A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-09 / 41. szám
G é emlékezett arra a petyhüdt, városi délutánra, amikor a felesége a Háromkirályok Hetéráinak Szalonjában megvásárolta azt a törékeny, fehér keszkenőt és vagy egy tucatnyi egyéb apróságot és ő otthagyta a kéthavi fizetését. Jól látta, hogy a fizetés pillanatában a latinos külsejű pénztáros ficsúr elé egy cédu lát hullajtott, aki rámosolygott Renátára. Legszívesebben szétrúgta volna azt a mé zes-mázas pofáját: ehelyett udvariasan elkö szönt. Hosszú idő után megkedvelte a feleségét Bár néha arra gondolt, hogy ez talán az öregedés jele. De nem, nem ... Ha Renáta kimaradt, Gé ott galoppozott a szobájában, s félörülten öntötte magába a szeszt. A kis Felícia ilyenkor a sarokba húzó dott. Volt, hogy sírni kezdett, és ö szögletes mozdulatokkal az oltalmába vette. Később megszokták ezeket a nyavalyás estéket. A közös vacsorázást a gipszszinű konyha ban. Vendéglők, alkalmi büfék mellett haladtak el. — Kupica pálinka. A gyereknek aprócu kor... Vagy fagylalt... És miután lefektette aludni, az ágyszege lyen üldögélve elszívott egy cigarettát. Az álom tétova határán még egyszer elmormol ta a bűneit. Gyorsaságra kapcsoltak a dolgok. Eltávozóban még hallotta, hogy a kislány azt mondta, hogy kihullott az első foga: — Én magam vettem ki gyomostól... — Gyökerestől... — javította ki Gé. Az épület előtt felduruzsolt az ütött-kopoti Praga teherautó. A torka kiszáradt, ahogy bevágódott a sofőr mellé. Ha az utcán bolyongott, vagy az alkalmi barátnőit hívta telefonon, ha betért az önkiszolgáló boltba, mindig-mindig eszébe jutott a kislány. Beállt a fagylalt-vásárolók sorába és triplát kért: — Csokisat... — s aztán nem tudott mit kezdeni vele, mint ahogyan az életével sem tudott mit kezdeni... Szélvészekről álmodott. Eszébe jutott az a bamba, téli nap, amikor megismerkedett Renátával és a Dohány utcai presszóban négy csésze kávét ittak. Önmagát látta végighaladni a téli éjben. Egy csavargó megállította és tüzet kért tőle, és ahogyan tovább indult az első találkozás kétes élményével, azt mondta: — Többet nem találkozom vele ... Megállt a tükör előtt. A ráncverte pofalemezét bámulta. Néha kihúzódott a temetőbe, megigazította Fülöp Andor sírját. Rozi hívta telefonon, Klára és Magdolna. Ferenc feljött hozzá az új nőjével, s meglapogtatta a vállát: — Irtó klasszul nézel ki... Sietve otthagyták, és ő bizonyossággal tudta, hogy elindult a lejtőn. Délután, amikor a fiúk kifutottak a pályára, ő is ott szorongott a Pressvári TC stadionjának a lelátóján, valaki ezt mondta: — Mérey III., az volt kérem a zseniális játékos, ezerkilencszázharminchatban négy gólt lőtt az MTK-nak. Ha látta volna őt, uram öt koronát hajított volna eléje; akár az utolsó koldus ... de a szive, az TC-szív volt, kérem. Itt a pálya mellett furikázta évekig a kavicsot. Valakire rábízta az igavonókat, és ő bejött a pályára ... és ontotta a gólokat. Elindult a kijárat felé. Valaki utána szaladt: — Uram, a pénztárcája ... — Hát, Igen ... — mormolta Gé. Megpróbált emberi képet vágni. Alkonyodott es Gé már az északra hajitott, külső lakótelepen kódorgott. Az elkövetkező nyáron, Örvösgúnyárd vasútállomásán várakozott, és már azon volt, hogy taxit fogad, amikor egy új nő toppant retikülöstől az életébe. Katalin azok közé a Gúnyárd megyei lányok közé tartozott, akik ott haladtak el naponta a pressvári főiskola épülete előtt. A hónuk alatt kivagyiságból: jegyzettömb. Unalmas külsejük volt, és csupán roppant áldozatok árán végezték el a tanítóképzőt. A helyi lapok miniatűr interjúkat készítettek velük, s ők nem győztek szépelegni. Július derekán Ganprexánba utaztak, abba a képzeletbeli tartományba, amely oly tökéletesen hasonlított Gúnyárd-megyére. Gé jól ismerte ezt a tartományt. Visszatérő álmaiban gyakran ült vonatra, hogy ide látogasson. Zord hegyek között suhant, az étkezőkocsiban iddogált. s majd elpattant a boldogságtól. — Mielőtt elérhettem volna ... — mondta Gé. Mielőtt elérhette volna Ganprexán határát, a finánc, mivel nem tudott érvényes útlevelet felmutatni, visszaparancsolta öt a hazájába. Most, hogy Katalinnal megismerkedett, nagy alapossággal készült az útra. Hetekig járták Pressvár, Tónk és Örvösgúnyárd boltjait és áruházait, miközben Gé szakadatlanul a fura nevű tartományról mesélt. Katalin meghitten mosolygott. Szinte valamennyi elárusító véleményét kikérték. Könnyű műanyagcsónakot vásároltak, jónéhány tucatnyi különböző kelléketruhaanyagot, s minduntalan maguk elé idézték a tartomány északi lankáit, az ólomkékben libbenő domboldalakat, ahol szőlőt s gyümölcsöt termesztettek a parasztok. A parasztok tömöttek, cserzettek, mogorvák, mondta egy napon Gé, és Katalin megkérte: meséljen még Ganprexanról, es ö elmondta, hogy a teljes tartomány nem éppen valami bejárhatatlan terület. Aztán eszébe jutott a könyvkereskedés. Betért és megvásárolta a szükséges térképet. Esténként az ágyon heverve nagyitólencsével kutatták. A képzeletünk falára vetítették az így szerzett adatokat. A szoba sarkában ezalatt egyre több holmi gyülemlett fel. A csomagjainkat fjostán is elküldhetnénk, javasolta Katalin és Gé az elkövetkező reggelen a Turista Kalauz legújabb kiadásával tért meg, amelyben mindössze néhány sort közöltek erről az eddig fölfedezetlen tartományról. Ganprexánnak csupán pár ezer lakosa van, magyarázta Gé, a postája meglehetősen fejletlen, jobb lesz, ha magunk cipeljük a csomagjainkat. A rengeteg holmi közül kiválasztották a legfontosabbakat, és amikor július 14-én megérkezett a határátlépési engedélyük, úgy érezték, hogy tökéletesen ismerik a tartományt. Katalin arról beszélt, micsoda szerencse, hogy kiépítették a vasúti hálózatot. Csupán egyetlen pálya szeli át, magyarázta Gé. Kezében ott volt az elmaradhatatlan cigaretta. Vonatra szálltak. A kalauz, a finánc; úgy bámult rájuk, mintha felszerelés nélkül a Kilimandzsárót szerették volna megmászni. Három nappal később, amikor utolsó utasként leszálltak a szerelvényről, már Ganprexán síkja fogadta őket. A beláthatatlan róna könnyűnek és fenségesnek hatott. Érezték a közeli folyó illatát. Ahol majd csónakázni fognak, mondta Gé. Katalin a hátára vette a zsákot. A szíjakat ügyesen összakapcsolta. Tíz perccel később már a szálláshelyükön voltak. Az útjukban láttak egy cölöpökön álló tanyát is, s a férfinak eszébe jutott a vén Matalics János. Neki volt hasonló tanyája Gúnyárd megyében. Miután az öreget fölakasztották, mindent-mindent elhordták a tanyáról, mondta. Ne beszélj ilyeneket, így Katalin, s a fehérre meszelt házikókból sűrűdö falura bökött. Mint ahogyan megsejtették: Ganprexán tartománya, a teljes környék Gúnyárd megyére emlékeztette őket. De ez itt mégiscsak más volt. Könnyebb volt. vidámabb színekben pompázott és az itt élőkből hiányzott az a megszállottság, nehézkesség, amit odahaza tapasztattak. Sem Gé. sem Katalin nem jegyezte meg a falu nevét. A község terén régiecske élelmiszerbolt álldogált. Kitünően érezték magukat. Ők. akiket a kölcsönös utálat, s gyűlölet, az egymásra utaltság, a kiúttalanság és kitaszítottság közös élménye kovácsolt egybe, megszerették ezeket a napokat s heteket. Katalin teltkarcsú volt, s lomha. A szeme zavaros, s hólyagszerü, akár a haldoklóké, de nagyszerű házvezetőnőnek bizonyult. Gé, ha unatkozott, s ha szükségét érezte: mindig talált egy igénytelen szeretőt. Úgy határoztak, hogy őszig kinn maradnak. s ettől kezdve még kötetlenebb boldogság-érzet hatalmasodott el rajtuk. Gé szívesen elnézte a dibdáb Katalint, amint elnyúlott az udvar füvén, s behúnyva a szemét napozott. Colával vagy kávéval kínálta, s amíg a nő fortélyosabbnál fortélyosabb recepteket ötölt ki, hosszú sétákat tett a környéken. Néha még víziutakra is vállalkozott. A férfi olykor-olykor megpróbálkozott azzal, amivel valamennyi társa megpróbálkozik, ha egy nő közelébe kerül. — Ugyan, ne hülyéskedj... Mondd csak, mire való ez?... mondta Katalin. Máskor meg jól látta, hogy éppen ö nem fért a bőrébe. Az idő múlásával mindezt mellőzték. Megelégedtek azzal, ami karnyújtásnyira volt tőlük. Így suttyant el a nyár: mint ahogyan az elhúzó autóbuszból megpillanthatjuk az ékes fát, de tudjuk, hogy megérintenünk nem adatott meg, legfeljebb a kontúrjait gyűrhetjük az emlékezetünkbe. Szombat éjszaka volt. Az utolsót lobbanó nyári éj, és Gé... magához vonta a lányt: most nem ellenkezett, s a férfi bizonyossággal tudta, hogy belészeretett, oly mámorosán, oly intenzív belső erővel, ahogyan korábban Renáta esetében, de hát Renáta más volt, gyönyörű volt, hiú és kissé kacér, míg Katalinba nem volt nagy élmény beleszeretni. Gé már azon a másik oldalon volt, ahol nem maradt helye a meditációnak, s ö nem volt a meditálás bajnoka. Egyszerű emberként élt, sokáig vidéken, falvakban és kisvárosokban pergette a napjait. A valós és nyers életet vallotta a magáénak. Röviddel a pirkadat előtt földet rengető lódobogásra ébredt. A ló ott vágtatott el, ott nyerített az ablak alatt, s a férfi felült az ágyban. Cigarettára gyújtott. Tudta: Katalin nincs már a szobában. Kitárta az ablakot. A sötétség palástja szakadozott, s előtte a Gúnyárdi Sík terült el, hamvas mezőjével, botor fáival. Szájában a cigarettavéggel látta, hogy az örjöngő szürke ló csatakosan, felütött koponyájával megtérőben volt. Rettenetesen vágtázott és mielőtt bezúzhatta volna az ablakot, a férfi szilajul káromkodva kihajította a ráillő szerszámokat... FOTÓ: BISTIKA 10
