A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-25 / 39. szám

Ott, ahol o Vág egy nagyívű kanyartól kifutni készül a meredek sziklafalak közül, a hegytetőn álló sztrecsnói vár romjai alatt, az út menti autóspihenőben valaki dinnyehegyet épített. Megállók, megszólítom, de a fiatalember meglehetősen barátságtalan, ráadásul ideje se nagyon van rám, mert a dinyéért sorban állnak. Zavartan ácsorgók mellette, figyelem, hogy meg a bolt. Jól megy. A dinynyehegy fogy, a cipösdobozban meg szaporodik a pénz, amit egy csinos fiatalasszony kezel. Tőle tudom meg, hogy bérelt teherkocsijuk továbbment a szállitmány nagyobbik felével, délután visszajövet pedig majd (elszedi őket a sógor.

Anyagiakról nem nyilatkoznak, viszont

kérdezés nélkül ^

elkobozták, s azóta eljárás folyik ellenük, de meglehet, hogy már az ítéletet is kimondta fölöttük a bíróság.

— Én, kérem, nem kereskedek — folytatja a monológot a martini piac embere, akiről a későbbiek során az is kiderül, hogy civilben pedagógus. Ettől természetesen elszomorodom, mert hogyan is tehetném meg azt, hogy ne gondoljak az óhatatlanul előtolakvó kérdésre: vajon mennyibe sínyli meg az iskola, tehát a tanuló azt, hogy a tanító a zöldségtermelés és értékesítés rendkívül megterhelő „frontján" is igyekszik helyt állni? Rákérdezek tehát. így válaszol:

— Én még hivatásnak tekintem a hivatásomat és módfelett ügyelek a saját eröbeosztásomra. Nem Így lenne, ha hetente kétszer indulnék piacozni. Nem szépítem a dolgokat és bevallom: én

nem hobbikertész vagyok, bár nagy szeretettel csinálom. De egyszer építkezni szeretnék, méghozzá törvényes jövedelemből. Mert egy szűkös tanítói lakásban lakom; mert a szüleim után rám maradt egy vályogviskó meg a nagy kert; mert azt eladni nem akarom;

mert ismétlem, hogy házat .

akarok építeni. Három ^

évvel ezelőtt leültem, számbavettem a ^

lehetőségeimet, mindent vé- ^

bizony nagyon fáradtan. Én bevallom, hogy a munkakörömben nem tudom maradéktalanul ellátni a dolgomat.

De tudja, az ember azért csak csinálja. Hogy miért? Ugyan már, ne legyen naiv!

A parkolóba közben befut egy

személy^91

n kérem, pontosabb vagyok

Ba vonatnál. A vonat késhet, meg aztán rendszerint késik is, de én ezt nem tehetem. Mert ha én reggel öt óra előtt nem vagyok itt a martini piacon, akkor már jobb, ha el se indulok. Az udvaromtól eddig az asztalig háromszáztizenegy kilométer a távolság. Oda és vissza... az, ugye hatszázhuszonkettö. Az idén ez a huszonegyedik utam, és ez együtt tizenháromezerhatvanhét kilométer. Ezzel a távolsággal bőségesen eljutottam volna akár Tokióig is, de nem ez az érdekes. Hanem tudja, mit jelent ez üzemanyagban számolva?! No, mégis, mit gondol? Látom, maga nem éppen fejszámolómüvész. Megmondom: másfélezer liter benzin, tehát tizenkettőezer korona. Ennyit költöttem az idén arra, hogy a megtermett árumat eladjam. Ebben persze nincs benne a kocsi elhasználódása, a kocsi ára, szerviz- és olajköltsége, biztosítása satöbbi. Ezzel együtt, ahány kilométert lezötyögök, anynyi darab kétkoronást pottyantok el magam után minden kilométerkőnél. Nem, nem túlzók! Ha kívánja bebizonyítom magának. Persze, tudom, a legjobban arra kiváncsi, hogy mennyit jövedelmezett közben a zöldség. Ilyen adatokkal nem szolgálok, mert még azt hinné, sajnáltatni akarom magamat. De biztosíthatom, hogy nem kell annyira irigyelni a magamfajtát. Ezért aztán támadni sem becsületes dolog. Merthogy maguk újságírók igencsak rászoktak, hogy a kistermelő legendás jövedelmén csámcsogjanak.

Védeném a mundér becsületét vagy legalább a magamét, hiszen nem én voltam -talembe- perw ceken belül kipa-1,01 néhány láda csemegeszőlöt. Igazán szép áru, s csupán egy koronával * drágább, mint az üzleti. Köszönök, kérdezek. A három mondatnyi

válaszból itt csak a névelőket reprodukálhatnám, azt meg minek, hiszen csak három van belőlük. A válasz többi része nem tűr nyomdafestéket. De azért végül mégiscsak szót értünk egymással, mert hát engem se tanított francia nevelönö a magyar anyanyelvre. Summa summarum, a két fiatalember ma már a negyedik helyen próbálkozik az árusítással, bizony nem nagy sikerrel. Kétszer tiz árnyi szőlő terméséből hoztak annyit, amennyi a kocsiba, meg az utánfutóba befért, és rosszkedvűk oka az, hogy sejtik: a szőlő felét biztosan hazaviszik.

Kétségtelen, hogy a törvény, az előírás, a hatósági rendelkezések egyre jobban kedveznek a kistermelőknek. Mindez nyilvánvalóan abból a józan (elismerésből ered, hogy tűrhető árszinten tartott termékmennyiség létrejötte korántsem spekuláció, hanem komoly, szorgalmas munka, a jól kihasznált földterület, és rugalmas kereskedelmi, forgalmazói leleményesség eredménye. Előttem az a gyufásdoboz fekszik az asztalon, amely tüzet csiholni ugyan nagyon alkalmatlan szerszámnak bizonyul immár sok esztendeje, de amelynek címkéje rendkívül fontos, az állampolgár gondolkodását minden bizonnyal jó irányban befolyásoló adatot közöl, miszerint 1976 és 1980 között beruházási célokra 35 200 hektár termőföldet vettek igénybe. Nem kell közgazdásznak lenni, hogy nyilvánvalónak lássék: a művelhető földterület hasznosítása komoly népgazdasági érdek.

Rengeteg még a kistermelői bevételekről szóló mendemonda, legenda, és sok még az irigykedő. Sok még a gond a bosszúság a felvásárlás körül, még több lehet a gyors, az árut kímélő szállítást és forgalmazást érintő nehézség, és felüti (éjét a termelői kedv ingadozása is. Kivált azok körében, akik kizárólag a nagykereskedelmi felvásárlást korrektségében bízva fogtak kerti szerszámot a kezükbe. De az idén már egyértelműen javult a nagykereskedelemben forgalmazott áru minősége, mennyisége, az árak nagyon is szigorúan tekintettel voltak a fogyasztó pénztárcájára.

Persze, nem alaptalan arra sem gondolni, hogy a kistermelők által megtermelt élelmiszermennyiség hogyan b» íolyásolja a társadalmi fejlődés egyéb területeit, milyen hatással van a tömegesen termelő rétegek kulturális fejlődésére, illetve mennyiben fékezi azt, továb-M hogy az idén

“ nyian és oly sok dinynyét termeltek, hogy az előző fél évtized alatt se többet — összesen. Búcsúzás előtt a javukra kell írnom, hogy a dinnyét meglékelik, ha a vevő kéri. Ha nem kéri, de maga lékeli meg, s úgy találja, éretlen, az eladó szó nélkül visszaadja a pénzt. Legfeljebb annyit dörmög az orra alatt, hogy majd a disznók odahaza megeszik, így aztán nem naqy a kár.

Néhány kilométerrel odébb, egy útmenti vendégfogadó parkolójában autóbuszok és személykocsik rengetegében egy kivénhedt teherautó prüsszög. A házaspár kiszáll a kocsiból, tanácskoznak. Aztán a férfi visszabújik a fülkébe, leállítja a motort, majd lenyitják az oldaldeszkát. Messziről nézem, ahogy lepakolnak; dinnye, paradicsom, mérleg, vaskazetta kerül a parkoló aszfaltjára. Mire megiszom a kávémat, az üzlet beindul, s nemsokára a pihenő turisták dinnyét esznek a parenica mellé. Az utóbbi a büfében kapható.

— Mi úgy, az út mellett nem szoktunk árulni. Csak hát ma kivételesen nagyon későn indultunk hazulról, mert egész éjszaka esett az eső. Vártunk, de aztán nem maradt más választásunk mint hogy hajnali fél háromkor zseblámpával nekiálltunk szedni a dinnyét. Láthatja, milyen sáros. Amikor mór a nap süt, nem érdemes kipakolni a piacon. Igen, nagyban termelünk, közel húsz árnyi dinnyét ültettünk, de hát az idén szinte nevetnivolóan naqy a konkurencia. De azért csak eladja az ember. Türelem kell, kérem, türelem. Meg persze tőke is. Mert tudja, mi az ára, ma egy kiló dinnyemagnak? Kishíján nyolcezer korona. És azt tudja-e, mit jelent palántát nevelni? Hát erre már nem tudnék eqy szóval válaszolni, mert ha azt mondom, nehéz, úgysem hiszi el. Mi Bratislavában lakunk, a kertünk hatvan kilométernyire van a lakásunktól. Öt éve vettük a kertet, tavaly a ieherkocsit. Ezzel együtt talán az idén kezd majd kifizetődő lenni a „vállalkozás". Ketten csináljuk, a feleségemmel, felelősségteljes hivatali beosztás mellett. Mindig pénteken este indulunk,

taztam: csak akkor

lesz érdemes kertészkedni, ha a termékeimet, magam értékesítem. Csakhogy akkor még ez nem volt ilyen egyszerű. Hadd ne részletezzem. Tavaly ősszel megvettem ezt a furgont, mert menet közben az is nyilvánvaló lett, hogy a terméket csakis az északi járásokban érdemes eladni, márpedig a személykocsival oda annyit árut se tudok ,'elszállítani, ami fedezné az üzemköltséget. Nem akarom magát félrevezetni, de elhiheti, hogy nem könnyű kenyér. Ám aláhúzom, hogy társadalmilag igenis hasznos és ésszerű, mert nagyon leegyszerűsítve: a földet igy kihasználja az ember, és ezzel jól szolgálja a fogyasztó, nem utolsósorban pedig a saját érdekeit. A nagykereskedelem semmilyen körülmények között sem képes még arra, amire képes a kistermelő. Ez igy van, nekem elhiheti.

Reggel hat óra. Megérkezik az első vevő. Perceken belül sorban állnak az emberem asztalánál. Ha akarna, se tudna már velem tovább diskurálni, pedig jó lett volna hallanom a véleményét arról, vajon ö is úgy látja-e, hogy az állami zöldségkereskedelemben az idén összehasonlíthatatlanul javult a helyzet. Mert megjavult, bár kívánnivalót még mindig jócskán hagy maga után.

Elnézelődök még egy félórácskát a percről percre fölerősödő piaci forgalomban. Becslésem szerint vagy tizenketten lehetnek itt azok az árusok, akik legalább kétszázötven kilométert utaztak az éjszaka. A kínálatuk igazán példás, a választék nagy, az árak a megengedett ezek az árak csökkennek.

I munkaerobefektetés hi' : jón való, tehát

tisztességtelen jövedelemnek nevezte, amit a fóliázás hoz. Ilyesmit az ember akkor sem írhat le meggyőződéssel, ha azt hiszi, hogy a petrezselyem a fán terem. Egyébként is régen volt, vagy három esztendeje. Azóta sok minden megváltozott. Tisztázott és egyértelműen kimondott társadalmi érdek lett, hogy a kistermelő a saját szükségletét meghaladó termékmennyiséget adómentesen értékesítse, s megteheti ezt akkor is, ha ez a fölösleges sokszorosa a saját szükségletének. Az tilos csupán, hogy valaki kereskedjen, nyerészkedjen, hogy a másokból felvásárolt árut akármilyen nyereséggel továbbadja.

Teherautó állt meg a ház előtt. A rendszám szerint egy észak-csehországi járásból való. Barackfát láttak a kerítés túloldalán. A gazda ajtót nyitott, türelmesen végighallgatta a két idegent, akik azt ajánlották, hogy tizenkét koronát fizetnek a barackért, ráadásul maguk szedik le a fáról. Aztán a gazda a papírjaikat kérte. A két férfi lebukott, mert bár a kockázat tényezőivel számoltak, de azt már nem tudhatták, hogy egy népi ellenőr kapuján zörgetnek be. Az árut határokat érintik, de nem lépik túl. Délig