A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-16 / 42. szám
1. Nagyon nehezen és talán kicsit vonakodva nyilvánulok meg ankétkérdésekre válaszolva. Mivel azonban úgy érzem, hallgatásom némely problémaköröknél eléggé önző lenne, igyekszem úgy válaszolni, hogy megközelítési szándékommal — valamennyire — az irodalmi ambíciókkal feltörekvő tizenéveseknek is bizonyos tapasztalatokkal szolgáljak, és így segítsem őket A gyermekkor boldog aranykora után — amikor még mindenki költő, képzeletével — a legtöbb ember elfogadja az adott valóságot, és éli azt Van, aki ezt képtelen elfogadni, bár, mint mechanizmust tudatosítja, kiismeri és el is igazodik benne, azonban egy gyermekibb, emberségesebb világ illúziójával lassan önmagába fordul, a játékos, alkotó képzelet kirakókockáinak világában teremt magának új házat. Ez az út nálam nem volt egyenes vonalú. Vegyésztechnikusnak, majd biokémikusnak tanultam. Az egzakt tudományok világában, idegen nyelvi közegben azonban egyre inkább vacogtak a fogaim, úgyhogy ez volt talán az első impulzus (mélyebbre most nem ások) a költészet felé. Biokémikus korszakomban mind gyakrabban kerestem a magyar-szakos kollégisták társaságát, a természettudományi szakokat viszont elhanyagoltam. Az irodalom és az anyanyelv iránt érzett vonzalom ebben a közegben annyira felerősödött bennem, hogy egyre többet olvastam verseket (leginkább Kosztolányit), és magam is próbálkoztam töredékek papírra vetésével. A természettudományoktól elfordultam, már a vizsgákra sem mentem el és katonának rukkoltam. 2. Az irogatást ez idő tájt elhagytam. Ha lehetett, bújdosva olvastam, ami miatt aztán sokat szenvedtem, mert ha előkerültem, mindenféle takarítást velem végeztettek. Ezt a kíméletlen külső valóságot egy otthonosabb, bennsöségesebb világgal igyekeztem ellensúlyozni. Főképp a romantikusok vonzottak. Shelley-t szinte rongyosra olvastam, a mai napig alig látszik ki a borítója az olajból, és a piszokból. Hát még a lapok!... Ez azonban elmúlt. Sokat sportoltam, és így próbáltam ellensúlyozni a belső feszültséget. Egy lábtörés és az ezt komplikáló izületi gyulladás azonban megfosztott ettől a lehetőségtől, úgyhogy kénytelen voltam fölös energiámat szellemi síkon felszabadítani. A verselő készségemet apámtól örököltem Ialkalmi verseket írt a falu és a környék lakosai számára), én azonban sokkal nehézkesebb voltam. A fölös energiámból fakadó indulat, és a poétikai alapok ismeretének hiánya futószalagon „hozták " képzavarokat és az idegen szerzőktől átvett formaelemek kaotikus burjánzását Ismert és ismeretlen szerzőktől keveredtek az elemek próbálkozásaimban anélkül, hogy én ezekből felülnézetből valamit is láthattam volna. Ezekből a próbálkozásokból küldtem az Új Ifjúságnak „Kassa 76" jeligére. A szerkesztői válasz elrettentő volt a számomra. Még idéztek is tőlem: ez volt az első publikációm. — Sebaj, fene vigye... Egy időre felhagytam az egésszel. Beiratkoztam levéltáros szakra Pozsonyba (Bratislava). — Ott a feje az irodalmi halnak... — gondoltam. — Megnézem közelebbről... Valahol olvastam, hogy egy versírásra hajlamos egyénnek legalább száz verset kell írnia ahhoz, hogy lassan érezni kezdje a formát így jegyeztem egy füzetbe a kísérleteimet, és körülbelül 90-ig jutottam, amikor a bölcsészkarra kerültem. Molnár László barátom ekkor már javában között az Új Szóban, Új Ifjúság-A PARAVÁN MÖGÜL (Levél Bettes Istvántól) ban... én pedig egy szobára költöztem vele. Rengeteget beszélgettünk. Ő kerékpártúrákat, JAIK-ot szervezett, én pedig titokban, imitt-amott verseket írtam. Csak sokára mertem neki megmutatni. Azt ajánlotta, vigyem el valamelyik laphoz. Akkoriban az itteniek közül csak Varga Imre verseit olvastam (Molnár szerint is ő volt a legjobb), úgyhogy a Szemle felé vettem az irányt Vittem vagy huszonöt saját tákolmányt Én pedig akkor és azóta is hiszem, hogy ha valaki alkot próbálkozásait olyannak mutassa meg, aki maga is alkotó, és annak a műveit legtöbbre értékeli. A kezdeti időszakban természetesen minden próbálkozót, a saját elképzelései szerint fog irányítani az alkotó-kritikus, ez azonban idővel elmúlik — vagy nem múlik el... Varga Imre felhívta a figyelmet a képzavarokra, hibákra és aláhúzott egy sort, hogy ebből esetleg lehetne valami, és megjegyezte: érdekes groteszk hajlamaim vannak. Könyveket, szerzőket ajánlott, mint ahogyan korábban nekik is Tőzsér Árpád ajánlotta (Bukfencező Múzsa, Vaskó Popa, Szilágyi Ákos, jugoszláviai magyar avantgárd, stb...). Versszerkesztésében ő is, Tóth László is annak a következetes, belső fegyelemnek voltak a hívei, amit annak idején tőlük Tőzsér Árpád megkövetelt. Ilyen (pozitív) értelemben — én személyesen — hasznosnak találtam a szerkesztői gyakorlatukat, annak ellenére, hogy felmerült ellenük már a vád, hogy túlságosan is a maguk képére formálták a „Műhely" rovat poétáit. Ez azonban a kezdetben hasznára válhat az embernek. Hyen szinten érzem a hiányát a műhelynek. Csakhogy gyakorló „műhelyes" csak pozsonyi (középiskolás vagy főiskolás) lehet, mert itt szintúgy, mint az élet bármely más területén csak a közvetlen, mindennapos kontaktus hozhat létre eredményeket. Nagyon tanulságos és mindannyiuk számára életközeliek Csáky Károly felmérései a járási lapokat illetőleg. A nemzetiségi járások lapjaiban nincs irodalmi rovat Sok tehetséges kallódik el csak emiatt is, hogy valamilyen úton-módon nem kerül fel a fővárosba. Járási szintű irodalmi műhelyek kellenének. Egy-egy Hyen műhely alkotótehetségeket fedezhetne és sorakoztathatna fel, s a „Főnix"-sorozat is valóban kimutatható fellendülést hozhatna az irodalmunkba. Tehetség pedig mindig volt is, van is, lesz is — csak feltételek, kedvező lehetőségek kellenek. 3. Ankét kérdésekben a késve indulásunkat is megcélzód. Hogy miért indulunk késve ? Nincs érlelő közegünk. És ha van is, összehasonlíthatatlanul gyengébb, mint az előnyösebb helyzetűeké. Vagyis: a késve indulásaink kisebbségi közösségünk kórképe is egyben. Aki ismert, esetleg elismert írástudóvá akar lenni, annak okvetlenül Pozsonyba vagy Dunaszerdahelyre kell zarándokolnia, hogy élő kapcsolatot teremtsen az irodalomszervező emberekkel. A mai körülmények közt (és nemcsak az irodalomban) a személyi kapcsolat mellőzhetetlen. Csak a személyes tapasztalataimból indulhatok ki. Diákkoromban ösztönösen, a hajlamaimat követve kerestem a fővárost, most viszont már azt is tudom, hogy mit keresnék ott tudatosan, ha még meglennének régmúlt ambícióim. Gömörből, ahol most étek, zarándoklás nélkül semmit sem kezdhettem volna, bármilyen tehetséges is lettem volna. Aztán ott van a többi gömöri. Mind megjárta ezt az utat, és ott kellett maradniuk, a fővárosban telepedtek le, nehogy elsüllyedjenek. Persze nemcsak a gömöriekkel történt ez meg. Mindenkivel, aki érvényesülni akart. Hogy nem volnának kiugrások a 16—17 évesek közül is ? Lennének csak járási szintű irodalmi lapjaink! Lenne csak szerves szellemi életünk, és nemcsak központi lapok! A korábban említett Csáky-tanulmány „egyetemes" nemzetiségi kultúránk velenceitükre. Nem a kirakatfesztiválok és az egyszeri iksz-ipszilon-napok, hanem a társadalmi gyakorlat a szellemi élet nívójának fokmérője. Ezt a valóságot éli egyre mélyebben a csehszlovákiai magyar értelmiségek fiatalabb nemzedéke, és ezt egy bizonyos szinten és formanyelven már megfogalmazni is képes. 4. Beérkezőben vagyunk-e?... — kérdezed. A beérkezés szerintem mindig a sunyiság és a megalkuvás láncreakciója. Én a magam részéről köszönöm szépen a „beérkezést". Ha beérkezve erezném magamat, akkor már nagyon vigyáznék, mit hogyan és miért vessek papírlapra, mimódon írjak... stb. És így alkotni nem lehet Persze mindig is akadtak a csináltságnak mesterei... És hogy kit kell vállalnunk ?... A békétlent, a sunyit, a lázadót az alázatost, a beérkezőt, a fölmenőt, a bólíntót? Feledjük el a többesszámokat és a gyűjtőfogalmakat, ha alkotók vagyunk. És vállaljuk önmagunkat... Bettes István „Bohócok áldozása" c. első verseskönyvével indult a Főnix füzetek sorozata. A költő elszántan, összezárt szájjal, dacosan néz velünk szemben a hátsó borítólapról. 1954-ben született Rimaszombatban. Az alapiskolát Iványiban és Rimaszécsen végezte. Pozsonyban érettségizett. (Vegyipari szakközépiskolát végzett 1973-ban.) A kötelező katonai szolgálat után a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészeti Karán tanult levéltárosi szakot Feleségével s két gyermekével él a szülővárosában. VAJKAI MIKLÓS A SZÍNHÁZ HASSON KÖZÖNSÉGÉRE! Ezekben a hetekben fontos esemény: Jurij Kiszeljov, a Szovjetunió nemzeti művészének és a Szaratovi Gyermek- és Ifjúsági Színház főrendezőjének vendégszereplése gazdagítja a hazai magyar színházi életet. A létrejöttének harmincadik évfordulóját ünneplő Magyar Területi Színház komáromi együttese, a jubileumi évad művészi hitvallásának szánva, komoly fajsúlyú s mondanivalójában is igényes színművel kezdi az új szezont. A jeles szovjet vendégrendezővel — aki egyébként a Szovjet Drámamüvészek Szövetségének alelnöke, illetve a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetségének elnökhelyettese is — egyéni művészi törekvéseiről és a komáromi társulat körében gyűjtött tapasztalatairól társalogtunk. — Nem titok, hogy tájainkon az Ön nevével, egyelőre, jobbára csak a színházművészet iránt mélyebben érdeklődő, esetleg szaklapokat forgató olvasó találkozott Kérem, beszélgetésünk legelején mutatkozzon be területi színházunk közönségének! , — Sokat tapasztalt, régi róka vagyok már a szakmában, hiszen több mint negyven éve vagyok állandó rendezője a szaratovi ifjúsági színháznak. Szaratov diákváros, az itt élő egyetemisták s főiskolások száma meghaladja a százezret, ezért a fiatalok művésziesztétikai nevelése, vagy mondhatnám akár úgy, hogy az ifjúság színházba szoktatása igencsak céltudatos munkát igénylő, nehéz feladat. Külön érdekessége színházunknak, hogy rögtön az októberi forradalom után, már 1918-ban alakult, így tulajdonképpen a világ első szakosított gyermek- és ifjúsági teátrumának tekinthető. A társulatunkban uralkodó rugalmas, fiatalos szellem egyébként abban is megnyilvánul, hogy az utóbbi harminc év alatt harminchárom szovjet szerző színpadi művének ősbemutatóját tartottuk meg nálunk, így a kortárs szerzők körében eléggé népes gárdával tudunk állandó alkotói kapcsolatot tartani. Jómagam a lélektani ihletésű, realisztikus darabokat kedvelem a leginkább, így a drámaírók közül különösen Csehov, Rozov és Arbuzov áll közel hozzám. & vP ,0*3 Papírforma szerint győznie kellett volna (tudniillik a sportolónak), de kikapott. Az újságok sportrovatában gyakran olvashatunk ehhez hasonló mondatokat, most azonban másról van szó, a szó szoros értelmében vett papírformáról. Sorban állok a papírüzletben, előbb kicsit mérgesen, hogy már a papírért is sorban kell állni, később rájövök, hogy most van az iskolaév kezdete, a diákok füzeteket, irkákat, borítópapírt, rajzlapot, egyebet vásárolnak, megnyugszom, s egykedvűen várom, hogy rámkerüljön a sor. 14
