A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-09 / 41. szám
KÖZHELY Csak egy percre... Lampl Zsuzsa 1978-ban érettsé gizett Bratislava ban, a Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium ban, folyó év júm usában pedig vörös diplomával kitünte tett hallgatóként fejezte be tanulmányait a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának Szociológiai Tanszékén. Jelenleg a NŐ című hetilap munkatársa. — Miképp jutott eszedbe, hogy szociológus légy? — Eredetileg nem erre a pályára készültem, hanem művészettörténész akartam lenni. Valahogy aztán mégis megsejtettem, hogy engem valójában nem pusztán a látvány s az esztétikum érdekel, hanem sokkal inkább az ember és a művész érzelmi-gondolati kölcsönhatásának, illetve az egyazon személyiségtípusba tartozó, de más-más korban élő alkotók egymástól nagyonis eltérő kifejező eszközeinek kutatása vonz. Lényegében tehát a művészetszociológia iránt kezdtem érdeklődni. Tizenöt éves koromban olvastam Duba Gyula könyvét, a Vajúdó parasztvilágot. Emlékszem, nagyon tetszett, talán a fél könyvet is aláhuzogattam, annyira emlékeztetett az én falun eltöltött nyaraimra. Gimnazistaként kezdtem behatóbban érdeklődni a szociológia és a szociográfia iránt, a többi aztán már magától jött. — Egyetemi tanulmányaid során érezted-e hátrányát hogy magyar gimnáziumban érettségiztél? — Soha, egyetlen pillanatra sem! Úgy érzem, inkább előny volt a magyar tannyelvű gimi, ahol valahogy egészen más értékrend alakult ki bennem az anyanyelv, a barátság, az emberség vagy a felnőtté válás fogalmáról, mint egyetemi évfolyamtársaimban. Nyelvi problémáim sem voltak soha, igaz, rengeteget olvastam és buzgón vettem részt a tudományos-diákköri tevékenységben is. — Milyen érzés vörös diplomával végzett szociológusként — „újságíróbojtárnak" tenni? — Ez a két dolog egyáltalában nem zárja ki egymást, bár eredetileg nem újságírónak készültem, hanem a Szlovák Tudományos Akadémián vallásszociológiával foglalkozó tudományos ösztöndíjasként kellett volna működnöm. A diplomakiosztó ünnepély napjaiban azonban a NŐ főszerkesztője fölajánlotta: próbálkozzam meg az újságírással. Mivel egy-egy tudósítás, kisriport, novella erejéig már régebben is foglalkoztam az irogatással, örömmel tettem eleget az invitálásnak, mert így legalább sok érdekes emberrel találkozhatom, sok témába lesz lehetőségem belekóstolni és az egyetemen tanult társadalomtudományi szemléletmódot valódi társadalmi jelenségek tanulmányozására hasznosíthatom. — Előnynek érzed, hogy pályakezdő fiatal lány létedre éppen egy női szaklap munkatársa lehetsz? — Szerintem a NŐ nem „női szaklap", elvégre nagyon sok olyan kérdéssel és problémával foglalkozik, ami a nőkön kívül az olvasók széles körét érinti. Úgy érzem előny, hogy lehetőségem nyílik valóban változatos és sokrétű munkát végezni. — Terveid? — Csomó tervem van. Pillanatnyilag még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy vérbeli újságíróvá legyek, de a szociológiához sem leszek hűtlen, s tavasszal doktorálni szeretnék. Utazni is nagyon szeretek. A legutóbb Jordániában voltam, következő úticélom India! (mik-) Nincs az a cső, amelyik meg ne repedne egyszer. Az újságíró leírta a mondatot, aztán elpirult. Mert mit írjon még ezután? Hiszen valahol mindig megreped egy cső, az emberek valahol víz nélkül maradnak, és esetenként egy-egy újságíró is felbukkan a károsultak között, aki a csőrepedésröl vagy ír valamit. vagy nem. De itt többről van szó. Nevezetesen arról, hogy öt teljes hét után, amikor az egyik leleményes lakó egy vasárnap délutánon bejelentette lakótársainak, hogy aki vizet akar, az jöjjön a pincébe egy lavórral, mert ott fél órán keresztül vizet vehet az, aki szomjazik, aki mosdani, mosni, főzni szeretne. A lakók pedig megjelentek a pincében. Természetesen sorba álltak, természetesen többször is — minden család apraja, nagyja, a háztartásokban fellelhető nagy, és apró edényekkel a kezükben. A sorakozás rendkívül fegyelmezett volt, minden ütemszerűen zajlott. És a lakók boldogan, kacarászva, megmámorosodva futkostak fel-alá a hosszú lépcsősorokon. Hogy boldogok voltak? Hát persze, hiszen öt hét után vízhez jutni korántsem hétköznapi esemény egy olyan házban, ahol a csapok már rég elhervadtak a szárazságtól. Egyetlen lakó maradt csak víz nélkül. Az, aki a szárazság idejére elköltözött a házból, mert bár gyerekkorában nem nagyon szeretett mosdani, felnőtt fejjel ennek ellenére is elképzelhetetlennek tartotta víz nélkül az életét. Ő, a hoppon maradt lakó nem azért maradt hoppon, mert az öt hét utáni Nagy Vízvétel Vasárnapján is távol lett volna a lakásától. Nem. Ezúttal éppen odahaza tartózkodott. A szobanövényeket jött megöntözni. A vizet persze máshonnét hozta magával ... Azért maradt hoppon, mert addig tátotta a száját, addig csodálta a lavórokkal megmámorosodva rohangáló lakótársait, amíg a pincebeli vízvétel kiszabott ideje letelt, a kegyelmes műveletet beszüntettetett. Úgy kell neki! Szemesnek áll a világ — nemdebár?l Hogy mit csodált lakótársain ? Azt csodálta, hogy lakótársai, ezek a tisztes adó- és lakbérfizetö állampolgárok íme, mennyire boldogok és elégedettek, amiért hosszú hetek után vízhez jutottak. Mert mit is kellett volna szerinte tenniök — azon kívül, hogy naponta jártak a házkezelőségre, ahol alázatosan, később gyalázatos alázkodással ismételgették óhajukat: javítsák meg azt a fránya, repedt csodarabot! Máshová kellett volna menniök. Feljebb: a kerületi higiénikushoz; a körzeti orvoshoz; a népi ellenőrző-bizottsághoz; a rendőrségre; az ügyészségre; — bárhova, ahol ugyan nem foglalkoznak a megrepedt csövek cseréjével, de foglalkoznak az embert ért sérelmek orvoslásával; az ember egészségének védelmével; a büntetőeljárást magával vonó mulasztásokkal, stb. De a lakók nem vették igénybe ezen felsőbb intézmények és hatóságok segítségét. Vajon miért? Több oka lehet. Talán csak nem akartak ujjat húzni a házkezelőséggel, — tudva-tudván, hogy annak kegyelmére a jövőben is kénytelenek lesznek ráfanyalodni? Már pedig a házkezelöség elé terjesztett óhajoknak és kívánalmaknak — úgy tetszik — csakis akkor lehet némi foganatja, ha az ember nem haragította magára a házkezelöség valamelyik emberét? Jobb tehát várni türelemmel, hatékonyabb alázkodni, kérni azt, ami jár? Lehet, hogy ez a magatartás még a feudális múlt maradéka és lehet, hogy valami új? E jelenség, e magatartásforma legfigyelemreméltóbb eleme jóllehet éppen az. hogy az emberek — úgy látszik — nincsenek tisztában a jogaikkal, vagy ha igen, akkor a jogaikat nem szívesen érvényesítik. Például ilyenformán: a lakó azt mondja a házkezelőségen, hogy jónapot kívánok, azért jöttem magukhoz; hogy állampolgári kötelességemnek eleget téve bejelentsem; az általam lakott és az önök kezelésében levő épületben csőrepedés történt, a pincében öt hete áll a víz, lehet, hogy az épület süllyed, de hogy károsodik, az kétségtelen. Amennyiben ezt azonnal el nem hárítják, akkor én ugyancsak állampolgári kötelességemnek eleget téve feljelentést teszek önök ellen a szocialista köztulajdon hűtlen kezelésének, illetve megkárosításának vádjával. A hoppon maradt lakó csak állt és nézte a vízmámortól meglovasodott embertársait, miközben a fentiekre gondolt. Később az is eszébe jutott, vajon mi lenne, ha a házban lakó negyven lélek benyújtaná a számlát a házkezelöség felelőseinek. A számla az öt hét alatt igénybe vett napi közfürdő és uszodajegyekből, a naponta mértékkel megvásárolt ásványvízköltségbpl, valamint az öt hét alatt a negyven lakó által igénybe vett mosodai szolgáltatások költségéből állna, — arra már nem is gondolva, hogy a költségtérítési bizonylatok között éppenséggel még a szállodaszámla sem lehetne feltűnő. Mi lenne, mi lenne?! Semmi sem lenne! Kiröhögnék az embert ? Igen, kiröhögnék, de csak a házkezelőségen. A megfelelő jogi hatóságnál ezt korántsem tehetnék meg. Igaz, az esetet igencsak furcsának találnák, de kénytelenek lennének foglalkozni vele. Egyszerű okból: nem létezik olyan törvény, amelynek értelmében a bérleti szerződés megengedné, hogy víz híján a lakóknak joga lenne saját és mások egészségét veszélyeztetni, hogy kötelesek lennének a vízhiány miatt többletköltségbe verni magukat. Továbbgondolni már-már kockázatos és egyben komikus is, hiszen az eddigiek során az ilyesmire aligha akadt precedens. Emígyen töprengett a hoppon maradt lakó. Hogy miért nem ment maga a megfelelő helyre panaszt tenni? Mert fogadalma van, magas a vérnyomása, a vércukra, bár ezzel alig törődik. Fogadalmat tett vagy két esztendeje, miszerint többé a házkezelöségi hivatal küszöbét nem lépi át. Mert ott a veszekedés elkerülhetetlen, a veszekedésnek nincs foganatja — akkor meg minek menjen. Azonkívül állandóan van némi lakbérhátraléka, tehát követelőzni sincs nagyon joga e mulasztás miatt, mert tudja, hogy az előírás szerint a lakó, ha lakik, akkor fizetni köteles. Köteles még akkor is, ha vele szemben a lakás fenntartója olyan elemi kötelességeket sem teljesít, mint a vízszolgáltatás. Öt hét után egy szerelő félnapi kényelmes munkával kicserélte a megrepedt csövet. Aztán lebetonozták a munkagödröt. További öt hét elteltével ugyanez a cső ismét, ugyanazon a helyen, újra elrepedt. Ezen a nyíláson hatodik napja ismét folyik a víz a pincébe. De csak a pincébe, hogy a hetven esztendeje épült ház alapzatát végérvényesen alámossa. Az erre épült öt szint kilenc lakásában, valamint az épületben álló üzlethelyiségben hat napja ismét szárazak a csapok. A hoppon maradt lakó a hetedik nap reggelén leül az írógéphez és leír egy közhelyet: nincs az a cső, amelyik meg ne repedne egyszer. KESZEU FERENC Numizmatika A PRÁGAI GARAS 1300-as években II. Vencel Olaszországból pénzverőket hozatott, akik Prága mellett Kutná Horán pénzverdét hoztak létre. A város a középkori Csehország második legnagyobb városa volt és a gazdagságát a környéken feltárt gazdag ezüstbányák biztosították. Itt verték az értékes kuttenbergi vagy más néven a prágai garast; amelyet Európa szerte ismertek és megbecsültek. A prágai garasok névleges értékét a benne foglaltatott ezüst adta meg, 253 g ezüstből 64 drb garast vertek. Formáját alakját tekintve olasz — francia stílusban készük A prágai garas előlapján köralakban az alábbi latin felirat olvasható: f WENCEZLAVS.SECUNDUS f DEI .GRATIA :fíEX:BOEMIE Hátlapján: GfíOSSI.'PRAGENSES felirat és a cseh oroszlán látható. A „prágai garas" a cseh állam gazdasági alapjának szilárdságát biztosította és mintegy felhívta a környező államokat is a saját pénzük verésére. 1300-tól 1547-ig vert garasok értéke később fokozatosan csökkent A súlya kisebbeden a tisztasága 0,930 százalékról 0,428 százalékra romlott. Az ezüstbányák kimerülése és a garasok előállítási költségei is hozzájárultak az értékcsökkenéshez A prágai garasokat örök pénznek tervezték, de az évek folyamán fokozatosan elértéktelenedtek. A romlást előidéző okok egyrészt a rossz pénzügyi politikával, a háborús kiadások rohamos emelkedésével, másrészt a környező országok aranybányáinak megnyitásával magyarázhatók. Kutná Hora pénzverdéje 1300-tól 1721-ig működött Jelenleg numizmatikai kiállítás látható benne és szombat illetve vasárnaponként bemutatják hogyan verték azelőtt a garasokat Alumíniumból készült utánzatokat kaphatnak itt a gyűjtők. PÁPAY LÁSZLÓ Repro: Prandl Sándor 22
