A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-11 / 37. szám
Annyira belémrekedt a félelem, hogy még érdeklődni sem mertem, csak leültem, egy hársfa alá az állomásépület közelében. Mindenki igyekezett a saját útján, nem sok figyelmet szenteltek rám. Azzal foglalkoztam — ki tudja hányadszorl — hogy képzeletemben megrajzoltam az iskolát és eljövendő tanítványaimat. Egy velem egyszőrű fiatalember jött hozzám, nevemen szólított. A későbbiekben aztán megszoktam nevemnek szokatlan ejtését, de akkor olyan idegennek tűnt. Neki sem volt könnyebb, mert láttam rajta a megilletödöttséget. Ennek ellenére ügyesen felrakta csomagjaimat a szekérre, nekem meg maga mellett készített helyet. Még akkor is, amikor helyet foglaltam az járt az eszemben, hogy ha megszólalok, akkor azonnal rájön: idegen vagyok. Egy meredek szurdokon vezetett felfelé az utunk. Ö ügyet sem vetett a környékre, mert a két ló biztatás nélkül is tempósan haladt az évszázadokon át kitaposott sziklamélyedésekben. Jómagam is csak sokkal később gyönyörködtem el ebben a mifelénk szokatlan útban. Akkor csak egy szó járt az eszemben, amit az én egyre beszédesebb társam majd minden mondatban megismételt: szvákol? Úgy csapkodott körülöttem ez a szó mint egy lódarázs. Sokáig nem tudtam megszelídíteni, nem tudtam mire venni. — Arrafelé népiesen úgy mondják a bácsit — szólt közbe valaki okoskodóan. — Most már én is tudom, sőt még ott a szekéren kikövetkeztettem. Ô bácsizott engem! — akiről később kiderült —, hogy idősebb volt tőlem. Ráadásul még ónozott is, ami arrafelé az idősek iránti tiszteletként kijárt. Hát, azért estére mégis megérkeztünk egy valamirevaló tanyánál alig nagyobb faluba. Mindenki talpon volt, énrám várt. Úgy fogadtak mint a falumbeliek fogságomból érkeztemkor. Kedvességükkel egykettőre legördítették szívemről a tartózkodás nehéz szikláit. Megkönnyebbülten tértem pihenőre. Faházakból állt az egész település, az iskola is egy faházban volt. Elöl a tanterem, hátul a tanítói lakás: egy szoba, egy konyha. Másnap reggel gyermekek énekére ébredtem. Az iskola előtti téren gyülekeztek, játszottak az én nebulóim. Negyvennégyen voltak a legkisebbektől a legnagyobbakig, mert egyosztályos iskola volt nyolc évfolyammal. A tanévet negyvenketten járták végig. Két apróságot már az első napon kénytelen voltam hazaküldeni. Nem voltak iskolaérettek, éppencsak hogy betöltötték az ötödik életévüket. Nehéz kezdet volt, számomra kétszeresen nehéz. Nem volt tankönyv, a tábla is hiányzott. Füzet helyett régi nyomtatványok hátlapját használtuk. De a gyerekek kedvesek, tiszták és beszédesek voltak. Kezdetben ők tartottak engem is szóval. Én meg tanultam, szinte minden pillanatomat közöttük töltöttem. Még akkor is, amikor kirajzottak az iskola elé. Ott szöszmötöltem a közelükben, hogy mindent halljak, lássak. Énekeltek, játszottak, mondókákkal nyelveltek egymásra. Kezdetben alig tudtam sorra venni a sok mókát, különösen a szép dalokat. Sokszor meglepetéssel tapasztaltam, hogy hány hasonló gyermekjátékuk van a miénkkel. Egyszer aztán, ahogy szőrlabdával játszottak, eszembe jutott, hogy nekem a katonaládában van egy futball-labdám. Rendbeszedtem, felfújtam és ideadtam a gyerekeknek. Azt a változást, azt a felbolydulást, azt látni kellett volna! Mindenki a labdát kergette: fiúk, lányok egyaránt. Később csapatokat szerveztem közülük, futballozni kezdtünk. Micsoda visszhangja lett ennek még a felnőttek között is. Ők is eljöttek megnézni bennünket, később maguk is beálltak a gyerekek közé. Olyan népszerű lett ez a játék, hogy egyhamar gyermek- és felnőtt csapatot szerveztem. Még a szomszédos tanyákról is eljöttek közénk, oda is híre ment. Egyedüli problémát a futball-labda és a pálya jelentette. Szegény labda megsínylette a sok játékot, sokszor azzal töltöttem az estéimet, hogy azt foltoztam. A pálya meg sík hely hiányában a domboldalon volt, ahol inkább oda ment a labda, ahova lejtett, nem ahova a játékos akarta. — Akkor ott a gyenge csapatnak sem volt nehéz dolga — okoskodott kapusunk, — mert elég volt a labdát jól elrúgni. — Ez igaz! Többször megesett egy mérkőzés alatt, hogy percek teltek el, amíg a völgyből visszahozták az elrúgott labdát. De mit számított ez nekünk! Annyira megkedvelték a játékot, hogy egy vasárnap sem telt el labdarúgó-mérkőzés nélkül. Talán egyszer mégis, amikor egy népes család legidősebb fiát temettük. Katonaságnál vízbefulladt. Én nem is ismertem, de együtt gyászoltam a többiekkel. Még a temetés napján kiterveltem valamit! A falu alatt folyó patakmedret néhány szülővel elrekesztettük, hatalmas szálfákkal feist oszoltuk. Az összegyülemlett víz sokáig szolgált úszómedencének. Egész szünidőm ráment, de minden gyereket megtanítottam úszni. — Talán kutat is tetszett ásni...? — hangzott el gunyorosan hátulról. — Arra nem volt szükség. Olyan tiszta volt a patak vize, hogy azt használták mindenre. Még főzésre és ivásra is. De, ha már a főzésnél tartok, azt is el kell mondanom, hogy számomra ez volt a legérdekesebb. Mivel akkor még talán Alsókubinban sem volt iskolakonyha, az elöljáróság úgy oldotta meg az étkezésemet, hogy sorkoszton voltam. Mindennap más háznál volt az ebédem és a vacsorám. Kezdetben senki sem akarta alább adni a másiknál. Kijutott nekem naponta a tyúklevesből, meg a tyúkhúsból. Akármelyik házhoz mentem ebédre, mindenütt ugyanaz: tyúkhúsleves és töltött tyúk főve. Ha a lágerben a gondolataim mindig a zsíros aranysárga tyúkhúsleves körül bolyongtak, akkor itt megnyertem egy egész életre. Azóta is szívesebben megeszem a paprikáskrumplit, de a csirkét, tyúkot látni sem kívánom. — Én a knédlivel vagyok így — szólt közülünk a legidősebb. Katonaságnál ettem belőle egy életrevalót... — Azt mégis el kell mondanom, hogy nem a tyúkhúsleves miatt jöttem el én onnan. Hiszen megbecsültek, szerettek; annak ellenére, hogy nem közülük való voltam — magukévá fogadtak. Milyen gyönyörű népviseletük volt! Most is magam előtt látom ... Éppen azt tervezgettük, hogy szervezünk egy dalos, táncos csoportot. De már abból nem lett semmi, legalább is én nem szerveztem meg. Oda is eljutott hozzám a hír, hogy egymás után nyílnak meg a mi iskoláink kapui. Hiába volt minden fogadkozás, engem már nem tudtak ott tartani. Sokan szekérrel a vasúiig kísértek. Mindenki valamivel akart kedveskedni. Nem fogadtam el semmit. Úgy jöttem el, ahogy megérkeztem. Csak néhány szipkát hoztam magammal. Ők készítik az egész környék számára — szilfából. Ez is azok közül való ... Anélkül, hogy a kezéből letette volna a barnára cserzett szipkát, ugyanazzal a kezével felemelte poharát s kiitta. Valamelyik zsebéből előkotort egy fél cigarettát, gyakorlott mozdulattal a szipkába fogta, majd a pásztoremberek ügyességével rágyújtott. Kezet sem nyújtott senkinek, csak a tőle szokásos módon köszönt: — Szolgéro fiúk ... TÓTHPÁL GYULA FELVÉTELE VARGA ERZSÉBET Történelemóra ... később is'számos csatát vívtak még de végül a leghalkabb halál győzte le őket jade-zöld mérgével rossz mérges poroknak: binér halálnak hívjuk — így magyarázott bölcsen a tanár; suttogva szólt és mind a négy szemébe nedv gyűlt: könny talán... Egy Euripidész-sor ritmusára Szunnyadj, csatabárd, fonalával a pók beszőjön! Álmodd: szeretőd, a sötét hogy öledbe-sírja holt vágyait, ölni merész keze sorvadását, s hogy már sose lesz neki híve a földönélő. Mert így igaz, így, csatabárd, s szeretőd: halálunk nem győz soha már, diadalt nem arat kevélyen... KISS PÉNTEK JÓZSEF Idealizált pipacs IRÉNNEK 1. Már csak ez az egy, szál-magában. Vérzik aranyló áradásban. 2. Jön a szél: szirma robban. Szappanbuborék. Egészen más egek közelednek. Sötét cseppekben hull a tinta... Aranyló áradásban. Vigyázz, esetleg foltot ejthet Esetleg bekékít, mint ez a vers is, szerelmem. 3. Láttak: szál-magányban vérző őrző csillagot Jobb szemedben egek úsznak, bal szemedben lábnyomok: kitámolygunk a csendből. Mint közönségesen: ki bal/agunk az előadásról... Ki a nyárból. 4. Már csak ez az egy, szál-magában. Vérzik aranyló áradásban. 11
