A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-07 / 32. szám
HAZÁNK HASZNÁBA... {Fejezetek a szlovákiai magyar muzeológia történetébőt) IMai értelemben vett múzeumügyről a ■ történelmi Magyarországon 1802 márciusától beszélhetünk, amikor is Széchényi Ferenc a hazánk ajándékozta hatalmas régiséggyűjteményét (könyvek, kéziratok, rézmetszetek, ötvösremekek stb.), s ezzel a Magyar Nemzeti Múzeum alapját vetette meg. Az adományt „rövidesen" (öt év múlva) egy emlékirat kiadása követte, amelyben a múzeum jelentőségének a taglalásán kívül hasonló adakozásra is felszólítják a honpolgárokat (elsősorban a műgyűjtő arisztokráciát) hiszen „nemcsak magunk, hanem Hazánk hasznára is kelletik gazdagoknak lennünk"! Jellemző módon nemigen tolongtak az adakozni kívánók a megfelelő ajtók előtt. A gyűjtemény persze azért csak gyarapodott, olyannyira, hogy önálló osztályai fokozatosan földuzzadva az anyaintézményből kiválván külön életet kezdtek élni (pl. a Néprajzi Múzeum vagy a nevében az egykori adományozó emlékét őrző Országos Széchényi Könyvtár stb.). A múlt század vége felé, a kiegyezést követő időszakban már vidéken is mind jobban megnőtt az igény helyi múzeumok létrehozására, majd az egyre nagyobb méretű vasútépítések és folyószabályozások nyomán előkerült régészeti leletek is kezdték magukra fölhívni a figyelmet, ami az archeológiát amolyan „divattá” tette az értelmiségi- és birtokos középréteg .körében. Ezért aztán — Römer Flóris (1815—1889), a magyar régészettudomány egyik úttörője ösztönzésére — sorra alakultak meg a vidéki múzeumi egyesületek, ill. a művelődéstörténeti- vagy régészeti társulatok, amelyek gyakran egy-egy későbbi múzeum csíráját is jelenthették. Tájainkon — hogy lassan már konkrét témánk felé kanyarodjunk! — az elsők között a Gömörmegyei Múzeumi Egyesület (1882) és a Komárom Vártnegyei és Komárom Városi Történeti és Régészeti Egylet (1886) alakult meg. Az első világháborút követő éveknek már szinte közmondásszerüen megmerevedett, fagyos szlovákiai magyar „szellemi légköre” érvényes a múzeumügyre is: néhány múzeumot inkább csak névleg, muzeológus szakembert pedig gyakorlatilag egyáltalán nem örököltünk a háborút megelőző időszakból. Szombathy Viktor 1938-ban hat — Szlovákia magyarok (is) lakta vidékein működő — múzeumot sorol föl (Šomorja, Érsekújvár, Komárom, Léva, Rimaszombat, Rozsnyó). A továbbiakban kettőnek — a somorjainak és az érsekújvárinak — a két világháború közötti fejlődéstörténetét igyekszem „rekonstruálni" nagyrészt a korabeli sajtó (Csallóközi Hiriap, Érsekújvár és Vidéke, Prágai Magyar hírlap és Magyar Újság) közleményei alapján. Ha a somorjai Csallóközi Múzeum megszületésének körülményeit vizsgáljuk, akkor két kiindulóponthoz is eljgthatunk. Az alapítással (1929) csaknem egyidőben jelent meg a Csallóközi Múzeum című karcsú kötet, amelynek előszavában Jankó Zoltán, a helyi múzeumügy „mecénása" a pozsonyi Uránia Tudományos Egyesület somorjai előadásain eredezteti a létesítmény fölállításának gondolatát. Ez az egyesület ugyanis „fennállása óta rendszeresen tartott csallóközi tárgyú előadásaival arra törekedett, hogy egy létesítendő Csallóközi Múzeum számára a talajt előkészítse... A múzeum elsősorban Somorja város és az egykori pozsonymegyei Csallóköz történetének és természetrajzának szolgálatában fog állani, évkönyve és esetleg egyéb közleményei pedig Csallóköz monographiájának anyagát gyűjtik össze" (89—90. o.). A fontosabb gyakodatiasabb „ösztönzést" MOTTÓ: „Az önismeret nem önmagáért fontos, hanem azért, ami belőle következik: a javulás és javítás szempontjából." {Venczel József) azonban az a komáromi „Magyar mezőgazdasági, ipari és népviseleti kiállítás" jelentette, amely 1927. augusztus 14—21 között zajlott, s ahol a csallóközi halászélet bemutatását Khin Antal (1884—1973), somorjai tanár vállalta. Két helyiségben eredeti tárgyak modellek, valamint festmények és rajzok (Prohászka István alkotásai) segítségével oldotta meg feladatát (Csallóközi Hírlap — a továbbiakban: Cs. H. — 1927. 9.4., 3. o.), tehát amikor nagyjából egy év múlva átvette a somorjai városházán a múzeum számára kiutalt helyiséget, talán nem is kellett annyira a semmiből indulnia, mint azt Jankó Zoltán a már fentebb idézett helyen kissé hatásvadász mondataival ecsetelte: „Volt egy üres iskolaszoba és a szoba közepén állott egy ember, aki megható szeretettel magyarázta, hogy hogyan csinál ő ebből a szobából tavaszra Csallóközi Múzeumot. És csakugyan: tavaszra már tele volt a szoba csallóközi halászszerszámokkal" (92. o...). Ezzel a „filológiai" szörszálhasogatással természetesen nem Khin Antal érdemeit akartam kisebbíteni, hiszen — egy évvel később vagy korábban — mindenképpen neki kellett a szóbanforgó néprajzi anyagot összegyűjtenie. Amint a továbbiakban még látni fogjuk, a szlovákiai magyar muzeológia egyik legfáradhatatlanabb harcosáról van szó, méltatlanul elfeledett életműve bemutatására minél hamarabb sort kell már kerítenünk (itt valóban csak néhány fontosabb munkájára utalhatok jelzésszerűen: Csallóközi legényavatás. Ethnographia 1932, 19—24; Az aranyászat. Magyar írás 1934— 6, 105—109; A farsangi dőrék. Magyar Figyelő 1935—1, 91—94; Betlehemjárás a Csallóközben. Magyar írás 1935— 10. 88—93; Lucaszékek a Csallóközben. Etnographia 1941, 59—61). Most azonban maradjunk szőkébb tárgykörünknél, s kövessük figyelemmel a múzeum megalakulása és fenntartása körüli bonyodalmakat, erőfeszítéseket. A múzeummal gyakorlatilag egy időben, óriási lelkesedéssel létrejött a Csallóközi Múzeum Egyesület is (alapszabályzatát a hivatalok jó másfél év múlva hagyták csak jóvá), amelynek tulajdonképpeni célja — a múlt század végi hasonló társaságok mintájára — az intézmény anyagi fönntartását a tagdíjakból segíteni. Jankó Zoltán elsőként 1000 korona befizetésével igyekezett példát mutatni az egyesületbe lépőknek. Ezt követően a Csallóközi Hiriap ugyan szinte hetente közölte a múzeum részére apróbb tárgyakat, régiségeket adományozók névsorát, de a jobbmódú réteg — úgy látszik — nem szívesen nyúlt a pénztárcájába. „Csallóközben oly értékes emlékek vannak, amelyek úgy a magyar, mint történelmi és archeológiái tekintetben nagyjelentőségűek. Annál kirívóbb az a tünet, hogy a magyarság jobbmódú rétegeinek a képviselői, legfőképpen a jobbmódú földbirtokosság nem rendelkezik jóakarattal az egyesület céljai iránt, hogy ezeket legalább tágságával támogatná. Ez a patópáli tünet szomorú bizonyítéka annak — tisztelet a kivételnek — hogy a csallóközi magyar úr nem törődik szőkébb hazája kultúrájával. Más nemzet fiai önfeláldozóan dolgoznak a kultúrális téren, nálunk ez belefullad a közönybe és néhány dolgozó ember sziszifuszi erőfeszítésébe" — ostorozza a birtokos réteg nemtörődömségét a névtelen cikkíró (Cs. H. 1930. 3. 30., 4. o.). Azonos előjelű tünetről van hát szó, mint a bevezetőben emlegetett Magyar Nemzeti Múzeum támogatása körül volt annak idején; ahol az első másfél évtized alatt a 231 ajándékozó közül csupán 29 került ki a jómódú (gyűjteményekkel is rendelkező) rétegekből. (A Széchényi Ferencet követő legelső ajándékozó — igazán méltó arra, hogy nevét idejegyezzük! — Kindli Mátyás szűcsmester volt.) Az anyagi gondok természetes (?) jelensége mellett még egy jellegzetes múzeum ügyi betegség nehezítette Khin Antalék munkáját: ez a helyiséghiány. Mint fentebb már szó volt róla, 1929-ben a városháza egyik földszinti termében kezdték. Az 1931. évi egyesületi közgyűlésen Khin Antal, igazgató a múzeum állapotát és működését ismertetve rámutatott arra, hogy „a múzeumi anyag a szerény anyagi eszközök dacára is naprólnapra szaporodik, annyira, hogy szükséges lenne minél több szobára annak elhelyezésére, különösen az ősfoglalkozások tárgyát tekintve" (CS. H. 1931. 6. 28., 4. o.). A fenti soroknak (és a feltételezhető gyakorlati után„A PÜSPÖK FELEMELTE MUTATÓUJJÁT.. " „A püspök felemelte mutatóujját és végignézett a társaságon..." Éppen reggelizett; lágytojást evett üvegpohárból, gazdagon meghintette sóval, pirospaprikával — borsot nem szórt rá, undorodik a megborsozott lágytojástól —, összekeverte, kiflit tört hozzá, amikor váratlanul eszébe ötlött ez a kép. De honnan? Eltöprengett. A kép, alighogy felvillant a következő pillanatban már el is tűnt a szeme elől. Próbálta újra felidézni, legalább a püspök arcát, ruházatát, hogy ezzel valami többet is megtudjon róla, meg a társairól, akik némán tűrték a püspök bizonyára szúrós tekintetét Hiába. Vajon ott volt-e ő is abban a társaságban ? Hányán lehettek és kik voltak még rajta kívül? Rajta kívül, ha ott volt egyáltalán. Minden képhez tartozik valamilyen történet — ez így van, ennyit mér megtanult a világból. S letagadhatatlan az is, hogy minden történethez tartozik valamilyen — döntő jelentőségű — tér, valamilyen idő. Vajon milyen esemény előzhette meg, s milyen esemény követhetné ezt a képet? Milyen tér, milyen idő? Az összefüggések miféle láncolatának része ez a villanás?„A püspök felemelte mutatóujját és végignézett a társaságon..." Vagy olvasta valahol? Hiszen az is lehet, hogy olvasta. De hol? Ha viszont úgy olvasta, akkor aligha lehetett ott ő is. Kevergette a sóval és pirospaprikával gazdagon meghintett lágytojást A kiskanál — oda-odakoccant az üvegpohár falához. Nem, egészen bizonyos, hogy nem olvasott ilyesmit Előfordulhat hogy csupán egy megíratlan novella első mondata ez a kép. Egy regényé. Egy drámáé. Egy filmforgatókönyvé. De melyiké? Mindegy, meg kell találnia, hogy melyiké. Meg kell találnia, s ha megtalálta, meg kell írnia. És ha egyáltalán nem is lehet írni olyan novellát regényt drámát filmforgatókönyvet, mely ezzel a mondattal kezdődik ? „A püspök felemelte mutatóujját és végignézett a társaságon..." Fölösleges az aggodalom, bizonyos, hogy lehet Elméletileg: bármi kezdődhet bármivel. Sőt nem is volna rossz indítás ez a mondat Vagy mégis? Az első mondat mindig nagyon fontos. Talán a legfontosabb. Hiszen eleve kijelölheti az elbeszélés medrét s ugyanígy félre is viheti az egész cselekményt. Cselekményt? De háPkik ültek ott abban a társaságban? Az üvegpohár megcsendült Nők is voltak, vagy — természetesen a püspökön kívül — kizárólag csak nők voltak? Mikor, melyik térben s időben? Mindig ezzel van a legtöbb baj. A térrel, idővel. Olcsó fogás lenne hozzátenni: na és persze a nőkkel. Különben is el van rontva a délelőttje. Még jó, ha nem az egész napja. El van rontva, mert föláll, odamegy az íróasztalához és — nem fog eszébe jutni semmi. Só, pirospaprika, kifli, üvegpohár, kiskanál. A legjobb lesz, ha most sétál egyet Ha körbejárja a lakóházat a lakótelepet, az egész várost. Vagy beül egy kocsmába és megiszik egy sört Esetleg egy féldecit is hozzá. Mityen öltözékben lehetett a püspök úr? Egyáltalán: püspök volt? Biztos ez ? És ha más ? Vízvezeték-szerelő vagy admirális? Puff neki! Akkor kezdheti újra az egészet Elölről. „A vízvezeték-szerelő felemelte. .." Nem. Nem kell újrakezdeni semmit Bár csak villanás volt a kép, annyit világosan látott hogy az asztalfőn ülő férfi püspök volt Csakis püspök tehetett, más nem. „Rosszul vagy?" — hallotta hirtelen a felesége hangját. „Miért lennék 7" — csodálkozott „Mert csak turkálgatod azt a tojást." Fuj. Egészen kihűlt Az ablakon besütött a nap. A Föld szabályosan járta Nap körüli útját A naprendszer működésében a tudósok aznap reggel nem észleltek semmi rendellenességet semmilyen váratlan eseményt. „A püspök felemelte mutatóujját és végignézett a társaságon..." Vendéglőben az ilyen lágy tojást mindig viszszakükH. Fuj. Tóth Lászió „ÉLETEMBEN CSAK A NÉPEMET o-?rM f' í. i ta n *" OAULUML I /-UVI Tizenkét esztendeje ismertem meg ezt az igazsághű, tiszta lelkű embert volt tanáromat, példaképemet, aki tehetségemet kibontakoztatta és gerincessé formálta egyéniségemet Rajta kívül nem ismerek még egy pedagógust aki ilyen rendkívüli életenergiával, időbeosztással gyűjtögette volna a tudás mézét hogy azt egyéni keret-rendszerébe foglalva .Jbelopja" diákjainak ismeretvilágába. 14
