A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-09 / 41. szám
lenül érkeztem, így tulajdonképpen a jószerencsében bízva muszáj kivárnom, hogy az indulatos ide-oda telefonálgatások eredményeképpen — remélhetőleg — az üzem területére léphessek. Időközben azzal nyugtatgatom magam, hogy az üzem előtti megállóhoz gördülő buszjáratok sűrűségét figyelem. Azt, ahogy a kora reggeli napsütésben a járásszékhelyről s közvetlen környékéről a délelőtti műszakra érkeznek az emberek, akiknek ajkáról egyaránt bőven hallani magyar és szlovák szót. A gyárkapuban ilyenkor sűrű emberáradat tart befelé — éppen úgy, ahogy műszak után fordított irányban siet mindenki. Az üzemcsarnok felé igyekvők soraiban feltűnően sok a fiatal és a női alkalmazott, ami a nógrádi üveggyárak és a kerámiaipar helyi hagyományait tekintve (például Zlatnón és Málnapatakon már az 1700-as években hires üveggyárak működtek, de nem kevésbé volt ismert a gácsi fajansz; így a nógrádi üveg száz-százötven évvel ezelőtt is eljutott a világ számos sarkábal) ez egy kissé meglepő, hiszen ez a mesterség egykoron apáról fiúra, nem pedig anyáról lányra öröklődött... Persze, szalad az idő, és közben nemcsak az emberek, de velük együtt a szokások is változnak. A portán berreg a telefon. Végre kedvező hírt kapok a vonal túlsó végéről: iratkozzam be a vendégkönyvbe, és indulhatok gyámézőbe. Pár perccel később Pavol Činčura mérnök, az üzemfejlesztési és ellenőrzési részleg dolgozójának szobájában ülök. — Tulajdonképpen a lakásépítés országszerte tapasztalható üteme, a magánépítkezők tekintélyes száma, a belső falburkoló lapok iránti óriási kereslet tette indokolttá a losonci csempegyár létesítését. Országszerte ezrével épültek az új házak, tizezerszám költöztek vadonatúj otthonokba az emberek, úgyhogy, érthetően, egyre többen keresték a szép és korszerű csempét. Természetesen, a múló évek során az állami építőipar megrendelései sem csökkentek, hanem éppen ellenkezőleg, — mondja a mérnök higgadt tárgyilagossággal. Aki az elmúlt tizenöt-húsz esztendőben átalakíttatta lakását, netán új házat épített, az jól tudja: az építési anyagok sorában pont a csempe tartozott a legkeresettebb hiánycikkek sorába. Nem titok, hogy a vevő joggal bosszankodott, elvégre öt nem érdekli, hogy egy-egy iparágnak milyen műszaki felszereltsége van; hogy az országban hány helyen gyártják ezt vagy azt a hiánycikket, nem érdekli az alkalmazott technológia sem — viszont rögvest értékeli a választék bővülését, a jobb minőséget, a szebb és tartósabb. Ízlésesebb készítményeket. Mindennek tükrében a hazai kerámiaipar gondjai — a hetvenes évek küszöbén — annyira égetőkké váltak, hogy sürgős megoldásukkal a CSKP XIV. kongresszusának irányelvei is foglalkoztak. Legfelsőbb párt- és gazdasági szerveink elhatározták, hogy egyensúlyt teremtenek a külföldön valóban jónevű csehszlovák csempeexport és a hazai kereslet bosszantó gondjai között. Ennek a törekvésnek eredményeképpen született meg a nógrádi csempe gondolata, és 1973 novemberében Videfala (Vidina) határában elhelyezték a leendő losonci kerámiaüzem alapkövét. Činčura mérnöktől számos érdekes adatot tudok meg. Például azt, hogy az építkezési munkálatok kis híján öt évig, egészen pontosan ötvenhét hónapig tartottak; hogy az építkezés utolsó esztendejében — tehát 1978-ban —, a tizennyolc hektárnyi területen álló csarnok egyik végében még a szerelők dolgoztak, a másik végében viszont már beindították a próbaüzemelést; hogy a legeslegelső losonci csempék 1978. július 27-én, 11 óra öt perckor hagyták el az égetőkemencét; hogy jelenleg 2,6 millió négyzetméternyi csempe készül itt évente, s egy-egy négyzetméterre 44 darab falburkoló lapot kell számítani; hogy a 460 milliós beruházás költségvetéséből a ma létező legkorszerűbb gépeket és technológiát vásárolták meg, úgyhogy a legjobb hazai gyártmányú, illetve licenszben szerzett őrlőmalmok, szedőgépek, mázolószalagok valóban termelékennyé teszik az üzemet. A losonci csempegyár igy rugalmasan tud alkalmazkodni a változó, esetleg a divatot követő avagy a különleges követelmények indokolta igényekhez. Sőt úgynevezett egyedi jellegű, kis sorozatok gyártására is képes, persze, csupán akkor, ha ez nincs a gazdaságosság rovására. — Ha majd körülnéz a gyárban — mondja a mérnök —, csodálkozni fog, hogy alig van szükségünk raktárra. Amit gyártunk, szinte azonnal elfogy! És talán azon is meg fog lepődni, hogy teljesítményeinkhez képest milyen kevés az ember, hiszen valamennyi alkalmazottunkat tekintve, összlétszámúnk a hatszázat sem éri el, ezért aztán csellengővel sem lehet nagyon találkozni. Nálunk a gépek diktálnak... Ez azt jelenti, hogy a termelésben két, egyes területeken folyamatos három műszak van. S ehhez tegyük hozzá, hogy a gyár dolgozóinak többsége nő! — így minden bizonnyal a munkaerővándorlás, a munkaerőhiány ismert gondjaival küszködnek... — Tulajdonképpen nincs munkaerőproblémánk! Nálunk szívesen jelentkeznek munkára a lányok és asszonyok, bár higgye el, itt dolgozni kelt! A csempegyártás, az okos szakgépek segítsége révén, szinte tipikusan női iparrá vált. Csak néhány szakma maradt a férfiaké, általában az a munka, ami változatlanul nehéz s ezért nagyobb testi erőt is kíván. Viszont a jó munka eredményeként eléggé magas az átlagbérszint, ezért szép számmal vannak, akik gyermekszülés után, a gyes lejártával’ is visszajönnek. Nem ez a gond, legföljebb a folyamatos műszak vagy a zökkenőmentes nyersanyagellátás, de lépésről lépésre ezeket a problémákat is megoldjuk. — Miképpen készülnek hát a különböző színű, más-más mintájú csempék milliói? A gyártási folyamat, egy kívülállónak, talán nagyon egyszerűnek tűnik, bár a valóságban valamennyi szakaszon szaktudásra és gyakorlatra egyaránt szükség van. Hadd említsem csak a legegyszerűbb példát: ha a finom szemcsékké zúzott masszából félig kész csempéket sajtoló gép kezelőjének keze nem jár eléggé szaporán, akkor bizony komoly üzemzavart okozó csempetorlódás állhat elő. — Melyik a gyártás legkényesebb szakasza ? — érdeklődöm Činčura mérnöktől. — Az összes részlegen pontos és komoly figyelmet igénylő munka folyik, de talán a kiégetésnél van szükség a legnagyobb gyakorlatra. Az égetőtunelból kikerülő, hibátlan csempének tiszta, fémszerü hangja van, amire hallással kell ráérezni. Persze, mielőtt a leendő csempe az égetőkemencébe jutna, először zúzalékként, majd pépes massza formájában őrlődobokba, onnan pedig sajtolóprésekbe kerül, vagy olyan szállítószalagokon utazik, amelyek úgy tudják megváltoztatni az egyes darabok helyzetét, hogy később, amikor a lapok egymásra kerülnek, már szilárd oszlopokként álljanak. A gépi berendezések többségét automata irányitóközpontból vezérlik, ahol sokszínű apró villanykörték jelzik, vajon minden hiba nélkül működik-e? Az emberek ma már nem akármilyen mosdót, kádat, fürdőszobafalat akarnak, hanem sárgát, barnát, kéket, vagy egyszerűen „csak" mintásat. Köztudott dolog az is, hogy a házgyári lakásokba költözők közül is sokan elégedetlenek a fürdőszoba vagy a konyhafal hagyományosan fehér burkolatával — és „ha már kicsi a fürdő, legalább legyen színes” felkiáltással leverik s új csempét csináltatnak helyette. Ezért hát a losonci üzem további terveiről faggatom a mérnököt. — A csempegyártás fejlesztése és a választék bővítése — válaszolja. — A jövőben is szeretnénk lépést tartani a divattal, és az igényekkel is. Szeretnénk nagyobb szerepet vállalni mind a hazai kereslet, mind az exportigények ellátásában. A tökéletesített gazdaságirányítási rendszer elvei szerint, manapság már nem lehet magáért a termékért termelni, hanem a gyártónak a piacot is ismernie kell. Hadd tegyem hozzá: ezt pedig nem elég megszerezni, hanem meg is kell tartani, amit viszont csak kiváló minőséggel, egyre rugalmasabb termékszerkezet-váltással és pontos száHitással lehet. Már ma is, de a gazdaságosság elveit szorgalmazó jövőben egyre inkább. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Kósa Péter Hétvégi levél A békéért folytatott harc ma az emberiség legfontosabb feladata — olvassuk naponta a sajtóban, halljuk a rádióban és a televízióban. Igen, mert csak a világbéke megvédése mentheti meg mindazokat a javakat amelyeket az ember munkájával létrehozott Csak a béke biztosítja a következő nemzedékek harmonikus fejlődését az alkotó munkát Minden háború pedig mindezeknek a javaknak és emberi életeknek a pusztulását jelenti. Ez pedig nem tehet érdeke az emberiségnek. Ám ahhoz, hogy minél mélyebben tudatosítsuk a világbéke fenntartásának fontosságát emlékeznünk kell azokra az évekre és napokra, amikor Európa és a világ más kontinensein is gátlás nélkül aratott a halál. És éveken keresztül jelen volt milliók szenvedése és anyagi javak pusztulása. Igen, emlékezni kell azért is, hogy milyen áldozatba került a világ haladó emberiségének az embertelen fasizmus felett aratott győzelem és a népek szabadságának kivívása. A második világháborúról van szó, melyet az idősebb nemzedék átélt és ezért saját tapasztalatai alapján tudja értékelni azt hogy mit jelent a béke. A mai fiatalok mindezt csak a történelemkönyvekből tudják. Ezért is szükség van azok visszaemlékezésére, akik mindezt a borzalmat átélték. Hogy mint örök memento maradjon meg a ma felnövekvő nemzedék emlékezetében is. A második világháború egyik örökké emlékezetes mementója volt a kárpát-duklai hadművelet melynek 38. évfordulójára most október elején emlékezünk. Nemcsak azért tesszük ezt, mert a második világháború egyik leghosszabb és legvéresebb csatájáról van szó, mert ez a hadművelet szorosan kapcsolódik a Csehszlovák Köztársaság felszabadításához, hanem azért is, mert ezekben a harcokban a szovjet hadsereg katonái mellett ott voltak a Ludvík Svoboda tábornok vezette csehszlovák hadseregcsoport tagjai is, a szovjet és csehszlovák hadsereg katonái vállvetve küzdöttek ebben a nagy csatában és vérrel pecsételték meg népeink barátságát melynek állandó fejlesztése és elmélyítése egyedüli biztosítéka hazánk függetlenségének, a szocializmus építésének. A kárpát-duklai hadműveletekben ezer és ezer szovjet és csehszlovák katona áldozta életét mindannyiunk szabadságáért és békés életéért. Ők ma ott nyugszanak a Dukla-hágó környéki temetőkben, és hősi tetteiket emlékművek, emlékszobák és múzeumok őrzik. Ám a duk/ai harcokban részt vett és ma is élő volt katonák arra is emlékeznek, hogy mennyi megpróbáltatást és szenvedést kellett átélni a felszabadító hadseregek katonáinak, de a Dukla-hágó környékén levő falvak és városok népeinek is. Ennek a sok szenvedésnek az emléke még ma is sok embert kísért Emlékeztet a lövészárkok sártengere, a mindennapi halálfélelemre, a nélkülözésekre, a bajtársak halálára és minden másra, ami egy háború kísérő jelensége. A világ népei nem akarnak többet ilyen szenvedést átélni, ezért örvendetes az, hogy az öt világrész országaiban egyre több fiatal ismeri fel, hogy a békét mindenáron meg kell védeni. Mert ezt diktálják a történelem tanulságai. És aki vagy akik nem tanultak a történelemből, azok az emberiség ellenségei, és a történelem szemétdombjára valók, oda, ahol a hitleri fasizmus is végezte. 3
