A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-21 / 34. szám
segít az rajtami — mormogta, miközben feltápászkodott. Erőtlen mozdulattal akarta lesuhintani a port a ruhájáról, de nem ment, visszahanyatlott a keze. — Rajtam már csak a harangszó meg a kapa föld segít... — De hát mi lelte, édesanyám ?! — Még azt mered kérdezni, hogy mi lelt!?... — Kis szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön. — Tudd meg, fiam, hogy amíg élek, az én házam küszöbét nem lépi át!... Inkább téged lássalak kiterítve, mint hogy őt melletted menyasszonyként! Nekem ez az utolsó szavam ... — Szeretem azt a lányt, édesanyám. — Én is szeretlek téged, édesfiam. — Eddig mindig azt mondta, hogy csak olyat vegyek feleségül, akit szeretek. — Mondtam, de nem cigánykurvára gondoltam. — Éppen olyan ember, mint mi vagyunk, talán még különb is! — Cigány... — De orvos!... Sebészorvos! — Cigányokkal nem akarok és nem is fogok rokonságba esni, megértetted!? — Igen ?... Nem is olyan régen még agyba-főbe dicsérte, most meg egyszeriben nem tetszik?! — Az akkor volt... az más volt... — Persze, más ... mert az életéről volt szó, azt kellett megmenteni. Akkor jó volt? Arra jó volt?... Nem kell a házamhoz, megmondtam! — Mondhat amit akar, akkor is ő lesz a feleségem! — Rendben van, fiam, választhatsz: vagy én, vagy öl — mondta Pálosné visszafogottan, ugyanakkor nagy-nagy elszánással. — Jegyezd meg: sem megalázkodni, sem rimánkodni nem fogok neked soha! Én hoztalak a világra, az én akaratom kell, hogy érvényesüljön ennél a háznál, amíg élek .. . A kis doktornő szolgálatban volt. Az asztalnál ült a szobájában és nyomtatványokat töltött ki. Cigarettája a hamutálca szélére téve füstölgött, ő pedig munka közben minden idegszálával a telefonkészülék csengését leste: Pista megígérte, hogy pénteken estefelé felhívja, hogy megbeszélhessék a szombati programot. Mikor végül megcsendült a telefon, ijedten összerezzent. Villámgyors mozdulattal kapta fel a kagylót. — Halló, tessék! — Te vagy az, Ibolyka?... Szia! — Szia, Pista!... Már azt hittem, közbejött valami. — Rengeteg elintézni valóm akadt, azt sem tudom, hol a fejem. Hát te? . — Köszönöm jól vagyok! — Hiányzol. — Te is nekem ... — Komolyan? — Nagyon is komolyan — felelte Ibolya. — Valahogy tört és szomorú a hangod. — Fáradt vagyok. — Te is el tudsz fáradni, aki a házat is elvinnéd batyuba kötve? — Szeretlek ... — Mondd még egyszer! — Akár százszor is, ha kívánod ... Mikor találkozhatunk? — Ma éjszakás vagyok. — Holnap? — Holnap lehet róla szó ... mondjuk délután hatkor, ha neked is megfelel. — Nekem megfelel. Hol találkozunk? — Mondjuk... a Fö-utcai presszóban. A presszó nem nagyon tetszett Pistának. Maga sem tudta miért. Talán Jucika miatt, talán másért. — Szóval a presszóban? — De ijedten kérdezed!... Talán szégyellsz velem mutatkozni az esetleges ismerőseid előtt? hogy mi vár rá. Alig lépett be az udvarba, anyja nekiesett, mint a sárkány. — Kivel kószáltál a hegyen vasárnap estei? — Csendesebben nem tud beszélni, édesanyám ? — Arra felelj, amit kérdeztem! Pista kivárt a válasszal kissé. — A menyasszonyommal. — Kivel!? — Jól hallotta: a menyasszonyommal. — Teremtő egek!... Megmondanád végre, hogy ki az a jótett lélek, az a riband? — A doktornő... — felelte Pista rövid tétovázás után, hiszen előbb vagy utóbb úgyis ki kellett mondania. — Igen, édesanyám, az üvegpohár kezű, kis doktornő a menyasszonyom. Vele kószáltam a hegyen. — Uramisten!... erőtleneden el Pálosné. — Az a cigány!?... — Azt még kimondta, utána azonban nyomban elvágódott, mint a zsák. Pista megrémülve ugrott hozzá, majd vízért futott: itatta, locsolta. — Elsápadt... a szája is megkékült... Igyon még egy kortyot... — Pálosné felnyitotta a szemét. Mintha fátyolon át nézett volna vissza a fiára. — Jobban érzi magát7 Pálosné felült, s elterelte magától Pistát. — Hagyjál... menj innen a vízzel, nem IC Közben rájuk esteledett. Elindulsz ■ tak hát lefelé a lejtőn. Kéz a kézben ballagtak egymás mellett, s most tényleg — közhely ide vagy oda — boldogság dalolt a szívükben ... Leérve elköszöntek Józsi bácsitól, beültek a kocsiba, és Pista hazavitte Ibolyát. Az éjszakát is nála töltötte. Mikor hajnalban hazaért, anyja a veranda küszöbén ülve várta. Magábaroskadva, összekulcsolt kézzel ült mozdulatlanul, mint valami elnagyolt szobor. — Máskor azért szólhatnál előre, hogy nem töltőd itthon az éjszakát — mondta némi szemrehányással a hangjában, de nem haragosan. Bement a lakásba és lefeküdt. Pistát szíven ütötte a látvány és nagyon megsajnálta az édesanyját, aki nyilván egész éjszaka virrasztón, ha közben-közben el is szundított néhány percre, de csak virrasztón. Utána ment, de amikor meglátta, hogy már lefeküdt, nem akarta megzavarni. Majd ebéd közben bocsánatot kér, gondolta; s úgy is tett. Pálosné azonban úgy tett, mintha már régen elfelejtette volna a történteket, pedig dehogy felejtette. Jólesett neki a fia bocsánatkérése. Pista szerdán estefelé hazaugrott valamiért. Akkor még nem tudta, nem is sejtette. — Ugyan ne csacsiskodj, Ibolyka!... Azonnal vond vissza a feltételezéseidet! — Visszavontam. — Mindjárt másképp hangzik ... Hatra ott leszek. Szia! — Szia! Alig tette le a kagylót, kopogtak az ajtón. — Igen! — Zavarok? — dugta be a fejét Seres doktor, a kedves kolléga úr az ajtó nyílásán. — Mi újság, kolléga úr? Elfogyott a cigarettája ? — Most más hiányérzet kínoz — lépett be a szobába betéve maga mögött az ajtót. — Ne mondja! — Mióta megjött a szabadságról, még nem is láttam. — Már hogy látott volna, mikor maga is szabadságon volt kedves, kolléga úr. Egyedül élvezte a nyarat? — Sajnos nem. Egészen belebetegedtem. — Szegény ember... — Tényleg sajnál egy kicsit? — Hát nem látja ?. ,. Egészen odavagyok. — Maga viszont egészen kivirult, amint látom. — Kolléga úr, már megint kezdi? Most azonban hiábavalónak bizonyult a figyelmeztetés. — Mint a fiatal gyümölcsfa, mikor először borul virágba. — Véletlenül nem hajtott fel egy-kót pohárkával, kolléga úr? — Úgy ragyog a szeme, mint a gyémántkő. — Már megint költünk, töltögetünk? Ejnye, ejnye! — Ne gúnyolódjék velem örökké, kis kolléganő! — mondta Seres doktor most már komolyra fordítva a szót. — Valóban hiányzott, Ibolyka. Ha nem venné észre, elárulhatom: már a puszta látása is megnyugtat... — Majd legyintve, más hangon. — Fenéket nyugtat, inkább felkorbácsol. — Mint üvöltő szélvihar a tenger vizét — toldotta meg Ibolya. — Jól mondom? — Tökéletesen! ... Tudja, Ibolyka, ha mi ketten összefognánk, remek költeményeket tudnánk összehozni. — Konyak mellett... lengén öltözve .. . — Hagyjuk abba a játékot, jó? — kérlelte Seres doktor Ibolyát, mintha bizony a kis doktornő lenne a ludas a köztük folyó szócsatában, célozgatásokban. — Apropó ... mit is akartam mondani... megvan: tegnap kereste egy néni, valami Pálné, vagy Pálosné... Nem ismerős a név? — De igen: én műtöttem meg. — Igen?... Egyszóval számíthat a látogatására. Hogy is mondjam ... — vágott sunyi arcot a doktor — egy kis hálapénz mindig jól jön a házhoz, nem igaz? — Sosem tartottam igényt hálapénzre — felelte Ibolya elutasító hangon, ridegen. — Én sem ... de ha kínálják, azért elfogadom ... — mondta a doktor viccelődő hangon. — Tudom, tudom, maga rém becsületes, Ibolyka, de ha meg akarja alapozni a jövőjét, engedni kell a büszkeségéből, különben sosem lesz villája. — Én meg a büszkeség! — Ibolya rágyújtott és a doktor felé fordult. — Különben is a büszkeségnek semmi köze nincs a hálapénz elfogadásához vagy visszautasításához. Az egészen más kategóriába tartozik, nem gondolja, kolléga úr? — Tulajdonképpen nem azért jöttem, hogy vitát kezdjek a létező és nem létező erkölcsi normákról, Ibolyka ... — Hanem? — Holnap leszek harmincnyolc éves. Este kisebb összeröffenést rendezünk, és ... — És...? — Tisztelettel meghívom ... Nagyon szívesen látjuk magunk között, ha elfogadja a meghívásomat. Nos? 10
