A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-07 / 32. szám
6. EGY ÚJ TUDOMÁNY SZÜLETIK Georg Friedrich Grotefend 1802-ben tárta a tudományos világ elé a tényt: sikerült kibogoznia az óperzsa ékírás gubancait. Volt aki elhitte, volt aki kételkedett benne (ezek többen voltak), de a lényegen ez mit sem változtathatott: Grotefend volt az első, aki egy ékírásos szöveget olvasni tudott. A felfedezéséről hírt adó értekezés viszontagságairól már szó volt, de maga a „felfedezés" sem járt jobban — reménytelenül feledésbe merült. A múlt század harmincas éveitől kezdődően többen is úgy fogtak hozzá az ékirás titkainak a megfejtéséhez, hogy nem ismerték Grotefend úttörő munkásságát. Henry Creswicke Rawlinson (1810—1895), akit általában az asszirológia (a mezopotámiai civilizációkkal foglalkozó tudomány elnevezése) atyjaként emlegetnek, akkor hallott először Grotefendről, amikor nem kevés fáradsággal megfejtette, pontosabban: újra megfejtette az óperzsa ékírás titkait. Igaz, ő alaposabb munkát végzett, mint a göttingeni gimnázium segédtanára, de a teljesség kedvéért azt is el kell mondani, hogy neki bőségesebb ékírásos anyag állt rendelkezésére. Rawlinson eredetileg nem nyelvésznek készült, ígéretes katonatiszti karrierjét áldozta fel a tudományért. Nem mondhatnánk, hogy unalmas élete lett volna. 16 éves korában lett a Kelet-indiai Társaság alkalmazottja s ettől kezdve majdnem negyven éven át szinte minden percét az ázsiai földrészen töltötte. Mint hivatásos katonát gyakran áthelyezik. Az egyik évben még Perzsiában „tanácsadó" (manapság inkább „ügynök"nek mondanánk), a következő esztendőben viszont már afgán felkelők ellen harcol valahol Kandahár közelében, ahol átmenetileg nyoma veszik, s amikor mindenki halottnak véli már, akkor bukkan fel újra, sértetlenül. A brit gyarmatbirodalom katonájaként szolgálni Ázsiában — ez nemcsak fegyverforgatást jelentett, hanem szüntelen ismerkedést a helyi viszonyokkal, szokásokkal, népekkel, különböző nyelvekkel. Rawlinson már 16 éves korában, a Bombaybe vezető hajóúton egy életre szólóan elkötelezte magát az orientalisztikának. A hajón ismerkedett meg ugyanis Bombay kormányzójával, sir John Malcolmmal, aki a perzsa kultúráról és történelemről mesélt igen színesen és szakavatottan a fiatal kadétnak. Úgy látszik, a sors is azt akarta, hogy Rawlinsonnak Perzsia legyen a végzete: 1833-ban ide rendelik a fiatal őrnagyot, aki természetesen azonnal munkához lát. Először is az óperzsa ékírást szeretné megfejteni. A perszepoliszi feliratok alapján ő is — akár csak harminc évvel korábban Grotefend — viszonylag könnyedén elolvassa Dáreiosz és Xerxész nevét (kapóra jön számára az is, hogy jól beszél egy sereg keleti nyelvet), de tudja azt is, hogy az óperzsa ékírásos „ábécé" teljes megfejtéséhez egy olyan szövegre lenne szüksége, amely sok tulajdonnevet tartalmaz. A sors ebben is a kezére játszik: 1835-ben kinevezik a perzsa sah öccsének katonai tanácsadójává, ezért a Teherántól délnyugati irányban fekvő Kermansahba kell utaznia. Itt hall először azokról a sziklába vésett feliratokról, amelyek a várostól mintegy 40 kilométernyire északra, Behisztun közelében találhatók. Ezeket a szövegeket ugyanazokkal az ékjelekkel írták mint a perszepotisziakat, s az is könnyen megállapítható, hogy három nyelven közölnek valami fontosat az utókorral. Perszepolisz és Behisztun között légvonalban is több mint 800 km a távolság, a két felirat azonban az időben sokkal közelebb esik egymáshoz, mindkettő az i. e. 5. században keletkezhetett. Nyilván nem véletlenül esett a választás a behisztuni sziklákra. A sziklafalak olyan meredekek, s a háromnyelvű — óperzsa, elámi és babiloni — felirat olyan magasan található, hogy aki ártó szándékkal jön ide. kétszer is meggondolja, hozzáfogjon-e tette végrehajtásához. (A feliratokat őrző királyszobrok inkább csak jelképes védelmet nyújtanak.) így aztán két és fél ezer éven át fennmaradt a híradás, mely tudtára adja az utókornak, hogy Dáreiosz király diadalmaskodott a hatalmát fenyegető trónkövetelők és „hamis királyok" fölött. Rawlinson számára azonban ennél sokkal fontosabb volt az a körülmény, hogy a győztes uralkodó gondosan feljegyeztette a sziklafalra az egész családfáját, így számtalan ékírással írt tulajdonnevet hagyományozott a 19. századra. Ezekkel már lehetett valamit kezdeni, s Rawlinson, ahogy az ideje engedte, élt is ezzel a lehetőséggel. Két dolog nehezítette a helyzetét. Az első dolog maga a meredek sziklafal volt; jól edzett alpinistának is dicsőségére vált volna a feliratok közelébe jutni. A behisztuni sziklák H. C. Rawlinson Rawlinson kötelekért ingatag létrákon és a deszkapallókon egyensúlyozva, papírral és irószerszámmal felszerelve ötven méterrel a föld felett készítette a feliratok másolatait, de így is csak az óperzsa és az elámi szöveget tudta lejegyezni, a babiloni nyelven irt részt egy macskaügyességű és igen vakmerő kurd fiatalember segítségével „szerezte be". Mindez azonban nem egyszerre történt, mert közben Rawlinsonnak hadba kellett vonulnia, s csak évek múltán térhetett vissza álmai színhelyére. Az óperzsa nyelven írt rész teljes megfejtését 1846-ban tette közzé, de érthető módon szerette volna , kideríteni a másik két felirat titkát is. Ez azonban sokkal keményebb diónak bizonyult. s Rawlinson nem egyszer azon volt már, hogy felhagy az egésszel. A legfőbb problémát az okozta, hogy az elámi és a babiloni írás az óperzsa írással ellentétben nem betűírás volt, hanem annál jóval bonyolultabb valami. Az elámi írásban — amelyet * 1855-ben Edwin Norria (1795—1872) londoni professzor fejtett meg — a szótagírás és a betűírás elemei keverednek egymással; a babiloni írásban pedig a szótagírás a fogalomírással párosul. A kutatók tanácstalanok voltak, nem tudtak mit kezdeni a behisztuni felirat babiloni részével, noha a dolog egyre sürgősebbé vált, mivel időközben hatalmas tömegben áramlani kezdtek Európába az ékírásos szövegeket tartalmazó régészeti leletek. Az történt ugyanis, hogy 1843-ban EmHio Paolo Bottá (1802—1870) olasz származású, francia szolgálatban álló orvos és diplomata, akit megbízatása régészeti ásatásokra is feljogosított, miután hasztalan kutatott Ninive romjai után — jóllehet szinte a lába alatt hevertek — majdnem a véletlennel határos módon ráakadt Khorszabád közelében (az egykori Ninivétől mintegy 15 kilométernyire) II. Szargon király rezidenciájának maradványaira. A különböző szobrok és reliefek mellett számtalan ékírásos agyagtáblára és feliratra bukkantak, amelyekkel szinte elárasztották az európai múzeumokat. Bottá 1849—1850 között, Eugene Flandin-nel, az ásatásokban közreműködő rajzolóval közösen öt kötetben megjelenteti részletes beszámolóját Ninive műemlékei — felfedezte és ismerteti Bottá, mérte és rajzolta Flandin címmel. A 3. és 4. kötet tartalmazza a feliratokat, van belőlük tehát elegendő, de mit érnek, ha senki sem tudja őket elolvasni. 1850-ben aztán mozgásba lendülnek a dolgok. Egy ír lelkipásztor, Edward Hincks megállapította, hogy a babiloni írásban a szótag igen fontos elem, s ezért van az, hogy ugyanazt a mássalhangzót olykor hét-nyolc különböző Írásjel is jelölheti attól függően, hogy milyen magánhangzó kapcsolódik hozzá és hogyan. Például a ru szótagot más jellel írák mint a ra-1, de az t/r-nak is önálló jele volt. Tovább bonyolódik a helyzet, ha hárombetűs szótagokkal van dolgunk. Hincks ugyanakkor rámutatott arra is, hogy egy adott ékírásos jel nemcsak szótagot jelölhet, hanem igen gyakran egy önálló fogalmat is. Rawlinson meg azzal hökkentette meg a tudósokat, amitől a legjobban rettegtek: ugyanaz a jel olykor több szótaghoz is hozzárendelhető. Erre a polifóniára nem volt könnyű magyarázatot találni, mivel akkor még nem tudhatták, hogy a babiloni nyelv nem az egyetlen nyelv volt a régi Mezopotámiában, s még csak nem is a legkorábbi. A közel-keleti civilizációkat tulajdonképpen a nem sémita eredetű sumérek alapozták meg, s az általuk kialakított ékirást vették át az őket leigázó akkádok, majd később a babilóniaiak és az asszírok, sőt a sumér nyelvet még jóval a Sumér Birodalom felbomlása után is hivatalos, illetve kultikus nyelvként használták az újonnan létrejött országokban. Ezzel magyarázható a jelek többértelműsége is, különösen a tulajdonnevek írásában. Rawlinson például megpróbálta ellenőrizni bizonyos szótagjelek helyességét, ezért egy olyan nevet választott ki a szövegből, amelynek minden bizonnyal ott kellett szerepelnie, Nabukodonozorét (a Bibliából és Verdi operájából mi is ismerhetjük), melyet eredetileg Nabu-kudurri-usur-nak ejtettek. A legnagyobb meglepetésére azonban Anakšadušiš jött ki. Más nevekkel is hasonlóképpen járt, s csak miután Henry Layard 1849-ben rábukkant Ninive romjaira, s az egyik palota falai között Asszíria utolsó nagy királyának Aššurbanaplinak (i. e. 669—630) a könyvtárára — benne temérdek agyagtáblával — vált lehetővé a rejtély megoldása. Aššurbanapli könyvtárából nagyon értékes feljegyzések, dokumentumok kerültek elő, de bennünket pillanatnyilag azok a szótárak érdekelnek a leginkább, amelyek segítségével lehetővé vált a sumér ideogramok „lefordítása" akkád és babiloni szótagjelekre és viszont. Ezeket a szótárakat az imoktanoncok számára szerkesztették, hogy megkönnyítsék a dolgukat a tanulás során. A kései utókor sem lehet eléggé hálás ezért a gondoskodásért! Az asszirológia tehát megszületett, de előbb még át kellett esnie a tűzkeresztségen. Európában ugyanis még sok?n kételkedtek az ékírásos jelek megfejtésének a helyességében, ezért valamilyen látványos módon be kellett bizonyítani, hogy tévednek. William Henry Fox Ta/öof-nak (1800—1877), a neves matematikusnak és ékírás-szakértőnek támadt az az ötlete Londonban, hogy egy ismeretlen ékírásos szöveget adjanak oda négy híres szakembernek, akik egymástól függetlenül lefordítják azt, egy döntőbizottság összeveti a fordításokat, s eldönti, hogyan is állnak a dolgok valójában. A négy szakértő — Talbot, Rawlinson, Hincks és a hamburgi származású, de franciává Jett Jules Oppert (1825-1905) — 1857. május 25-én lezárt borítékban juttatta el a bizottsághoz az i. e. 1113—1074 között uralkodott I. Tiglatpilesar asszír király utasítására készült három pecséthenger szövegének fordítását. A négy dolgozat az alapvető pontokban megegyezett, az eltérések szinte elhanyagolhatóak voltak. Egy új tudomány: az asszirológia nagykorúvá vált. LACZA TIHAMÉR 1»
