A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-04 / 36. szám
Csak egy percre... J. WILINSKA, F. DERECKI Numizmatika A BÖLCS FENIKSZOSZ VÁLASZOL A kassai (Košice) ipariskola diákjai szinte az ország minden szögletében megtalálhatók. JESSO LÍVIA is egyike az iskola 1978-ban érettségizett tanulóinak. Nagykaposról származik s megle hetősen nagy kerülővel került Bratislavába, a Csehszlovák Rádióba. Ugyanis két évet a prágai egyetem gépészeti szakán töltött, majd tanulmányait abbahagyva a rádiónál talált állást, ahol hangtechnikusként dolgozik. — A rádióban a hangtechnikusi munka olyasféle, mint a sajtóban a nyomdászé ... — Valóban jó a hasonlat, hiszen a rádióadás, egy-egy riport elkészítése, közvetítése hangtechnikus nélkül ugyanúgy kivitelezhetetlen, mint egy újságoldal kinyomtatása nyomdász nélkül. — Miből is áll valójában a hangtechnikus munkája? — Mondok egy példát. A szerkesztő behoz egy „nyers" riportot. Mondjuk egy tíz, tizenöt perces feljátszott szöveget, amin mellékzörejek, mellékkérdések, visszahallgatva feleslegesnek tűnő szavak, mondatok is találhatók. Ebből a nyersanyagból kell csinálnunk egy 3—4—5 perces „tiszta", sugárzásra alkalmas anyagot. A nyersanyag, a riportalany milyenségétől függően a munka egy-két-három óra hosszát is megtarthat, hiszen a „nyírás” nagyon igényes és aprólékos munka. — A laikus ezt a bizonyos nyírást talán úgy képzeli el, hogy kezedben a magnószalag meg egy olló és ... — Ollót én csak manikűrözésnél használok, bár valóban lehet ollóval is nyírni. Igaz, ez az olló egy beépített vágószerkezet, amely a lejátszó gépen található. De az ilyen tényleges szalag-elnyírást csak akkor alkalmazzuk, ha az egyik szó nagyon közel van a másikhoz, s a feleslegeset másképpen nem lehet eltüntetni. Ha két szó között már van egy icipici üresjárat, szünet, akkor a gyorsabb módszert alkalmazzuk: egyik szalagról átjátsszuk a kívánt szavakat, szöveget a másikra. Itt nagyon fontos a jó fül, a kézügyesség, mert máskülönben könnyen megesik, hogy egy-egy szónak az első, második szótagját lehagyom s értelmetlenné válik a mondandó. Az ilyen vágás, tisztítás alkalmával a riport teljesen újjászületik. Persze, arra kell törekednünk, hogy az alany mondanivalója, egyénisége, a lényeg benne maradjon. — Ez bizony nemcsak érdekes munka, de egyfajta ismeretgyüjtés, művelődés is. — Igen. Engemet maga a vágás-nyírás folyamata is nagyon érdekel, leköt, arról már nem is beszélve, hogy munka közben nagyon sok érdekeset, okosat, fontosat hallok, rengeteg érdekes információhoz jutok. S szép ez a munka, mert változatos. Bár a tanulóidő meglehetősen kínkeserves volt, de most már tudom, megérte. Még akkor is, ha gyakran kell szombat-vasárnap, esetleg naponta nyújtott műszakban is dolgozni. Mindez nem zavar, hiszen élvezem, szeretem amit csinálok, s azt hiszem, ez a lényeg. Ezért is jelentkeztem a két éves, újabb érettségi bizonyítványt nyújtó iskolába, ahol fejleszthetem, képezhetem magamat. — Szabadidődet hol töltőd? — Már az alapiskolában, majd Kassán is tagja voltam éneklőcsoportnak, így itt is kapcsolatot kerestem az Ifjú Szívek dal- és táncegyüttessel, ahová heti két alkalommal négy-négy órára eljárok próbákra. —ezer Reges-régen, emberemlékezet előtt, a Földközi-tenger egyik szigetén levő királyság fővámsában, a piactér egyik pálmafája tövében ült a bölcs Fenikszosz. Ógörög köntöst viselő emberek sereglettek köréje. Szótlanul várták, hogy a bölcs gondolataiba mélyedt Fenikszosz mikor figyel fel rájuk. És a bölcs egyszerre csak felemelte a fejét — Fenikszosz! Nagy Fenikszosz! — kiáltotta azon nyomban egy elcsigázott arcú, szegényes öltözetű férfi. — Mondd meg kérlek, hogyan lehet az ember boldog? — Igen, igen! Mondd meg hát! — kapott a szón a tömeg. Fenikszosz lehajtotta a fejét és néhány percig gondolkozott Valamennyien türelmesen vártak. A bölcs végül derűs tekintettel nézett végig a tömegen. — Hogy valaki boldog legyen — kezdte — ahhoz jó egészség és mssz emlékezet szükséges. — Ó-ó-ól— suhant végig a tömegen a kiáltás, akár a forgószél. Most egy koms férfi lépett elő. — Ó, bölcs Fenikszosz! — kiáltotta. — Én fiatal nőt vettem feleségül. Mit tegyek, hogy hű legyen hozzám ? — Egy pillanat — felelte Fenikszosz. — Ez komoly kérdés. Gondolkoznom kell. . . Újra gondolataiba merült, és a tömeg megint várakozásba dermedt — Tehát, a dolog így áll... — szólalt meg végül a bölcs. — Hogy az ifjú asszony hű legyen, ahhoz az szükséges, hogy télire ne vásárolj neki szandált és gondoskodj arról, hogy a gyermeke nyámn szülessen. — Ó-ó-ó! — szállt végig az elragadtatott kiáltás a tömegen. — Köszönöm neked, ó bölcsek legbölcsebbike! — kiáltotta a koros férfi, és a tömeg között utat törve, hazaszaladt — Ó Fenikszosz — fordult a bölcshöz egy leány —: mikor ismerem meg végre a férjemet? Erre a kérdésre Fenikszosz azon nyomban válaszolt: MIÓTA PIPÁZUNK? Ha a dohányzásról hallunk, többnyire a kékes füstkarikákat kibocsátó cigaretta, vagy ahogyan korábban hívták nálunk, a szivarka jut eszünkbe. Pedig a cigarettázás alig százéves múltra tekint vissza Európában; a dohányzás története azonban ennél jóval régibb. Kolumbusz tengerészei voltak az elsők, akik találkoztak e furcsa szokással: az általuk Indiának tartott karib-tengeri szigeteken pipázó bennszülöttek fogadták őket. Az Amerikából származó kultúrnövényt, a dohányt ezután is pipába tömve égették és szívták az új élvezetet megkedvelő őseink, akiknek a fantáziája számos pipafajtát agyait ki: a rövid szárú tengerészpipát, a tekintélyes külsejű tajtékpipát, a cserépből vagy porcelánból készült pipákat, vagy Kelet-Európábán — így hazánkban is — a hosszú (néha méteres) szárú csibukot. A pipa egyik sajátságos változata a közel-keleti országokban közkedvelt nargilé, vagyis vizipipa, ahol a dohány vagy ópium füstjét vizen bugyborékoltatják át. Ráérő eleink szívesen bíbelődtek a pipatömködés szertartásával, az újabb korok emberei azonban már jobban kedvelik az — egyébként ártalmasabb — szivart vagy cigarettát, amelyekre pillanatok alatt rá lehet gyújtani, ha élvezetük rövidebb ideig tart is. Mégis, a — A férjedet szépséges leányzó, csak öt esztendővel a házasságkötés után ismered meg. Meg kell jegyezni, hogy a bölcs Fenikszosz olyan igazságot nyilvánított ki, amelyeket később más gondolkodóknak tulajdonítottak. De akár így van, akár úgy — Fenikszosz hírneve napról napra nagyobb lett És történt egyszer, hogy a sziget uralkodója is felkereste a bölcset — Te vagy az a híres-nevezetes Fenikszosz bölcs, akiről mindenütt csodákat regélnek ? — kérdezte a király. — Igen, Fenikszosz a nevem — válaszolt a bölcs. — És igaz az, hogy hibátlanul válaszolsz a kérdésekre, sőt még a jövőbe látás tehetségével is dicsekedhetsz? — kérdezte a király. — Igyekszem, uralkodóm... — Akkor mondd meg, mit tegyek a közvetlen környezetemhez tartozó gáncsoskodó kritikusokkal? Talán bánjak el velük kurtán-furcsán? A bölcs lehajtotta a fejét — A kritikusokkal a legkevésbé sem szabad elbánni — szólt — Inkább arra ügyelj, hogy hízelgőkbe ne botoljál, akik szives örömest hajbókolnak előtted. — Te vagy az ókor bölcseinek legbölcsebbike, Fenikszosz! — kiáltotta a király. De mondd meg nekem, mivel én nem érem fel ésszel, miért laksz te pálmafa tövében, táplálkozol a fa gyümölcsével, csillapítod szomjúságodat forrásvízzel, holott másoknak, akik százszorta ostobábbak, százszor kevésbé műveltek és becsületesek nálad, pompás házuk, kövér nyájuk és óborral teli pincéjük van ? A bölcs keserűen elmosolyodott — Ezt nem éntőlem, hanem önmagadtól kell megkérdezned, ó királyom. így válaszolt az ógörög uralkodónak az ógörög bölcs, mert ő, mint igazi bölcshöz illik, nemcsak saját maga gondolkodott, hanem másoknak is módot nyújtott a gondolkodásra. Ford.: Gellért György dohányzás igazi gyönyörét sokak szerint csak a pipa képes nyújtani, amelynek füstje kellemes légkört biztosít a kedélyes beszélgetésre, a termékeny elmélkedésre is. Ezek a konzervatív dohányosok képesek vagyonokat áldozni egy-egy pipakülönlegességre, s ma már a különleges pipagyűjteményekre a múzeumok is vadásznak. NINCS ÚJ A NAP ALATT? Ampelius Róma kormányzója i. sz. 370-ben, hogy a dőzsölést és a korhelykedést megfékezze, elrendelte: a borkiméréseket reggel tíz óra előtt nem szabad kinyitni... A kocsmárosok a nap meghatározott órája előtt sült húst nem szolgálhatnak fel; és rendes ember ne egyék a nyílt utcán. (Ammianus Marcellinus) ÍRÓI TÜKÖR Tudd meg, hogy(ha) valamikor írsz valamit, mindenkor az embereknek a Te erkölcsödről és elmédről kézírást adsz. Ha addig nem tudtanak, akkor megesmémek, és írásidból erőtlenségedet mint a tükörből kinézik. (Bőd Péter) RÓMAI PÉNZEK 2. A császárkorban az as helyett a réz sestertius lesz az új pénzegység. Egy sestertius értéke 4 as, a dupondius 2 as, továbbá as, semis — fél as — és a quadras. melynek éru$ b énzé. teke negyed as nek volt. Ezek különböző rézötvözetekből állnak. A régi gyűjtő anyagukról és nagyságukról is felismeri őket. A császárkor egyik sajátos pénzneme az emlékérem, (medailón). A forgalmi pénzeknél nagyobb, díszesebb. Aranyból és ezüstből készült. (Trajanus alatt bronzból is.) Valószínűleg ajándékozásra vagy különleges ünnepi alkalmakra készítették. A denár minősége és nagysága az első század második felétől egyre romlik. Tetőpontját Gallienus (253—268) uralkodása alatt érte el, amikor az ezüst aránya a húsz százalékát sem tette ki az összsúlynak. Ezeket a pénzeket billonnak nevezi az irodalom. Antoninus Caracalla császár 215-ben a dénárnál nagyobb új ezüstpénzt hozott forgalomba, melyet róla antoninianusnak neveztek el. Ennek az ezüsttartalma az idők folyamán teljesen megszűnt, rézpénz lett belőle. A bronz antoninianusokat Aurelianus alatt ezüst és ólomkeverékböl álló vékony bevonattal látták el, ez, amíg le nem kopott a réteg, az ezüstpénz benyomását keltette. A bronz antoninianusok verését Diocletianus (284—305) szüntette meg. Új pénzreformmal és szabott piaci árakkal próbálta megfékezni az egyre növekvő inflációt. Jó ezüstpénzt adott ki és új bronzpénzeket hozott forgalomba: a follist. Magyarul zsákot jelent, mert nagyobb fizetések alkalmával zsákkal mérték. Nagy Constantinus (306—337) új aranypénzegységet honosított meg, melyet solidusnak neveztek. Új ezüstpénzt is veretett milliarens néven, valamint a follison kívül kisebb értékű ún. „mini" bronzpénzeket is. A császárkori érmeken az uralkodó arcképét kb. a Constantinus-család kihalásáig szinte élethűen ábrázolták. A tapasztalt gyűjtő már a portréról is felismeri az érmét. Később a IV. sz. végétől ez az ábrázolás eléggé sematikussá, sablonszerűvé válik. Az uralkodók már nem tartanak igényt a hasonlatosságra. Az eszményített képmások szinte egyformák és csak a felirat különbözteti meg öket Ozsvald Árpád D. Majda és arch. fe/v. Claudius sestertiusának hátlapja 22
