A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-30 / 44. szám
A 02-es témakör (Gondolatok Püspöki Nagy Péter: Boldogfa című monográfiája kapcsán) Egyetlen kiadónk, a Madách Könyv- és Lapkiadó nevét szinte a legutóbbi időkig a szépirodalmi müvek fémjelezték. Csak az elmúlt esztendőkben kezdtek megszaporodni (?) a „fehér hollók", először népköltészeti kiadványok formájában (bár ez a műfaj még édestestvére a műköltészetnek), majd történeti munkák képében. Ugyan nincsenek még sokan az ún. 02-es témakör képviselői, a minőség is ingadozó, létük mégis örömmel töltheti el a hazai magyar könyvvásárló—olvasó közönséget. Honi szellemi életünk egy újabb ágának, a néprajzi történeti diszciplínák fokozatos megizmosodásáról tanúskodnak. És ez öröm, kettős öröm. hiszen ezt a talpraállást érdeklődő közösség figyeli feszült várakozással, amit többek között az is bizonyít, hogy a legutóbb — aránylag nagy példányszámban (3300) — megjelent ilyen jellegű munka gyorsan eltűnt könyvesboltjaink pultjairól. Pedig első pillantásra Püspöki Nagy Péter könyve bizony igencsak helyi érdekűnek látszik, hiszen egy aprócska falu. Boldogfa történetéből meríti témáját. Érdekelheti-e vajon e kis mátyusföldi helység története a csallóközi vagy a bodrogközi olvasót? A válasz egyértelmű: igen, sőt... Mint ahogy egy költő műve sem attól nagy vagy kicsi, hogy Kisgyarmaton ill. Párizsban született-e, így a történeti munka értéke sem a feldolgozott forrásanyag „születési helyétől", sokkal inkább az alkalmazott tudományos kutatómunka módszertani kiforrottságától, az adatok áttekinthető csoportosításától, következtetéseinek megfontoltságától függ. Hallani olykor vidéki kiadványokat bírálva: „igen, igen, ez bizony módszertanilag gyengécske, de hát egy regionális kiadványba megfelel". Nos, ismétlem: egy kiadvány nem attól regionális, hogy hol látott nyomdafestéket, hanem attól, hogy milyen színvonalú! Mucsaiak lehetünk Budapesten is . .. Aztán meg minden kis település története tégla a nemzet, az ország históriájának falában. Hát ezért sem lehet helyi érdekű semmilyen jól megírt történeti munka! De térjünk most már rá végre Püspöki Nagy Péter könyvére! A munka öt fö részre tagolódik: az első Boldogfa 1245—1719 közötti történetével foglalkozik. A második a műemléktemplom építési szakaszainak történeti-művészettörténeti áttekintését adja; a harmadikban pedig a templom falában talált római sírfelirat egyik lehetséges olvasatáról kapunk képet. A negyedik részben adalékokat közöl a szerző Boldogfa és környéke történeti földrajzához, ill. társadalomtörténetéhez. Végül pedig ötvenhét, a témához és területhez szorosan kötődő oklevél tartalmát ismerteti kivonatosan. Ebből a nagyvonalú felsorolásból is láthatjuk, Püspöki Nagy Péter lenyűgöző anyagismeretével, módszertani alaposságával szinte újkori polihisztorként lát munkához. Otthon van ő a középkori latin oklevélolvasásban éppúgy, mint az ókori epigráfiában; a művészettörténetben éppúgy, akár csak a történeti földrajzban (legfeljebb csupán a régészet eredményeit és módszertani lehetőségeit hagyta néhány helyen figyelmen kívül). Komoly munkásnál nevetséges is megjegyezni, most azonban — mivel korábban más honi tudományos kiadványokat ily szempontból már bíráltam — mégis megjegyzem, hogy a szerző hivatkozási gyakorlata filológiailag pontos, következetes. Forrásanyagával dolgozva Püspöki Nagy Péter egy sor új, sajátos következtetésre jut, mint pl. a román kori templom római elődje, a római kori sírfelirat olvasása vagy éppen az ún. Pályázóköz történeti-földrajzi meghatározása ... (E feltevéseknek, kutatási eredményeknek természetesen ki kell még állniok a speciális szakterületek művelőinek kritikáját). Ha meggondoljuk, nincs könnyű helyzetben a hazai magyar történész: kizárólag szűk szakmai körnek írni luxus lenne, ha meg az ún. „nagyközönséghez" szól, fönnáll annak veszélye, hogy a magyarázkodás, „népművelés" közepette elsikkad a lényeg. Püspöki Nagy Péter nagyszerűen vette ezt az akadályt is! Kristálytiszta nyelvezetével, világos gondolatmenetével méltán kedvelt olvasmánya, szellemi tornája lehet e munka minden, gondolkodni nem rest érdeklődőnek. LISZKA JÓZSEF Hektor a Szkamandroszban fürdött, és bosszankodott, mert katonái negyedóránként szaladtak hozzá képtelen ötletekkel. — Öld meg Achillészt — ez volt a viszonválasz mindig, valahányszor Hektor elmagyarázta nekik, hogy kívánságuk értelmetlen. A Szkamandrosz nem volt nagy folyó, Szárpédon, míg élt, állandóan fitymálta. Mi ez a Xantuszhoz képest — szokta volt mondogatni, aztán meghalt amaz emlékezetes ütközetben, s testét olyan piszkosan ragadták el a görögök, hogy szinte bosszúállás volt ez a rátapadt vér és piszok: bezzeg most jó lenne a Szkamandrosz, lefüröszteni. Halála megdöbbenést és részvétet keltett Trójában, kezdték róla elismerni, amit életében nem ismertek el (hogy hős), e kezdték szeretni benne, amit életében nem szerettek (hogy gúnyolódó), feledésbe ment, hogy púpos és a trójai nők megbocsátották, hogy (állítólag) homoszexuális volt. Szóval Szárpédon emlékezetét beborította a mindent megszépítő mitizálás köde, de a Szkamandrosz nem lett ettől sem nagyobb, sem kisebb. Néha még térdig sem ért, nagy kövek feküdtek a medrében, némelyik kiállt a víz színe fölé, nem csoda, hogy Achillész száraz lábbal tudott átszaladni rajta a trójaiakat üldözve. Kőről kőre ugrált a rémült katonák után, akik közt egy pillanat alatt elterjedt, hogy a gyorslábú bajnok a vízen jár. Hektor egy darabig ordított, megnyugtatni szerteszaladó népét: szamarak, a kövön jár, nem a vizen — de ordíthatott már ekkor. A trójai katonák nem kiokosítást vártak, hanem azt, hogy Hektor jöjjön elő, és ölje meg Achillészt. Hektomak nem volt kedve hozzá, ezért kezdett fürdeni. — Majd délután — mondta kicsit idegesen az ötödik küldöncnek, aki, miként az előbbi négy, Achillész fejét követelte rajta. Hektor ekkor már a Szkamandroszban állt, igyekezett a vértöl és verejtéktől megszabadulni. — Legundokabb viselet a páncél — gondolta közben. Térdét kitörte a lábvért, és ezért érthetően ingerült volt. Egy térdseb nagyon tud fájni,' különösen egy ilyen kidörzsölés okozta seb. Aztán lefeküdt aludni. Az ötödik küldönc egy darabig várt még, egyik lábáról a másikra nehezedve. Nem volt kedve visszamenni a hírrel, hogy majd délután ... Egyrészt, mert a rossz hír hozójáról feltételezik, hogy nem is ment el Hektóiig, másrészt, mert a táborba egy nagy füves pusztán kellett volna visszamenni, s itt elcsíphette volna Achillész. Hektor közben már elaludt, kicsit idegesen attól a gondolattól, hogy félóránként esetleg újra felköftik, félálomban arra gondolt, hogy legjobb lenne egy táblát tenni maga mellé — Achillész megölése ügyében egyelőre senkivel sem tárgyalok; az intézkedések folyamatban vannak... Aztán egészen elaludt, nyugodtan, mint egy csecsemő, senki se vigyázott rá, de így is teljes biztonságban volt. A csatatéren közben sokan meghaltak, Achillész percenként legalább két, de néha három trójait is megölt, ki lehetett számítani, hogy egy délután legalább három-négyszáz ember élete bánja Hektor lustaságát, aki még mindig késlekedik közbelépni. — Meztelenül feküdt az egyik bokor tövében, feje az árnyékban, teste a napon, s szépet álmodott: szebb városról, mint Trója, jobb nőről, mint Andromaché. A nap már lefelé hajlott, mikor felébredt, arra, hogy valaki nézi. Öreg katonák szeretik mondani, hogy hosszas nézés éppen úgy fölébreszti őket az álomból, mint a botütés, és ez megment sok veszélyes helyzetből. Hektor nem hitt az ilyesmikben, valószínűleg nem a hosszan néző szempár kozmikus sugarai ébresztették fel, hanem az a körülmény, hogy eleget aludt. Mindjárt észrevette, hogy Achillész ül közvetlenül mellette, teljes harci díszben, tarajos sisakkal, s pajzszsal, véresen, piszkosan és zordan. Hektor egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát. — Légy üdvözölve — mondta aztán, szemeit dörzsölgetve. Achillész morgott valamit szokott barátságtalan modorában, aztán hallgatva nézték egymást egy darabig. Hektor fölült, nyújtózkodott, kisimogatta hajából és szakéllából a beleragadt fűszálakat; ő szóljon, ő jött ide, gondolta közben, s várta, hogy a másik majd csak csinál valamit. Végre, mikor öltözködéshez kezdett, s mikor Achillész látta, hogy váratlan és komor megjelenése sokkal kevesebb hatást ért el, mint amennyire számítani lehetett, akkor megszólalt komoran és fenyegetően: — Végre megvagy. Miután időközben eltelt néhány perc, a fenyegetés már sokkal kevésbé volt vészjósló, sőt majdnem nevetséges volt, szövegmondáshoz hasonlított egy színdarabban, amit csapnivalóan rossz rendező rendez. Hektor egy pillantással nyugtázta a fenyegetést, felvette a tunikáját, mellvértjét, aztán leült, hogy visszacsatolja a lábvasakat; igen nehezen és kényelmetlenül ment, kitört térdénél igyekezett fűvel kitömni, de ez nem sokat segített. Mi lenne, ha lábvas nélkül mennék, töprengett kicsit ingerülten. Az ingerültsége volt az oka, hogy szándékánál kevésbé udvariasan szólt Achillészhez. — Egész délelőtt öldösöd az embereimet ... Aztán rájött, hogy szamárságot mondott, s megértőén hozzátette: — Bár hisz igaz ... háború van. — Úgy ...! — Achillész a letaszított titán öngúnyoló keserűségével kacagott fel. — Öldösöm az embereidet! Háború van .. .! De mennyire az van — tette hozzá pillanatnyi szünet után. Hektor nem szólt semmit, azt a tényt, hogy háború van, nem tartotta további megbeszélésre szükségesnek. Végül is úgy döntött, hogy kitört bal lábára nem csatolja fel a vértet. Amivel tulajdonképpen be is fejezte az öltözködését, s várakozóan nézett a másikra, hogy az mit akar. Ha itt van, mára valószínűleg befejeződött az ütközet. Az övéi visszavonulhattak a vár előtti ideiglenes táborba, vagy magába a várba, ha a tábort esetleg nagyon fenyegették Achillész mirmidonjai. Párbajozzanak itt még ők ketten? Semmi értelme. De mert a hallgatás már kínossá vált, Hektor megkérdezte közömbös udvariassággal: — S egyébként, hogy szolgál az egészséged, Achillész? A bajnok erre csak egy hörgő morgást hallatott, s megvicsorította a fogát. Nincs barátkozó kedvében, állapította meg Hektor tárgyilagosan. Akkor nyilván verekedni akar. Sóhajtott; nagyon jól érezte magát a fürdés és délutáni alvás után. Mire való ez ... — Én tulajdonképpen hedonista vagyok — mondta őszintén. — Szeretem az élvezeteket... bort, fűszeres ételt... nőket... S utálom a háborút. — Sajnálkozó mozdulatot 14
