A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-07 / 32. szám
— Én csak azt mondom, amit a szemem lát... — Most a régi, a megszokott asszony ült szemben a fiával, a hangja is ugyanolyan karcos és csipkelődő volt, mint azelőtt. — Nagyon jól éreztem magam, tudja, édesanyám, a Balaton, hát az valami csodálatos! — Jó nagy pocsolya lehet, amint láttam a híradóban. Jaj, szurkoltam is eleget miattad, a nagy vihar után, de nem történt bajod, hál istennek!... Egyszer azért én is megnézném, meg isten-ugyse! — Okvetlenül látnia kell, édesanyám!... Majd jövőre vagy azután elmegyünk együtt... Hármasban, vagy négyesben ... — Hogy, hogy hármasban, négyesben? — Hát nem érti? Menyecskével, unokával! — Nem érem én azt meg. — Dehogy nem — mondta Pista két falat közt. Pálosné gyanakodva fürkészte a fia arcát. — Talán bizony összeismerkedtél valakivel? — Bizony össze! — Odaátival? — kérdezte Pálosné ijedten. — Nagyon is idevalósi. — Nem marháskodsz ... szokás szerint? — Komolyan beszélek. — No, hiszen, a te komolyságoddal a kertek aljáig sem jut el az ember. — Most tényleg komolyan beszélek, édesanyám. — No, fene, a végén még elhiszem, de ha mégis lóvá teszel, mint már annyiszor, a szemed vágom ki! — Nem sajnálná ezt a két gyönyörű szememet? — nevetett fel Pista. — De bolondos vagy, édesfiam, de bolondos! — szidta a fiát, miközben majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság. — Aztán miféle? — Előbb üljön le és fogódzón meg! Pálosné elhűlve, rossz sejtéssel a szívében ereszkedett a székre arra várva, mivel vagy kivel rukkol ki a fia. Pista azonban nem szólt semmit, jóízűen falatozott tovább. — Te, Pista! Csak nem a jednotás lányáról, a Zsuzsáról van szó!?... Arról a széllel-bélelt csinibabáról?... Olyan nyamvadt, szegény, hogy a fogát sem tudja eltakarni... Azzal aztán nem alhatnái nyitott ablaknál, mert kilopnák mellőled a kandúr macskák ... Hiszen ruhástul, cipőstül sem nyom többet negyven kilónál!... Jézusmárjám!... Mit vigyorogsz és miért hallgatsz?... Róla van szó?... Persze hogy róla, hiszen ő is ott járt a Balatonnál. — Befejezte? — Én be! Most már rajtad a sor. — Szóval... magának nem tetszik a Zsuzsa? — A verejték is kiver, ha rágondolok. — Megnyugtatom: nekem sem tetszik és egyáltalán nem róla van szó, dehát magának az a csavaros esze mindjárt kombinál. Olyan maga, édesanyám, mint valami színdarabban a nagy kombinátor. — Hogy mi vagyok én? — Semmi... — legyintett Pista. — Hanem most meginnék egy üveg jó hideg sört, ha volna. — Hozom... — mondta Pálosné s rég látott fürgeséggel iszkolt a sörért. Pista megitta, rágyújtott, majd az anyjára pillantott a bodorodó füstfelhőn át. — Tudja, édesanyám ... különben ... egyelőre maradjon titok, az én titkom. — Majd megtitkolózlak én téged, csak vegyem elő a sodrófát! — kezdte elég magas hangon Pálosné. — Ki vele! Tudni akarom, ki az a ribanc, aki elcsavarta a fejed. Az nem lehet rendes, aki a Balatonnál ismerkedik össze, az olyan csak azért akaszkodik rá valakire, mert viszket a micsodája. — Maga szerint. — Más szerint is. Kövesdi Károly/ Hegedűk a város fölött Hegedűk járják az éjt kirabolt árva hegedűk itt húznak el a város fölött fé/magasan megdűlt nyakukon szikrázik a fény sebzett nyakukon tündököl a dal mintha mindig karácsony lenne a világon s a bárány vére nem a diadal rőtvörösét venné magára ó első havat s párban is mindig magányos szivünket mintha egy őrült tapétázná az eget hegedűnyakkal hattyú-ékesen példázva az örök gyalázatot amit erőm elhinni nem támad soha hogy daloktól az éden ostoba és nem épül meg soha a csoda zokog az örök emberpár lázban kizárva átoktól talpig fényesen s a bennünk lakó kard vasán alszik édesen Nézem a várost elnyúló nagy állat innen föntről úgy tűnik bűntelen úgy tűnik egységes a lelkek mértani elrendezése ez a tökéletes eklektika ó milyen egyszerű a visszaeső gyilkos és a szeretők arcéle egyformán ragyog a forma bűntelen hazudom s lassan elhiszem hogy tökéletes a navigációm hát bukfenc ereszkedjünk alá zengnek a húrok a zuhanó repülésben volt idő mikor nem érdekeltek csak a hazátlanok rútul becsaptak félrevertek akár egy nyelv nélküli harangot csak zúgtam üresen kóvályogtam a sűrűsödő levegőben míg a harangláb megtagadott míg szavaim elapadtak s lógtak a húrok céltalanul most már tudom mindenki árva nincsenek hazátlanok álmom a hegedűket még nem látja egy halomban vérző bevert szivünket a gőzölgő alomban A forró televényben Polüphémosz-lucsokban amíg lehet még vagy íme négy sorokban négy sornyi jajgatásban végtelen gyöngy-hurokban ünnepük és danázzák míg mindegyik beroppan hát merüljünk alá súgom a gé monoton hangján merüljünk s vérezzük meg a süket éjszakát gyertek a házatok elé ti mozdulatlan túlhevített szobrok hazátlan anti-hősök legyetek végre otthon itt másutt mindenütt elloptátok volna hangom jobbik felét mert kívülről szeretnétek megváltódni most zenghetek istentelen laza ereszkedésben hűlő testtel míg a hangvilla nyakonüt sírnak s a fecskefészket leütik a hazátlanok merüljünk merüljünk merüljünk míg a szárazfa bír s nem kap szív-zárlatot míg a köpések királyvize át nem égeti a bordázatot míg a röhögés nyüzsgő férgei el nem rohasztják míg öli égi és földi hatalom s marad a négy húr csupaszon a szélben tessék rá ruhát teregetni embert akasztani rághatják csepűként politikusok de a szabad szél mégis szárnyára veszi hallgassátok itt húz el a város fölött rajuk fé/magasan úgy tűnik költözőben de immár szabadon alázatosan hozzák a csodát mert nélkülük minden kibírhatatlan Štefan Strážay Léptek a folyosón Későn jött apa. Sokáig vetkőzik. Másként nyitja a szobaajtót, voltaképp közönségesen. Csak ne találkozna vele az ember, olyan kedves lenne, elbeszélgetne. így pohár csöng. Gyűlölsz, de nem őt Sajnálsz, de nem őt Magadat sem. Talán mindenkit. (Barak László fordítása) (Folytatjuk)
