A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-28 / 35. szám
kezdődő pozsonyi országgyűlésre érkezett színtársulat életébe adnak betekintést. S bár Szuper helyenként észrevehetően túloz — például amikor Petőfi életének megmentőjeként tünteti fel magát s a Petőfire és Jókaira vonatkozó passzusok is utólagosan, a két író nagyságának ismeretében öltöttek végleges formát, ez korántsem csökkenti krónikájának értékeit: nyelvezetének elevenségét, stílusának árnyalatait, helyzet- és jellemfestő erejét. Tehát azokat az erényeit, melyek alapján jogosan gondolhatjuk, hogy emlékezései az újabb ezredvég fokozott múlt- és önismeretre törekvő olvasójának is érdekes és tanulságos olvasmányává válhatnak. . . T.L. Lajos is azon megjegyzést tette, hogy egy fejedelem is meglakhatnék benne. A színház építése 7000 forintba került. Igaz, hogy díszes és oly nagy, hogy négy lovas hintó megfordulhat a színpadon, de éppen ezért nem kapnak gaget a színészek, mert a jövedelmeket a hitelezők már a jegypénztárból elhordják úgy, hogy mire az előadásnak vége van, rendesen üres a kassza. Először Fekete markol bele, aztán a vén Gyöngyösi kap a direktorné számára egy rakást, a többi aztán a hitelezőké, a színészeknek nem marad semmi. Ritka nap az olyan, amelyen a direktomé szakácsnéja legalábbis öt forintot ki nem ad egy ebédrevalóért; szobáik atlaszbútorokkal s óriási szőnyegekkel rakva s a fiákker egész nap ott áll a kéjlak előtt, hogy kéz alatt legyen, ha netán igazgatónk, vagy igazgatónőnk valahová menni akarna. A színpadon naponként rendetlenebbül mennek a dolgok; nincs ki rendet tartson, mert Komáromi rendezőnk maga teszi a legnagyobb kihágásokat. Ma is oly botrányt csinált a színpadon, ami hallatlan. Neje összeveszett Szathmárinéval az öltözőhely miatt és Szathmáriné földhöz verte Komárominét. Komáromi aztán megvérezte valamely kezeügyében lévő éles tárggyal Szathmárinét, aki véresen kilépett a publikum elé s elkezdte deklamálni [szónokolni], hogy az az akasztófára való Komáromi ötét megvérezte. A közönség előkiáltozta Komáromit, aki mint vérbíró a Notre-Dame-ból, dühtől tajtékozva lépett a közönség elé s igy kezdett szavallani: „Tekintetes karok és rendek az a k... a megrugdosta terhes feleségemet." így a tekintetes karok, rendek és mágnások közül többen feljöttek a színpadra benevolisálni [lecsillapítani] a civakodókat, aztán midőn azokat kibékítettük mi, mintha semmi sem történt volna, szépen folytattuk az előadást és a patriarkális [régi] életet. * Pozsony, július 21. Miután sikerült Feketének néhány száz forintot kikölcsönöznie a ligeti fogadóstól, ma duplán reggeliztünk és utána hajnaltól kezdődő készülődés után délután egy lélekvesztő ladikon megindultunk Győr felé. Keserves egy út volt. Dermedten kellett ülnünk a ladikon, mert ha mozdultunk, a hajósok legott felfordulással fenyegetőztek. Ültünk tehát mint a cövek mozdulatlanul. De azért minden óvakodásunk dacára is majd elpusztultunk, miután a rozzant ladikocska egy helyén betódulni kezdett a hullámverés éspedig nem csekély rémületünkre éppen a Duna közepén. Kétségbeesve mertük ki kalapjainkkal a vizet s aztán sapkáinkkal betömtük a lyukat. Esti 9 óra felé érkeztünk el Győr alá, hol partra szálltunk és a gyepre ágyaltunk, de aludni éppenséggel nem bírtunk a temérdek szúnyog látogatásai miatt... Válogatta: TÓTH LÁSZLÓ FOTO: KÖNÖZSI EGY FEKETE MACSKA LELKIVILÁGA Régi meggyőződésem, hogy az általam ismert összes élőlény között a macska a legintelligensebb. (Az embert most természetesen nem számítom — már csak udvariasságból sem — közéjük.) De okosságával még a macskák között is kivételnek számít a fekete macska. Arra kérem kutyabarát olvasóimat, ne sértődjenek meg a fenti állítás miatt, nekem is volt kutyám, tudom, hogy a kutya is nagyon okos és páratlanul hűséges (amit a macskáról nem lehet elmondani), viszont okosságban meg sem közelíti a macskát. Különösen a feketét. Igaz, hogy a kutyát sok mindenre meg lehet tanítani, a macskát meg szinte semmire, ennek ellenére, vagy éppen ezért, úgy érzem, sőt biztos vagyok benne, hogy a macska az okosabb. Hiszen amit a kutya az embertől megtanul, azt a macska már eleve tudja Olyan ostobaságot például, hogy pacsit adjon, két lábon táncoljon, szalutáljon, nyulat kergessen, egyszerűen nem vesz be a macska gyomra. Holott az ilyesmit tanulnia sem kellene, akkor áll két lábra, amikor akar és olyan kecsesen ugrál (ha akar) két lábon, hogy a legügyesebb kutya se jöhet a nyomába. Bizony mondom, a macska intelligenciája úgy aránylik a kutyáéhoz, mint mondjuk Kant filozófiája Muhammad Ali tönkrevert bölcseletéhez („Én vagyok a legszebb, a legnagyobb" stb.). Hogy én ezt honnan tudom? Van egy fekete macskám. Három hónapos és egyelőre névtelen. Valakinek az intelligenciájára — ha az illető nem hoz létre filozófiai rendszert, nem ir regényeket sem verseket, nem épít házat, nem szerkeszt atombombát, nem tesz kinyilatkoztatásokat az ökölvívóringben, nem tud vagy nem akar beszélni — közönséges, mindennapi cselekedeteiből következtethetünk. Sőt a teljes lelkivilágára is, ami több és bonyolultabb, mint a puszta értelem. Úgy vélem a macskák lelkivilágát a külvilágban elfoglalt helyük is meghatározza (akárcsak az emberekét), helyzetükre viszont értelmük, jellemük, továbbá jó vagy rossz szerencséjük van befolyással. A macskák jellemes állatok, a fekete macskák különösen erős jelleműek, a három hónapja házamban élő fekete, névtelen macska pedig egyenesen nagy jellem. Jellemhős, ha úgy tetszik. Kezdjük azzal, hogy nem ismer el semmiféle fennsőbbséget. Nem vesz tudomásul semmiféle parancsot, kérést, követelményt, nem tart tiszteletben semmilyen hagyományos normarendszert, erkölcsi törvényt, szokásjogot, még a macskák erkölcseit és szokásjogát sem. Anarchista macska volna? Szó sincs róla. Saját törvényei szerint él, mint általában az igazi szuverének. Akkor alszik, amikor álmos, akkor eszik, amikor éhes. Ha nem kap enni, akkor sem kér, fogja magát és kisétál a kertbe egerészni. A múltkor nekem is fogott egy egeret, behozta a szobámba, letette a lábam elé. Mivel nem ettem meg, megsértődött, aznap rám se nézett. A legyeket is szereti, órákon át képes rájuk vadászni, általában röptűkben kapja el őket, méternél is magasabbakat ugorva. A tévét is kedveli. Fél nyolckor már a készülék előtt ül, várja a híradót. Bekapcsolni még nem tudja, vagy nem akarja. Észrevettem, hogy a túl mozgalmas külföldi tudósítások idegesítik őt, a bejrúti helyzetjelentéseket legtöbbször végig sem nézi. Tegnap az irak—iráni háborúban készült riportfilmet hagyta ott, kiment a konyhába és sokáig lefetyelte a vizet, mint akinek belső láza van. Családom körében a legnagyobb megrökönyödést azzal keltette, hogy valamelyik este hirtelen fölugrott és Budapestről átkapcsolt Becsre. Szenzoros készülékről lévén szó, ez nem nagy dolog, elég egy parányit hozzáérni a megfelelő bigyóhoz. Ám épp ez a csodálatos, honnan tudta Névtelen Fekete Macska, hogy melyik a megfelelő, hisz épp tíz egyforma bigyó van a készüléken. A fiam szerint csak egy szúnyogot akart megfogni, véletlenül ért a kapcsoló-gombhoz. Hát... nem tudom. Tény az, hogy épp egy rockénekesnek fogta be a száját. És az ablakunkon is van szúnyogháló. Gondolom, ezek után senki előtt sem kérdéses, milyen lehet e szuverén macska lelkivilága. Természetesen kiegyensúlyozott, Harmonikus, Napfényben fürdő. Madárdalos. Egércincogású. Névtelen Fekete Macskának nincsenek kisebbrendűségi komplexusai, pedig ő a legkisebb a lakásban, szorongásai sincsenek és sosincs halálfélelme. Még akkor se, ha bezárom őt a hűtőszekrénybe. Az említett műszaki vívmányba azért zártam be őt, mert belémászott, amikor a paprikáscsirke-maradékot kivettem. Előbb jól összeszidtam, hogy tehet ilyet értelmes, fekete macska létére, de sem a korholás, sem a hívás-hívogatás nem segített, gondoltam, megtréfálom őt egy kicsit, elvégre a szuverenitásból is megárt a sok, és rázártam az ajtót. Most már tessék kéredzkedni, ha ki akarsz jönni, szóltam hozzá kívülről, és vártam, mikor kezd nyávogni. Hiába vártam. Mivel nem vagyok szadista, egy két perc múlva kinyitottam az ajtót. Névtelen Fekete Macska nagyhetykén ott ült az egyik kék lábas tetején, csúfondárosan nézett a szemembe, és vidáman pódörgette a bajuszát, azaz: mosakodott. Erőszakkal kellett öt kitessékelnem a deres edények közül. Később rájöttem, hogy akkor sem fagyott volna meg, ha bent hagyom a hűtőben, mivel az — áramszünet lévén — nem működött. Mostanában, valószínűleg energiatakarékossági céllal, elég gyakran kikapcsolják a villanyáramot. De könyörgöm: ö ezt honnan tudja? AZ ELÉGETT KERÍTÉS — Hát bizony mifelénk mindig történik valami furcsa dolog — jegyzi meg a fiam. amikor elmondom neki a fenti macskás esetet. — Itt mindennek szürrealista színezete van — teszi hozzá melankolikusan — gondolj csak az égő kerítésre! Gondolni se jó ró, pedig minden nap eszembe jut, figyelmeztetés nélkül is, illetve ablakom repedt üvege nap mint nap eszembe juttatja. Néhány hete kigyulladt a kerítésünk. Éjféltájban, elég hűvös időben, amikor épp Seneca erkölcsi leveleit olvastam; nem hiszem, hogy a sztoikus bölcs álmosító levelei okozták volna a kerítéstüzet, azt sem, hogy öngyulladás történt, nem hallottam még kerítés-öngyulladásról. — Tűz van! — ordítottam egy jókorát, családom minden tagja szívre szorított kézzel rohant a szobámba. — Megbolondultál? — kérdezte a feleségem. Válasz helyett kirohantam az udvarra, ők utánam, mintha üldöznének. Ekkor már lángolt teljes hosszában a deszkakerítés, sőt a szomszéd szerszámos bódéja is. Heves szél fújt, a lángok már a háztetőnket, a szobám ablakát, a hatalmas diófa ágait nyalogatták. A szomszédasszony hálóingben visított az udvaron: Tűz van! Tűz van! A fél utca összeszaladt, férfiak, aszszonyok, gyerekek üvöltöztek a kapunk előtt. Teljes volt a pánik. Rohantam a közeli laktanyába, tudtommal csak onnan lehet telefonálni. Pizsamában szaladtam, mint egy ámokfutó. Félúton eszembe jutott, hogy hiszen az utcánk végén egy tűzoltóparancsnok lakik. Hátra arc! Szerencsére ekkorra már valaki felzörgette a parancsnokot: épp telefonált. Hét perc múlva szörnyűséges szirénázás közben megérkezett két tüzoltókocsi. Öt perc alatt eloltották a tűzet. Az egyik főtüzoltó kezet rázott velem. Gratulálok, mondotta. — Mihez? — kérdeztem ámulva. — Hát nem örül? — kérdezte. — íme, nincs kerítése. A kerítés amúgy is összeegyeztethetetlen a szocialista (közösségi) társadalom alapelveivel. Tetszett nekem ez az éjszakai politikai tanfolyam a nagy izgalom után, meg is kínáltam a tűzoltó főnököt egy pohárka pálinkával, nem fogadta el, köszöni mondta, de most szolgálatban van. Reggel aztán láttam, hogy szabad átjárásunk van a szomszédba, a szomszédéknak is mihozzánk. A szomszéd a verandaküszöbön ült és sört ivott, barátságosan integetett, azután átdobott egy felbontatlan palackot, amit egy hetyke robinzonáddal sikerült elkapnom. Egészségünkre, kiáltotta. A szomszédom ácsmester, ügyes szakember, amikor délután hazaérkeztem a munkából, büszkén mutatta az új kerítést. Remek drótkerítés volt, nem holmi kátrányozott lésza. — Ez nem fog elegni, ne féljen! — kiáltotta kissé kapatos hangon. — Ez bizony nem — válaszoltam — ez biztos, hogy kitart az idők végezetéig. Ügyes ember maga, szomszéd ...!
