A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-06 / 45. szám
átívelő hatalmas időbeli és a nem túl terjedelmes földrajzi keret. Bőség és ínség keresztezi egymást: vajon ki lehet őket valahogy békiteni? A kötet alcíme: „Kis vajdasági régészet", ami az ember figyelmét szinte ráhangolja Ortutay Gyula Kis magyar néprajzára, majd annak régészeti testvéreire, László Gyula munkáira (lásd főleg: Hunor és Magyar nyomában, Vértesszőlőstől Pusztaszerig stb). Nem kényszerült hát járatlan útra Szekeres László. Ellenkezőleg. Nagyon is jól kidolgozott ez a műfaj a magyar írásbeliségben. Az egyetlen problematikusnak mondható tényező inkább az, hogy egy viszonylag kis terület régészeti eredményeinek tükrében kéne bemutatnia a vidék egész korai történelmét. Szerzőnk azonban egy huszárvágással megkönnyítette feladatát (az vesse rá az első követ, aki nem így csinálta volna!), és a sorrendet megfordítva először mindig elmondja a közép-európai archeológia eredményeire támaszkodva az adott korszakról meglévő ismereteinket, majd az egészet a helyi ásatások anyagával mintegy illusztrálja. Az ilyen jellegű munkák elengedhetetlen kisérője a képanyag. Szekeres László könyvének jobb megértését is elegendő mennyiségű, a helyi leletek leglényegesebb darabjait bemutató ábra segíti elő. Azoknak, akiknek érdeklődését a vajdasági archeológia eredményei iránt komolyabban fölkeltette a szóbanforgó munka, egy szakirodalomjegyzék segít a további tájékozódásban. Fontos kiegészítője lehetne a könyvnek az ún „Kis szómagyarázat" is, amely azonban megjelöléséhez hiven tán túlontúl kicsiny! Mindössze hét kifejezés értelmét világít - ja meg, ami viszont nem fedi a főszövegben szereplő minden idegen- és szakkifejezést. Szekeres László ezzel a könyvével (természetesen az újvidéki kiadó „Forum Kiskönyvtár" című honismereti sorozatának köszönhetően) egy megbízható „vajdasági régészeti kalauzt" adott az érdeklődő jugoszláviai magyarok kezébe. Remélhetjük-e, hogy a mi Új Mindenes Gyűjteményünk föltámadjon halottaiból, vagy esetleg a Főnix Füzeteket egy hasonló kiállítású és célkitűzésű (vannak fiatal, szakképzett kutatóink!) honismereti-társadalomtudományi sorozat kövesse, amely aztán teret nyújthatna önismeretünk még hiányzó pilléreinek megépítéséhez is?! Liszka József KÉTSZÁZTÍZ LÉPÉS (Interjú Róbert Rozsgyesztvenszkijje/J Robert Ivanovics Rozsgyesztvenszkij, korunk szovjet költészetének kimagasló képviselője a közelmúltban töltötte be 50. életévét. A jelentős jubileum előtt a „Melogyija" című szovjet folyóirat interjút készített a költővel, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk Sági Tóth Tibor fordításában. — Robert Ivanovics, „Kétszáztíz lépés" című költeményének megírása óta kb. három év telt el. Elegendő-e ennyi idő a szerző számára művének értékeléséhez? — Több mint elegendő. Nekem rendszerint nagyon tetszik az, amit éppen írok. A mű aztán elhagy engem, elkezdi élni a maga életét, kialakul a sorsa, tőlem függetlenül.. . Különösen a nagyobb dolgok: azok magukban élnek. Néha kedvező a verseim fogadtatása, néha nem. Ami pedig a „Kétszáz lépés" című poémámat, annak sorsát illeti? Nagyra értékelték — odaítélték érte az Állami díjat, néhány nyelvre lefordították (a könyv megjelent Litvániában, Ukrajnában, Üzbegisztánban és Azerbajdzsánban), s ez, természetesen, kitűnő dolog, hiszen a költemény újjászületése más-más nyelven lényegesen kibővíti az olvasók táborát. Ami az én pillanatnyi véleményemet illeti a poémáról, nos, vannak benne olyan részek, melyek ugyanúgy tetszenek nekem, mint régebben, vannak olyanok, melyek kevésbé tetszenek és vannak olyanok, melyeket ma másként írnék meg. — Amennyiben lehetséges, kérem, mondja el olvasóinknak a „Kétszáztíz lépés" megalkotásának történetét — Én már régóta szándékozom ilyen poémát írni Moszkváról, a Vörös térről. Arra gondoltam, hogy városunkról fog szólni. Ez késztetett engem arra, hogy elolvassak temérdek érdekesnél-érdekesebb könyvet Moszkváról, a város történetéről, így aztán odahaza egész könyvtárnyi könyv gyűlt össze erről a témáról. A Vörös tér az a központ, melyen áthaladnak az összes embereket érintő problémák. Ezek az élet és a halál, a háború és béke problémái. Sokáig halogattam a költemény megírását, lassan fogtam hozzá. Aztán, amikor ismertté vált számomra a 210-es szám — ennyi lépést tesz meg a díszőrség a Szpasszkij-kaputól a Mauzóleumig —, megtaláltam benne azt az ötvözőanyagot, mely lehetővé teszi az egyes fejezetek egybekapcsolását, a különféle koroknak, valamint a múlt és a jelen embere problémáinak egybéötvözését. Tehát ezek a „lépések" alkották a mü szerkezetét, összekapcsolták a már kigondolt fejezeteket és újabb fejezetek megírására serkentettek. — Ön sokat szerepel a rádióban, tévében, felvételei készülnek a hanglemezgyárban. Hogyan értékeli önmagát saját művei előadójának szerepében ? — Kritikusan. Amikor felvételről hallom a hangomat, az nekem szörnyen nem tetszik. A színészek sokkal jobban adnak elő, bár az ö előadásmódjuk sem tetszik mindenben Már teljesen rendszeressé vált, hogy is mondjam, valahogy az írásjelek respektálása. Nekem jobban tetszik a költők előadásmódja (nem magamról beszélek). Az megmutathatja, hogyan irt a költő, az ő hanghordozása' megmutatja, mi volt számára a fontos. — Elvi kérdésnek tartja-e a szerző számára, hogy előadja saját verseit ? — Ez attól függ, milyen költőről és milyen költészetről van szó. Ismerek költőket, akiket tisztelek, költeményeiket nagyszerűeknek tartom, de maguk egyetlen alkalommal sem adják elő azokat. Vannak olyanok is, akik hallgatóság előtt adják elő költeményeiket, s nekik is igazuk van. Emez is, amaz is hagyomány, sok költőnemzedék által ápolt szép hagyomány. S hogy a költő mely hagyományok folytatója, az már nem is annyira fontos, hiszen a fő dolog — a könyv. — Robert Ivanovics, mondja el, kérem, hogyan került sor hanglemezfelvételeire ? — Amikor az ötvenes évek közepe táján elkezdődtek a költészet estjei, ezek élénk érdeklődést váltottak ki. Lugovszkij, M. Szvetlov és más kiváló költők léptek fel itt. A „Melogyija" vállalat javasolta, hogy felvételeket készít az estek résztvevőivel. Az 1956-ban elkészült 10 lemezből álló hanglemezsorozatba így kerültem bele más költőkkel együtt én is. — Igen, a „Melogyija" vállalat Önnel régóta tart fenn termékeny kapcsolatot hiszen a vállalat nem csupán a költeményeit adja ki lemezeken, hanem számtalan dalt is, melyeknek Ön a szövegírója. Árulja el nekünk, kik azok a zeneszerzők, akik ebben a műfajban a szerzőtársai ? — Jó volt velük az együttműködés. Tulajdonképpen a legjobb zeneszerzőkkel dolgoztam együtt. Elég talán, ha csak a nevüket sorolom fel: M. Fradkin, 0. Felcman, R. Pauls, M. Tarivergyijev, D. Tuhmanov, A. Pahmutova, J. Frenkel, A. Fljarkovszkij, A. Babadzsanjan, E. Ptyicskin, V. Sajnszkij. — Tervei? — Folytatom a vers- és dalszövegírást. Továbbra is együttműködöm a „Melogyija" vállalattal is. Mint a szerkesztőbizottság tagja részt veszek „Az orosz költészet lapjai" című igen hasznos és érdekes lemez-antológia kiadásában. Hamarosan elkezdődik a munka egy két lemezből álló albumon, mely válogatott verseimet és dalaimat tartalmazza. Mi fér majd bele, még nem tudom. Válogatott versek és dalok lesznek. Az album 50. születésnapom alkalmából lát napvilágot. — Nos, reméljük, hogy olvasóink még sokszor találkoznak majd lemezeken, könyvekben és a folyóiratok hasábjain Robert Rozsgyesztvenszkij új verseivel és dalaival. ne értsen egyet ezzel-azzal. Mondom, szívesen hallgatom a műsort, szórakoztat és néha elszomorít. Elszomorít, hogy mennyi a magányos ember, s főleg mennyi a magányos no. Mert, ha dicsekszenek, hogy milyen jól élnek, ha panaszkodnak, milyen rosszul, egy biztos: maga a tény, hogy késő esti órában, rádió mellett fekszenek vagy ülnek, hallgatják ezt a rögtönzött műsort, majd veszik maguknak a fáradságot és feltárcsázzák a műsorvezetőt, egyszóval már maga ez a tény a nagy elmagányosodást bizonyítja. A kitűnő riporter pedig, mint egy jó pap, jó tanító, jó pszichológus egy személyben: udvariasan kérdezősködik és válaszol. Jól tudja, hogy mindenkit meg kell hallgatni, aki mondani akar valamit. A penitencia akár el is maradhat. Jó lenne nálunk is egy ilyen műsor! Természetesen csak ha akadna egy Szilágyi János képességű riporter. . .! Itt nálunk olyan nagy a csend, sőt csönd, mintha hatósági csendrendelet volna. Természetesen a légy zümmögését is meg lehetne hallani, ha így ősszel lennének még legyek. (Az utolsót tegnap csaptam agyon, most szinte lelkiismeretfurdalást érzek miatta.) Nem is tudom, jó-e ez vagy rossz. Ha arra gondolok, hogy pompás dolgokat lehetne írni ebben a zavartalan csöndben, akkor azt kell mondanom, hogy jó. Viszont, ha eszembe jut, hogy ennek ellenére nem írok pompás dolgokat, akkor nem jó. Legalább egy tücsök ciripelne valahol! Úgy látszik azonban a tücskök is ünnepélyesen elvonultak innen. Már az is megvigasztalna, ha egy béka kuruttyolna-brekegne az udvaron. De itt még béka sincs. Igaz. ha minden jól megy, a jövő hónapban elköltözünk innen, s ha igaz, egy új lakótelepen kapunk helyet. Ismerőseim, barátaim „vigasztalnak": Ne félj, ott aztán nem lesz csend! Azt is hallani fogod, ha a szomszéd lakásban valaki megfordul az ágyában. Egyebekről nem is beszélve ...! Egyebekről . . . Például arról, hogy külön egyezséget kell kötnöm a szomszéddal, ha éjszaka írógépen akarok kopácsolni. Másképp portvissal fogja verni a falat, esetleg a fejemet. Hát akkor mégiscsak jobb ez a nagy csendesség, ami íme, lassan kezd fölfesleni: az előszobában halkan berregni kezd a hűtőgép, s odakint is épp ezekben a pillanatokban kezd el pittyegni egy ismeretlen madár. Utána megszólal százötven veréb a szölölugasban. Aztán vijjogó hangon legalább háromszáz seregély. Most fogyasztják el az utolsó termést. Illusztrálta: Ľubomír Mika 15
