A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-10 / 28. szám
GÖRÖG MÍTOSZOK (Margójegyzetek Robert Graves könyvéhez) Az alcím nem véletlen: ezúttal csakugyan afféle lapszéli jegyzeteket adok közre; azokat a megjegyzéseket, amelyeket olvasás közben írtam Robert Graves A görög mítoszok című könyvének lapszéleire. így aztán természetes, hogy főként azokról a részekről lesz most szó, amelyekkel nem értek egyet, s ez talán azt a gyanút kelti, hogy Graves művét csapnivaló könyvnek tartom, ami azonban korántsem felel meg a valóságnak, mert meg kell adni, hogy Graves itt megfogalmazott hipotézisei alapos tárgyismeretről, tájékozottságról tanúskodnak — s könyve olvasmányként sem érdektelen. (Legalább zárójelben azt is szükségesnek tartom megjegyezni, hogy szenvedélyes rajongója vagyok az ókori Görögországnak, s képtelen vagyok róla tacitusi módon, azaz elfogultság nélkül írni; amikor tehát az ókori görögök mellett szállók vitába A görög mítoszok írójával, nem biztos, hogy mindig igazam van. Azt hiszem, ezzel a vallomással feltétlenül tartoztam az olvasónak.) Graves a Bevezetésben ugyan hangsúlyozza, hogy „a Földközi-tenger környékének az írásos feljegyzések előtti vallásairól és rítusairól itt megfogalmazott" állításai egytől egyig feltevéseken alapulnak — tehát mintegy elébe vág a vitának —, a továbbiakban annyira merész feltevéseket közöl az olvasóval, hogy mindenképpen vitára késztet. Olykor-olykor még bosszant is, az olyan — nem éppen tudományos — megállapításokkal, mint például hogy a krétai bikaugráló fiúknak-lányoknak nem lehetett valami nehéz dolguk, hiszen a torreádorok manapság is bátran szembeszállnak a bikákkal. Ezen felül nem egyszer ellentmond önmagának, s bizonyos fogalmakat össze is kever. Nem tudom elképzelni, mire gondolhat az olvasó például egy ilyen mondat olvastán: „Azt, hogy a xanthosziak anyai ágon tartották számon leszármazásukat a mítosz nem a valóságnak megfelelően mondja el. Az igazság éppen az ellenkezője: a helléneknek valamennyi kúriaira sikerült ráerőszakolniok, hogy apai ágon tartsák számon leszármazásukat csak. a konzervatív xanthosziakra nem." (I. köt, 375.) Azaz a mítosz igenis a valóságnak megfelelően mondja el, hogy „a xanthosziak anyai ágon tartották számon leszármazásukat". A következő megállapítás ugyancsak elég logikátlan: „Miután a szent király helyett már feláldoztak hét fiút neki is meg kellett halnia." (I. köt, 457.) Mivel egyáltalán nem mindegy, hogy a király helyett, vagy pedig a királlyal együtt áldozták-e fel a fiúkat ha ugyan feláldozták. A tudósok ma már zömmel egyetértenek abban, hogy a mítosz általában nem más, mint a történelmi-társadalmi valóság sajátos visszatükröződése — tehát nem szükséges, hogy minden esetben rituális magyarázata is legyen. Graves módszere, hogy szinte minden mítoszhoz rituális magyarázatot is keres, kissé erőltetettnek tűnik. S noha a szerző tisztában van vele, hogy a görög mítoszok „főleg olyan területeken öltöttek formát, amelyek szoros politikai kapcsolatban álltak a minószi Krétával — egy olyan országgal, amely elég civilizált volt ahhoz, hogy irattárai, négyemeletes, egészségügyi berendezésekkel felszerelt épületei, modemnek ható zárakkal ellátott ajtói és védjegyei lehessenek, nem beszélve a sakkról, a hivatalos súly- és egyéb mértékrendszerekről és a türelmes csillagászati megfigyeléseken alapuló naptárról", s kijelenti, hogy a görögországi bronzkorszak, illetve korai vaskorszak „nem az emberiség gyermekkora volt", feltételezi, hogy a görögöknél ugyanaz volt a szokás, mint a szudáni akácoknál, ahol „Az állam anyakirálynője, mint Ngame képviselője, minden évben rituális házasságot köt Odomankoma képviselőjével: éspedig választott szeretőjével, akit az év végén a papok megölnek, megskalpolnak és megnyúznak" ... Egyébként Plutarkhosz, akire Graves is többször hivatkozik, Marcellus életrajzában a rómaiakkal kapcsolatban megjegyzi, hogy a gall háborúig „távol állt tőlük minden barbár és embertelen szokás, lehetőleg a görögök felfogásához alkalmazkodtak, és szelídséget tanúsítottak istentiszteleti cselekményeikben". Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy talán nem kellene mindenáron olyan tényeket belemagyaráznunk a mítoszokba, amelyek eredetileg nem voltak meg bennük, s talán nem kellene olyasmikkel gyanúsítanunk a görögöket, amiket talán sohasem követtek el, csak azért, hogy megállapíthassuk róluk azt amit Graves állapit meg művében, tudniillik, hogy „a görög morál mindörökre megmaradt barbárnak, kivéve azokat a helyeket ahol tovább élt a krétai misztérium-kultusz, és a misztagónok a beavatottaktól bizonyítványt kívántak jó magaviseletükről". A szerző nem magyarázza meg, mit ért „barbár morálon". annyi azonban bizonyos, hogy ez a morál a maga korában korántsem volt annyira barbár, mint napjainkban egyes fejlett nyugati civilizációk morálja. Döbbenten olvasom azt is, ki mindenki volt azonos valaki mással; Graves ugyanis szinte minden mitológiai alakot (istent és istennőt) azonosít valamely más mitológiai alakkal. Egyebek között például kiderül, hogy Jó csak egy másik elnevezése a »tehénszemű<r Hérának" (I. köt, 281.). Amikor tehát a mítosz szerint Zeusz beleszeret jóba, s Héra ezért hűtlenséggel vádolja, a tehénszemű tulajdonképpen önmagára féltékeny és önmagát üldözi... Azt is megtudjuk Gravestől, hogy „a kutyafejű Hekaté, a Hold-háromság tagja lévén, azonos volt a szépséges Aphroditéval és a tehénszemű Hérával" (I. köt, 277.) — azaz íóval is —, valamint hogy „Mairának Priamosz feleségét Hekabét vagy Hekubát nevezték el, miután kutyává változott (...) Hekuba tulajdonképpen a háromfejű Hekaté halálistennő volt", azaz a trójai Priamosz felesége azonos volt Aphroditéval is meg Hérával is, akik aztán a trójai háború idején egymás ellen acsarkodtak; s miután Hekabé kutyává változott, a tehénszemű sajnálkozva megállapította róla, azaz önmagáról: „e sors Hecubát méltatlanul érte", miként azt Ovidius az Átváltozásokban feljegyezte. A legjobban azonban akkkor döbbenhet meg az olvasó, amikor a görög mítoszokról szóló könyv végén Graves az ún. „homéroszi kérdéssel" kapcsolatban is kifejti véleményét, s egyetért Samuel Butlerrel, az Authoress of the Odyssey (Az Odüsszeia szerzőnője) című tanulmány írójával, aki úgy tekinti Nauszikaát mint a költő Légy Erüx környékéről való előkelő, fiatal és tehetséges szicíliai nő") önarcképét Graves megállapítja, hogy „Az Odüsszeia könnyedsége, humora, naivsága és szellemessége szinte vitathatatlanul nőre vall", s a továbbiakban úgy beszél Nauszikaáról, mint az Odüsszeia szerzőnőjéről (persze, ilyen alapon a világirodalom számos alkotására, mondjuk Lev Tolsztoj egyes műveire is ráfoghatnánk, hogy azokat nő irta). Ebben a kérdésben egyébként nem felesleges meghallgatnunk Devecseri Gábor véleményét aki — mint tudjuk — évtizedekig foglalkozott Homérosz eposzaival. Devecseri a Kalauz Homéroszhoz című tanulmányában a következőket írja: „Homérosz személye körül egyre inkább oszladoznia kell az olyan legendáknak, melyek őt egyszerű rögtönző vándorénekesnek, de az olyan legendáknak is, melyek különböző költemények »összevarrójánakt mutatják, s az olyanoknak leginkább, amelyek személyét egyenesen tagadják. Még az ÍHász- és az Odüsszeia-költő személye különválasztásának is (melyet pedig sok, igen érdemes kutató vall) ellene mond e két eposz minden ízében közös módszerű megépítése." Devecseri véleményét ebben a kérdésben nyugodtan elfogadhatjuk. Homérosz szerzőségét különben több mint két évezredig senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, s ez a tény már önmagában is sokat mond. VARGA ERZSÉBET 15
