A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-10 / 28. szám
9— Mink már meghánytuk-vetettük a ■ dolgot anyáddal, sorra vettük a lányokat a faluban, hogy ki jöhetne számításba — mondta az öreg és a lányára nézett vajon neki mi a véleménye. Mivel azonban Pálosné nem szólt, folytatta. — Kinézetre három valamire valót találtunk, de a háromból kettő nem jöhet számításba ... Pálosné egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az apját. — Egyik a Benes Kati... kanászcsaládból származik... — Hát a másik? — kérdezte Pálosné kíváncsian. — A másik meg a Vermes Lenke ... Neki még az ükapja is erdőkerülő volt, s ahelyett hogy megőrizte volna a fát, ellopta a fele erdőt. Hát így állunk, Eszter, jól meg kell ám gondolni, kivel esik rokonságba az ember, nagyon meg kell azt fontolni! Pálosné nem bírta magában tartani a kíváncsiságát. — És ki volna a harmadik, apa? — Kimondom én kereken: a Borsos Irén ... Pistához való, és ö lesz a felesége, ha az isten is úgy akarja. Mit szólsz hozzá Eszter? — Nekem is tetszik az a lány. — Akkor meg rendben van. — Már hogy volna rendben, apa!?... Az nemcsak tőlünk függ, abba másoknak is lesz még beleszólása. Mindig kettőn áll a vásár, apa, a deres fejével már megtanulhatta. — Borsos Irén lesz a Pista felesége és kész! — jelentette ki az öreg határozottan, magabiztosan. — Bízd ránk, majd mi elboronáljuk a dolgot anyáddal! Pálosné hosszan elgondolkodott. — Gondolja, apa, hogy házasság dolgában még manapság is érvényesül a szülők akarata ? — Miért ne érvényesülne? — Hát nem tudom ... A mai fiatalokat már semmi nem köti a családi házhoz. Ha nem tetszik nekik valami, egykettőre elmennek ... se hírük, se hamvuk ... — Hát a szülők iránti szeretet, tisztelet, az kutya? — Ma már az sem számít, apa ... Mindenki élni akar, boldogulni a saját elképzelései szerint... s talán igazuk is van. Én is azt mondom... — Hát elég rosszul mondod, Eszter. Még vagy fél óráig feleseltek, hol szenvedélyesen, hol meg békésebben vetegették a szót egymásnak, abban azonban megegyeztek, hogy Borsos Irén az egyedüli lány a faluban, aki Pistához való, s mindent el kell követni annak érdekében, hogy egybekeljenek. Széplakon csillagfényes, csendes éjszaka volt. Pistáék zenés étterembe mentek vacsorázni. Hangulatos hely volt. Csendes zsongás vette körül őket, a zene is visszafogott hangerejű volt, tehát minden együtt volt ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Jól is érezték. Éppen végeztek a vacsorával. — ízlett a fogas? — kérdezte Pista. — Remek volt. — Milyen italt parancsol? — Köszönöm, én csak üdítőt kérek! — Ne vicceljen! — Komolyan mondom ... A vacsora előtti cseresznye a fejembe szaladt... Ne, ne is erőltesse a dolgot, nem hagyom magam leitatni! — mentegetőzött Ibolya. — Leitatni!?... Dehogy akarom, hogyisne, hogy aztán a hátamon kelljen hazacipelnem?! — Na, látja, attól akarom megkímélni — mondta Ibolya kuncogva. — Habár ilyen édes terhet szívesen elcipelnék még messzibbre is!... Legalább egy pohár borocskát — mondta Pista rábeszélőn. — Nem, nem. — Állítólag egy francia bölcs mondotta volt, hogy bor nélkül a hal — méreg! — Maga javíthatatlan — csóválta a fejét Ibolya. — Hát jó, nem bánom, de csak egy pohárkával... hogy meg ne mérgezzem magam. Egészségére, mérnök úr! — Pista! így talán egyszerűbb, nem ? — Hát akkor: egészségére, Pista! — A találkozásunkra! — Is, is. — Apropó! A jövetelem céljáról meg majd elfeledkeztem! — csapott Pista a homlokára. — Nem nyaralni jött? — Nem egészen. — Ezt meg hogy értsem ? — Ugyanis édesanyám a szívemre kötötte, hogy okvetlenül keressem fel a kórházban, ajándékozzam meg és köszönjem meg mindazt, amit érte tett. — Ugyan, Pista, ne szamárkodjon: én csak a kötelességemet teljesítettem ... Talán a ... a péknek is meg kell köszönni nap mint nap, hogy kenyeret süt a számunkra ...? — Miért ne, ha jó kenyeret süt! Ibolya felnevetett. — Talán nevetséges dolgot mondtam? — Nem, dehogy ... Szóval azt akarja nekem bemesélni, mivel nem talált a kórházban, eljött utánam a Balatonhoz, hogy eleget tegyen az édesanyja kívánságának!? — Ha azt mondom, hogy igen, túlságosan elbízza magát. — Hiába is mondaná, úgysem hiszem el. — Annyira hihetetlennek tűnik? — Enyhén szólva ... — Egészségére, Ibolyka! — Egészségére! Úgy megy magába az ital, mintha vályúba öntené. Sokat iszik? — Ha nem szomjazom túlságosan, elég egy vödörnyire való is, különben több is lecsúszik. — Maga mindent eltúloz, semmit sem vesz komolyan — mondta Ibolya kissé morcosán —, vagy valóban sokat iszik? — Nem hagyom magam lekáderezni. — Nem is akarom... — Huncut fény villant Ibolya szemében. — Azt tudja-e, Pista, hogy manapság az elvonósok is sorba állnak üres ágyra várva? Pista felnevetett. — Szóval... esetleg segítene soron kívül bejutnom, ha netán arra kényszerülnék? — Nagyon szívesen. — Köszönöm, kis doktornő, de semmi szükségem rá ... Már hogy ihatnék én sokat, hiszen nap mint nap a kormányhoz kell ülnöm ... Sokkal kedvesebb, s főleg szükségesebb számomra a hajtásim, mintsem hogy az ital miatt elveszítsem. — Mellesleg én is így gondoltam — ismerte be Ibolya, s azt is, hogy csak a játék kedvéért heccelte. Rágyújtott. Közben a zenekar játszani kezdett. Az ital fogyott az asztaloknál, s a fogyasztással párhuzamosan a hangulat is felfelé ívelt. — Szereti a zenét? — kérdezte Ibolya. —r Ezt úgy kérdezte, mintha egy kertészmérnök eleve nem szerethetné. Szeretem . .. — Félreértett, Pista. — Meglehet... Hát maga? — Abban nőttem fel. — Egészségére! — Tényleg nagyon gyakran emelgeti a poharat, Pista. — Maga meg csak nyalogatja a pohár szélét, mint a menyasszonyok szokták ... Tudja, Ibolyka, számomra ez a mai egy különleges világnap, hát iszom ... Igyon maga is, az én kedvemért. Két-három pohárkával igazán nem árthat meg — mondta Pista rábeszélőn. — Általában keveset iszom. Félek az alkoholtól. — Vagy önmagától...? — Egyre megy!... No, egészségére, maga javíthatatlan alkoholista! Ittak, rágyújtottak, egyszóval remekül érezték magukat. Pista már dúdolgatni kezdett. — Nincs kedve táncolni? — kérdezte meg váratlanul Ibolyától, akit meglepett kissé a felkérés. — Még senki sem táncol — nézett körbe Ibolya. A hangjában volt elutasítás is meg beleegyezés is. — Valakinek el kell kezdeni. — Éppen mi legyünk az elsők? ... Minket bámuljanak? — Itt senki senkivel nem törődik ... Ma itt vagyunk, egy hét múlva meg utánunk az özönvíz ... Talán szégyelli magát, vagy mi a csuda!? — Nem vagyok szégyenlős. — Akkor meg nincs semmi vész ... Különben hadd bámuljanak: sem sánták, sem púposak nem vagyunk, talán táncolni is tudunk egy kicsit.. . — Jaj, Pista, maga mindenre rászedi az embert — mondta Ibolya nagyot sóhajtva, engedve a fiú kérésének. — De ha netán bokán rúgom, ne káromkodjon! — És ha én netán a tyúkszemére lépek ...? — Nincs tyúkszemem. — Majd lesz, ha rálépek a lábára! — Ha így biztat, meggondolom a dolgot. Nevetgélve lépkedtek a parkett közepére és táncolni kezdtek. Az első lépések után kölcsönösen megállapították egymásról, hogy jól táncolnak. — Ugye mondtam, hogy megbámulnak — súgta Ibolya. — Van is kiket! — Miért, olyan rosszul táncolunk? — kérdezte Ibolya huncut, játékos ízzel, miközben engedelmesen Pistához simult. — Ellenkezőleg . .. Olyan könnyedén és kecsesen szálldos a karomon, mint egy pillangó a rét felett. — Lám, lám milyen szóvirágokat terem a borocska! — kuncogott Ibolya, s finom mozdulattal, játékosan hátbavágta Pistát a parányi öklével. — Tévedni tetszik, kis doktornő: nem a borocska termi, hanem ... — Hanem ? — Nézze csak azt az idős hölgyet. — Melyiket? — Aki egyedül ül ott, a sarokban. A tekintetét. — Mit nézzek rajta? — A szemét figyelje! — Mi van vele?... Talán üvegszemü? — Dehogy üvegszemű!... Figyelje csak, hogy beszélget! 10
