A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-02 / 40. szám
Csak egy percre... > ___vŕ Cm Szeptember 10—11- én tartotta szlovákiai kongresszusát a Szocialista Ifjúsági Szövetség. A küldöttek soraiban ott ült GÁSPÁR ALFRÉD, a Bratislavai Közlekedési Vállalat üzemi SZISZ-szervezetének elnöke is. A kerek arcú, biztos fellépésű fiatalember foglalkozását tekintve taxisofőr. — Mióta vagy tagja az ifjúsági szövetségnek ? — Koromat tekintve még nem vagyok harmincéves, mégis az alapító tagok közé tartozom. Még suhanc koromban, a gépipari szakközépiskola diákjaként léptem be a SZISZ-be. — A sok fiatalt foglalkoztató fővárosi közlekedési vállalat üzemi SZISZ-szervezetének elnökeként, miként vagy elégedett a tagság aktivitásával? — Nem takargatom az igazságot: ebben a tekintetben sok még a tennivaló. A vállalatunkhoz kerülő fiatal gépkocsivezetőkből, szakmunkásokból valahogy hiányzik a tenniakarás, a lelkesedés tüze. Lehetséges, hogy ebben a rendszertelen szolgálati munkaórák is közrejátszanak, de egy kis akarattal sokkal mutatósabb eredményeket tudnánk elérni. Persze, azért most sem ülünk ölbe tett kézzel. A fővárosi villamosközlekedés új sínpályáinak megépítésénél például ezer órát dolgoztunk le társadalmi munkában, a SZISZ szlovákiai kongresszusának tiszteletére pedig egy új telefonkábel lefektetéséhez szükséges, több száz méter hosszú árok kiásását váltattuk. — Taxisofőrnek lenni nem egyszerű beosztás. Miért tartod szépnek a munkád? — A fokozott koncentráció, az állandó mozgás végett. Előfordulnak olyan helyzetek is, amikor különösen sürgős szükség van a taxira. Az ilyen kocsirendeléssel rendszeresen élnek a körzeti orvosi rendelők vagy a kórházak ügyeletéi, de lakossági bejelentés alapján is szállítottam már egy gombamérgezéses családot a karmárei egészségügyi központba. — Könnyű manapság Bratislavában taxit kapni? — Általában igen, legföljebb a Nagyállomás előtti parkolóban szokott előfordulni, hogy nincs mindig elegendő számú gépkocsi. Nagyban megkönnyítette a kocsirendelést, hogy üzemük diszpécsere állandó URH összeköttetésben áll a gépkocsivezetőkkel, így a rendelés felvétele után azonnal a megadott címre irányítja a helyszínhez legközelebb tartózkodó, szabad kocsit. így nemcsak időt, de üzemanyagot is megspórol az utas és gépkocsivezető egyaránt. Külterületre irányuló rendelést is szívesebben vállalunk. — Gondolom, olykor-olykor utaspanaszok is előfordulnak. Miként rangsorolnád őket? — Három nagy csoportba: előfordul, hogy nem áll meg intésre a taxi; hogy udvariatlan a vezető; hogy nem lehet azonnal, „füttyentésre" kocsit kapni. — Hát a taxisofőrt vajon mi bosszantja a leginkább? — A fegyelmezetlen, agresszív utas, nomeg az üresen futott kilométerek. Az utas és a gépkocsivezető között néha fizetéskor is előfordulnak nézeteltérések, amit azonban, szükség esetén, utólagos kivizsgálással tisztázni lehet. — Vajon te, személy szerint mit tartasz legfontosabbnak mindennapi munkádban ? — Elsősorban a pontosságot és az udvariasságot. És azt is, hogy a taxi manapság már nem luxus, hanem szolgáltatás. (M-) RAYMOND DEVOT Nem hiszek magának! Egyszer, amikor túl sebesen előztem meg egy előttem cammogó autót, megállított a rendőr. — Kérem a jogosítványát! — mondta fenyegető hangon. — Hát maga kicsoda? — kérdeztem ártatlan képpel. — Hogyhogy kicsoda?! — a rendőr kis híján felugrott, annyira elcsodálkozott a kérdésemen. — Rendőr vagyok! — Nem hiszek magának! — mosolyodtam el szelíden. — Micsoda-a?! — üvöltött fel a rendőr, és az arca bíborvörös lett. — Nem hiszek magának — ismételtem. — Bizonyítsa be, hogy valóban rendőr. A rendőr néhányszor kinyitotta és becsukta a száját, mint a piaci pulton tátogó hal, és rekedten mondta: — Talán nem látja rajtam az egyenruhát? — Persze, hogy látom, de egyáltalán nem illik magához. És minél tovább nézegetem, annál biztosabb vagyok benne, hogy kétségeim nem alaptalanok ... — Mit zagyvái összevissza?! — kiáltotta a rendőr, és arca bíborvörösből szederjessé vált. — Semmit sem zagyvátok, de a maga egyenruhája ... Hogyan áll magán! Meg ez a gumibot... A rendőr reszkető kézzel felemelte a gumibotját, és ránézett. — Ugyanolyan gumibot, mint a többi — dünnyögte. — Ezt még meglátjuk — jelentettem ki ridegen. — Kérem az okmányait! A.rendőr néhányszor összerándult, mintha epilepsziás roham tört volna rá, azután a zsebébe nyúlt, és átnyújtotta az igazolványát. — Úgy, úgy... — mondtam ügyészi hangon. — Tegyük fel, hogy ezek valóban a maga okmányai, bár nem vagyok bizonyos benne. Akkor könnyen válaszolni tud néhány kérdésemre, amelyre minden rendőr a nap bármely órájában felelni tud. Például, hogyan jutok el a Boulevard Haussmannra? Á, hallgat, kedves barátom? Csak a szemét forgatja. A rendőr megmagyarázhatatlan okból felnyögött, majd megtántorodott. — Rendben vanT nem tudja megmagyarázni, hol van a Boulevard Haussmann, akkor válaszoljon erre a kérdésre: amikor a lámpa zöldet mutat, én elindulok a kereszteződés felé .és ebben a pillanatban egy másik autó oldalról belémrohan. Mit tesz akkor ezzel a banditával. ? — Akkor ... megállítom a szabálytalanul közlekedő autóst. — Nem — feleltem határozottan. — Miért nem? — habogta ijedten a rendőr. — Azért, mert amikor magukra szükség van, akkor soha sem találhatók. A rendőr nyelt egyet, majd megadóan bólintott. — Nos, ha belehajtok a pirosba, akkor mit tesz velem? — kérdeztem nagylelkűen. — Semmit sem teszek. — Miért nem? — Mert sohasem vagyok a helyszínen. — Az ám, monsieur. Végre-valahára szót értettünk. Maga nincs a helyszínen — én pedig megyek tovább. Viszontlátásra, kedves barátom! Elindultam, és a visszapillantó tükörben láttam a rendőr sóbálvánnyá meredt alakját. Ford.: G. Gy. ka gy hónappal ezelőtt Thomas Shaw eltemette a feleségét. Most felkeresett. Olyan fehér volt az arca, mint a fal. A homloka csupa víz. Lerogyott az első székre. — Hány — mondta szuszogva —, te éppen olyan jól ismerted Helent, mint ón. Mit gondolsz, rendelkezhetett-e a feleségem valami földöntúli hatalommal? Diplomatikusan választ adtam. — Attól függ, milyen földöntúli hatalomra gondolsz. Thomas megragadta a szék karfáját. Szörnyen izgatott volt. Kérdezek tőled valamit. Van élet a halál után? Hiszel ebben? Válaszolj... az istenért! — Tegyük fel, hogy hiszek benne. Miért teszel fel nekem ilyen furcsa kérdéseket? A látogatóm beleturkált a zsebébe. Egy borítékot emelt a magasba. — Hát erről van szó. Ha nem ismerném Helen kézírását, akkor azt hinném, hogy valaki ízetlen tréfával akar a falhoz állítani, de ezt a levelet a feleségem írta. Semmi kétség. A levelet Helen írta. A szöveg: „Itt minden olyan szép, Thomas. Ha te is velem volnál..." — Valóban Helen írhatta a levelet — mondta elgondolkozva. — Honnan a csudából került elő ez a boríték? — Vess egy pillantást a pecsétre. Tegnap adták fel... méghozzá ebben a városban. Bronsonville-ben. — Ebben az esetben valóban valaki a falhoz szeretne állítani. — De ez a Helen kézírása, Harry! Ezer közül is felismerném! — Ügyes hamisítvány. Ez egy szörnyen unalmas város. Valaki nagyon unhatja magát. Hát ezért tehette ... — Nem értem. Miért ? — Mi ketten régi barátok vagyunk, Thomas. Mégis sokan azt gondolják, hogy te segítetted át a másvilágra Helent. — Hiszen már hatott volt abban a pillanatban, amikor a kocsi lependerült az útról és nekivágódott a villanykarónak. — Tudom, tudom. Ez áll a rendőrségi jelentésben. — Te érkeztél meg elsőnek a szerencsétlenség színhelyére, Harry. Tanúk előtt állítottad, hogy én eszméleten kívül voltam. Helen pedig ... hatott, mint a Holt-tenger. Ez az igazság! Az emberek hisznek neked! Miért tételezi fel valaki, hogy megöltem Helent? Nem válaszoltam. Három nap elmúltával ismét találkoztam Thomassal. — Tehát? — kérdeztem. — Van valami újság? Utánanéztem a dolgoknak. A levelet Helen CSICSAY ALAJOS: Az ember legnagyobb erénye Éppen vizsgára készültem a főiskola levelezői tagozatán geológiából, mikor nagytekintélyű főnököm magához intett és orrom alá dugott egy szokványos meghívót Hiába próbáltam lebeszélni eltökélt szándékáról, hogy én már három ízben is voltam hallgatója a tűzoltótanfolyamnak, hajthatatlan maradt — Vegye csak nyugodtan kitolásnak az elhatározásomat — bíztatott kedves mosollyal. — Ugyanis önben fenntartás nélkül megbízok. — A docens elvtárs nem ismer ám tréfát — sopánkodtam. — Ha nem jelenek meg nála időben, legközelebb holtbiztos hogy elvág. irta — mondta Thomas halkan és nem mert a szemembe nézni. Éppen ebben a pillanatban ment el a házam előtt AI, az öreg postás. Boldogan integetett felénk. — Nagyon jó, hogy itt találom, Mr. Shaw — hadarta az öreg harsányan. — Legalább nem kell a hazáig slattyognom. Van itt néhány számla —... meg mit tudom én, micsoda... Thomas megremegett, amikor kezébe vette az egyik levelet... — Mi történt? — Ez ... A barátom egész testében remegett. Akkora izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, mint egy borsószem. Kezembe vettem a levelet. Ugyanaz a kézírás. A szöveg: „Kedves Thomas, csinálj valamit a sírommal, mert beázik. Én pedig nem tudok úszni s az eső szünet nélkül esik. Ne gondolkozzál sokáig, tegyél valamit az érdekemben. A te Helened." A konyhából fürgén előhoztam egy üveg vodkát. Thomas az üvegből ivott. Pohárra nem volt szüksége. Azon az éjszakán nálam aludt. Olyan mozdulatlanul feküdt az ágyamban, mint egy múmia. Sokáig tanulmányoztam az arcát, amely veszettül szürke volt. A szemei szinte eltűntek a homloküregben. Igen ... mi is történt azon az éjszakán? Nem volt az valami szédületes szerencsétlenség. Thomas sohasem merte megnyomni úgy alaposan a pedált, negyvennel hajtott rendszerint, de akkor este az út kissé csúszós volt, ez igaz. Egyszerűen nekivágódtak a villanypóznának. Thomas elvesztette az eszméletét, de Helen azonnal szörnyethalt, hiszen a fejét erős ütés érhette. Az emberek összesúgtak. Alaptalanul? Az ördög tudja. Mindenesetre a városka polgárai megcsóválták a fejüket, s biztosra vették, hogy Thomas ügyesen megrendezte a tragédiát, amelyből épen és sértetlenül került ló. Helen az édesapjától hatalmas vagyont örökölt. A körzet legjobb földterületét. Most mindez Thomas tulajdonát képezte. Bizonyítékok persze nem voltak. Ha én nem érek oda a helyszínre, akkor Thomas nyakig elmerül a csávában. Én bukkantam rájuk az összeroncsolt kocsiban. A városka idősebb lakói jól emlékeztek azokra az időkre, amikor fülig szerelmes voltam Helenbe. Mindaz régen volt... A második levél után Thomas teljesen elvesztette a lélekjelenlétét. — Mit mondjak, Harry? Azt, hogy elhunyt feleségem a másvilágról leveleket küldözget nekem? — Thomas szünet nélkül vedelte a vodkát. — Nem... ennek semmi értelme. Egészségi állapota rohamosan rosszabbodott. Éjjel-nappal ivott, teljesen elhagyta magát, úgy festett, mint egy alaszkai csavargó. — Ugyan már — veregette meg a váltamat —, nem érti, hogy éppen ezt akarom? — nézett rám jámbor tekintettel. Mit volt mit tenni, szót kellett fogadnom. A tanfolyamon csupa ismerős alakok verődtünk össze. Úgy látszik nemcsak én voltam egyedül a főnök kegyeltje. Elfoglaltuk megszokott helyünket és állhatatos, mondhatni birkatürelemmel vártuk az előadót, aki jó másfél órai késésseTmeg is érkezett Vihards tapssal köszöntöttük, aminek láthatóan örült. — Kedves alamuszi barátaim — kezdte egyenes, közvetlen szóval. — Immár ötvenesztendős előadói múltamra való tekintettel szólítsanak engem egyszerűen tanár úrnak. (Jól emlékszem, tavaly is ugyanezt mondta.) — Éljen — rikkantotta el magát valaki a hátsó sorokban. — Ez felesleges! — tiltakozott a vékonynyakú ember, s nyomban rá is tért a tárgyra. Azaz előbb még némi utasításokkal látott el ben-22
