vadkant puskavégre kapja? Hát gondolkodik, mondhatnák egy kevéskét megnyomva a hangju KUTYAKOMEDIA Éjfél táján éktelen kutyaugatásra ébredek. A kutya ott ugat az ablak alatt. Már nem is ugat. Vonít, mintha a bőrét húznák. Indulok az ablak felé, hogy szemrevételezzem a csendzavarót. Kinyitom az ablakszárnyat és mélyen kihajolok, szemem vaksin kutat a sötétben. A ház árnyékában ott vonít a kutya és tépi a pórázát. Közel hozzá egy másik kutya vicsorog, valami kóbor eb. Nagyon szeretnének egymásnak ugrani, belemarni egymás vékonyába, de a gazdi erősen tartja a pórázt. Kiáltásra nyitom a számat, hogy a fenébe küldjem őket, de a szomszéd megelőz. Érdes, álmos hangon üvölti: — Hé, megbolondult maga! Éjnek idején felveri az alvó embereket? Tűnjön el kutyástól, de gyorsan! — Tűnjön el magal — kiált fel a kutyás. — Mit ordítozik, mint egy pávián. kát gazdagon illusztrálták. Jó néhány ilyen emlék fennmaradt napjainkig. Franciaországban a kutatók találtak nyomokat arra, hogy a kolostorokban az apácák karácsony előtti vallási tárgyú képecskéket festettek kis lapokra és azokat elküldték hozzátartozóiknak. Nyilván az volt az első „Christmas Card", bár a mai fogalmaink szerint ehhez még az is kell, hogy a lapokon rá legyen nyomtatva a karácsonyi vagy újévi és húsvéti üdvözlet, ami viszont az eddigi megállapítások szerint csak 1843-ban jött divatba. Ezt az ötletet különben egy angol, bizonyos John Horlay ajándékozta a világnak. Németországban a reformáció idején a lutheránusok illusztrációikkal díszítették azokat a röplapokat, amelyeket tanaik terjesztésére használtak fel. Később a XVII. század elejétől különböző tárgyú rézmetszetekkel díszített üdvözlő, köszöntő és úgynevezett látogatólapok honosodtak meg. Franciaországban XIII. Lajos ideje óta ismerik az üdvözlőlapokat. Eleinte „Biliét de visite", majd később „Carte de visite", tehát névjegy volt a neve. Érdekes, módon erre a célra egyszerű játékkártyát használtak, melyek hátlapjára a látogató ráírta a nevét. Később' kisméretű kartonokat láttak el aranynyomással és azokat virágfüzér, táj, architektúra, mitológiai és más motívumokkal díszítették. Az első, akinek a képes postai levelezőlap ötlete eszébe jutott Leon Besnardeaux francia könyvkereskedő volt, 1870-ben a frankat. Ezt tettem magam is, de igen komolyan, miközben elindultam, hogjj körbejárjam a kukoricatáblát egy esetleges természetes nyiladék fellelése céljából. S jól tettem, hogy elindultam, mert a kukoricatábla felső részén — nem győztem magamban eléggé dicsérni a szövetkezet agronómusát — vagy három hektárnyi köles ékelődött a kukorica közé. Ez pedig az őzet se takarja el, nem a vadkant. Ide biztosan kivált csemegézni az én disznóm is, gondoltam, s nyomban elhatároztam, hogy a köles és a kukorica találkozásához összeülök egy ideiglenes magaslest. Ehhez kellett a százasszög! Csakhogy Kassán egy szálat se kaptam. Elindultam ezért azzal az elhatározott szándékkal, hogy vadászterületünk felé haladva minden útba eső helységben megállók, s megpróbálok százasszöget vásárolni. Próba szerencse! Nagyidén a vegyeskereskedésben az elárusitónő kérdésemre azt válaszolta, hogy van százasszög. — Akkor legyen olyan kedves és adjon belőle negyven darabot — hadartam boldogan. — Negyven darabot nem adhatok — mondta sajnálkozva. — S miért? — lepődtem meg a nem várt fordulattól. — Öt kilót adhatok, de negyven darabot nem ... — Én nem ordítozok! Én csak figyelmeztetem magát, hogy vigye el az ablakom alól azt a dögöt, mert felveri az alvó embereket... a fáradt dolgozókat. — Talán maga az a fáradt dolgozó? — Ha tudni akarja, én is dolgozó vagyok és fáradt. — Ha maga egész nap dolgozna s most fáradt volna, akkor nem ordíbálna az ablakból, hanem az ágyban horkolna. — Nézze, én nem vitatkozom, mert maga egy idióta. De ha nem párolog el tüstént, megjárhatja. — Először is nem változtam légnemüvé, hogy elpárologjak, másodsorban én is itt lakom. — Itt lakik vagy nem egyre megy. Tűnjön el az ócska kutyájával, ha mondom. — Kikérem magamnak, hogy a kutyámat sértegesse. Ez egy fajtiszta állat, egy igazi angol szetter, és sokkal intelligensebb, mint maga. — Én azt mondanám, hogy intelligensebb, cia-porosz háború idején boltja mellett helyőrség állomásozott mintegy 40 ezer katonával. A katonák hiába kerestek borítékokat családjukhoz irt leveleik számára. A könyvkereskedőnek az az ötlete támadt, hogy olyan papírt árusít, amihez nem kell boríték. Folyóiratokból olyan képeket vágott ki, amelyeknek hátlapján nem volt szöveg. így keletkezett az első képes levelezőlap. A mai képeslapok elődjét Heinrich Stephan porosz tisztviselő javaslatára — egy évvel a postai levelezőlap megjelenése után — 1870-ben egy oldenburgi könyvkereskedő hozta forgalomba. Három év múlva már 6,5 millió fogyott belőle, a XX. század elején pedig ez a szám évi 2,5 milliárdra emelkedett. A képes levelezőlap ma népszerűbb mint valaha, naponta 100 milliók küldenek egymásnak — üdvözletét, jókívánságokat, híreket képeslapon. Napjainkban — hazánkban szintén — nagyon divatos a képeslapok gyűjtése is. A legnagyobb gyűjteményt Brooklynban tartják számon: több mint 2,5 millió képeslapot őriznek itt. A legtekintélyesebb magángyűjteménye, közel egymillió lapja van dr. Arzberger osztrák állampolgárnak. Világviszonylatban kimagasló helyen áll Nyikolaj Szpiridonivics Tagrin leningrádi zeneszerö gyűjteménye, akinél 4 ezer mappában sok százezer képeslevelezőlap található a világ szinte valamennyi országából. Lakása ezért is áll a leningrádi Műemlékvédelmi Állami Bizottság védnöksége alatt. (kanizsa) — Megmagyarázná, hogy miért? — Az a helyzet, hogy már többször kértem a felettes szervünket, hogy utaljanak ki számunkra egy mérleget, mert a szöget kilóra, s nem darabra áruljuk. De mérleget nem kaptunk. A szög predig öt kilós csomagokban van. — Vagyis negyven darabot nem tud adni, de öt kilót igen. — így van. Nem volt választanivalóm, kellett a szög, nagy volt a kísértés. Fizettem, s cipeltem az öt kilós csomagot. Perény felett aztán a kukoricásban öszszeütöttem egy viszonylag — legalábbis szerintem — elviselhető szilárdságú „hóstandot", amelyről — vadásztársaim most esküszöm azt hiszik, hogy lódítok — még az nap este a vaddisznóparadicsomba költöztettem a nagy kant. Valóban nagy volt a zsákmány, s az öröm is, természetesen. N^m dolgoztam hiába. Csak azt nem tudom, mit kezdjek a megmaradt, több, mint négy kiló százasszöggel. Hurcolom magammal az autóban, felesleges teherként, s közben azon gondolkodom, miként fordulhat elő, hogy egy vegyeskereskedésben, ahol nemcsak darabárut tartanak, de olyat is, amit súlyra adnak, nincs megfelelő mérleg? Hát nem furcsa? Gál Sándor mint a gazdája. Maga ... maga egy közönséges svihák. — Te vagy svihák, te sajtképü ... — Micsoda!? — Sajtképű. Olyan a képed, mint egy nagy kerek ementáli. — Még te sértegetsz engem, te féreg. Ha lemegyek olyan pofont kapsz, hogy a két szemed egymásba csúszik. — Gyere csak. Majd a fenekedbe harap a Tini. — Ezt megkeserülöd, te Drakula. Az ablak becsapódik és kaján izgalommal várom a fejleményeket. A kutyaugatás közben abbamarad, mert a kóbor kutya megszeppen az ordítozástól és elszelel. Kifelé pislogva látom, hogy a kutyás ember cigarettára gyújt és felajzottan eregeti a füstöt. Eltelik jó negyedóra, de nem jelentkezik lent senki. A kutyás megúnja a dolgot, indul befelé. Kutyája vakkant még két keserveset, aztán mély csend ereszkedik a környékre. D. Gy. 22
