A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-18 / 38. szám
Csallóközi népszokások A két Duna között megbúvó Csallóköz, a hajdani Aranykert valamikor igen gazdag volt népi hagyományokban. Nem volt ugyan különösen tetszetős, színes viselete, megőrizte az ősi, fekete-fehér színeket, de annál elevenebben éltek ezen a földön a hiedelmek, a paraszti élet köré kialakult szokások az egykori halászok, aranymosók, pásztorok utódaiban. Ezek a szokások szabták meg a munkás hétköznapok rendjét éppúgy, mint az ünnepek csendes áhítatát. S ezt a hangulatot tették beszélővé, cselekvővé a saját maguk készítette használati és díszítőtárgyak, amelyek nélkül el sem lehetett volna képzelni a falu életét. Az évszázados fejlődés mindig hozott valami újat, s ez az új magától értetődő módon illesztett bele a hagyományba. A hagyományt pedig nem lehetett megsérteni, figyelmen kívül hagyni, mert az ellene vétőket a közösség szigorúan büntette. A csallóközi ember életrendjét mindenkor a Duna, a víz szabta meg. E folyók zárta sziget gazdag paradicsoma volt a halászoknak, vadászoknak, s a Dunán kelepelő malmok monoton hangja mellett dolgozott a szorgalmas aranymosó, aki ezt a mesterségét még a Don melléki őshazából hozta. Gazdag volt a Csallóköz céhes társadalma is. A csizmadiák, szíjgyártók, gyertyamártók, borsoskások, fazekasok, kovácsok, takácsok és molnárok céhe mellett virágzott a juhászok céhe is, amely a Csallóközben egyedüli volt az egész magyar etnikum területén. E vadregényes szigeten egészen a múlt század végéig a rideg pásztorkodás dívott, a szarvasmarha és a ló egy csordában legelészett kora tavasztól késő őszig. A pásztorélet sajátos volta igen gazdag hiedelemvilágot alakított ki, s nem fogyott ki a mesélőkedv sohasem. A Csallóközben mindig keményen kellett dolgozni az életért. Már a régi korban, az ősfoglalkozások: a halászat, a vadászat és az aranymosás virágzása idején is szájról szájra járt a versike, amelynek ma már csak a töredékét ismerjük: Sokat fárad a vadász, ritkán száraz a halász, mindig rongyos az aranyász. A nehéz munka után, az esti órákban vagy a vasárnapok hangulatos délutánjain mindig szívesen gyűlt egybe a falu népe, ez a patriarchális közösség, hogy nótával, tánccal, beszélgetéssel űzze el a gondot. A kalákában végzett őszi munkák — a kukoricafosztás és a tollfosztás — kitűnő alkalmat adtak a közös szórakozásra. Se vége, se hossza nem volt a különböző adomáknak, boszorkánytörténeteknek. Közben a pásztorok dudája ébresztgette az amúgy is kiváló hangulatot, s a mulatozás sokszor egészen hajnalig tartott. Még ma is se szeri, se száma a tréfás, néhol szinte triviális dudanótának, amelyben a felszabadult elme élte ki elfojtott indulatát. A sokszor fárasztó hétköznapok és a pihentető ünnepek éjszakáit az éjjeliőr, a bakter vigyázta, óránkénti kiáltásával figyelmeztetve a lakókat a rendre. A bakter és a pásztor úgy hozzátartozott a közösséghez, mint a kabáthoz a gomb. Nélkülük el sem lehetett volna képzelni a falut, mint ahogy a törvényt sem a kisbíró dobja nélkül. Sok helyütt ez a tisztség egy személyben egyesült, a bakter volt a kisbiró, sőt a harangozó és a sírásó is. A közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát, a családi élet rendjét, az erkölcsi és az illemszabályok egész sorát, a lakóhely hagyományainak tiszteletét minden korban szokások határozták meg. E szokásokhoz igazodva élte mindennapjait a falu, s e szokások rendjébe foglalta az egész esztendőt. Dömötör Tekla, a magyar néprajzkutatás jeles művelője írja: „Az évszakok változásához, a napfordulókhoz, a mezőgazdasági munka egyes fázisaihoz, állami és egyházi ünnepekhez egyaránt meghatározott rítusok fűződnek". így a népszokások jelentős része is a naptári évhez igazodik. Az új esztendő a népi hagyományban mindig a téllel, a karácsonyi ünnepkörrel kezdődött és kezdődik. Ez az időszak a pihenés, a ráérés, a tervezgetés ideje volt. Ilyenkor voltak a disznótorok, háromkirályok napja, vagyis vízkereszt után a lakodalmak, a gazda most javította, készítette elő szerszámait, eszközeit a tavaszi munkákhoz. Kedvelt időtöltésnek számított a kosárfonás, a kukoricamorzsolás, a takarmánykészítés. Szokások egész sora tette színesebbé a téli hónapokat, s a téli szokások, ünnepek pihentető jellegük mellett mágikus előkészületnek is számítottak. Ezekkel a mágikus célzatú szokásokkal akarták kedvezően befolyásolni a család jövőjét, a jószágok egészségét és szaporodását, valamint a föld termését. A karácsonyi ünnepkör szokásvilágának igen gazdag tárháza volt és van. Kezdődött már a Luca-napi hagyománnyal, a jó'szerencsét hozó, fehérbe öltözött Lucák mágikus cselekedeteivel. A vajkai lányok Luca napján, az ünnepre virradó éjjelen fejük alá tették a kapcájukat, hogy reggel az udvarról megpillantott férfit férjül kapják. Az istállóban söprögetö Lucák leszedték a pókhálót a falakról, s ezzel megvédelmezték a barmokat a rontástól. András és Borbála, de már Katalin napjának előestéje és éjszakája is a szerelmi varázslás ideje volt egykor. Az ünnep igazi ízét. hangulatát azonban az adventi betlehemezés adta meg. A középkori, eredeti alakjában bábtáncoltató játék később erősen átalakult, a közelmúltban már a Csallóközben is csak a pásztorok imádására, az új év köszöntésére és a háromkirályok látogatására korlátozódott. A kifordított bundát viselő, mókázó betlehemes pásztorok házilag készített, templom alakú betlehemet hordoztak magukkal, s e köré alakult a tréfás, bohókás, sok félreértést tartalmazó pásztorjáték. Központjában az újszülött Jézus köszöntése állt, valamint az ajándékot adó gazda alakja, akinek házára és az egész családjára áldást kérve távoztak el a betlehemezők. A betlehemezés mellett — a két karácsony között, ahogy ezt a Csallóközben mondták — szokás volt még az István- és János-köszöntök szép hagyománya, valamint az apró szenteki vesszőzés, korbácsolás is. Ezek a szokások ugyancsak varázsló célzatúak voltak, például a korbácsolással űzték ki a betegségeket, a kelést az emberi szervezetből. Nagybodakon a lányok a vesszőből font korbácsöt szalagokkal díszítették. Akik a korbácsra szalagot kötöttek, elsők voltak mindig a bálban, ugyanis a vesszözés befejezése után a legények a kocsmában megvendégelték őket. Az első lány az lett, aki a legszebb szalagot kötötte a korbácsra. A reggelig tartó mulatság végén a kocsmáros a szalagokkal díszített korbácsot borral „megváltotta", s az ivó mennyezetére akasztotta. Egész éven át itt lógott. Még a téli ünnepkörhöz igazodva, de már a tavaszi ébredést szolgálta a farsangi alakoskodó játékok egész sora. E szokások — kissé eltorzult formában — még ma is élnek, főként a Felső-Csallóköz néhány falujában. A tejfalusi dőrejárás már százados hagyományt elevenít fel. De a Csallóköz minden falujában megtartották a farsangot. Padányban például húshagyó kedden mindenki ünnepelt, munkaszünetet tartottak. A délelőttöt a kocsmában iddogálással töltötték, délután pedig bohóckodó, álarcos felvonulást rendeztek. Két-három szamaras ember kordé elé fogta a szamarakat, a legények pedig különböző maskarába öltöztek. Volt, aki menyecskeruhába bújt, kosarat tett a karjára, s kéregetve járta az utcákat. Szentmihályfán ugyancsak maskarába öltöztek a legények s ökrös szekéren vagy gyalog járták a házakat. Sokan végigtáncolták a falut, így kopogtattak a portákon. A lányok siskával, kolbásszal, tojással, szalonnával kínálták őket. Ezt öszszegyüjtve az esti mulatságra vitték, itt közösen elfogyasztották. Murit csaptak, ahogy a Csallóközben mondani szokták. A tavasz a természet ébredésének, az újjászületésnek az ideje. A téli szokások, de különösen a farsangi hagyomány, már előre jelzik a tavasz jöttét. A Csallóközben ezt a 14
