A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-07 / 32. szám
Az azóta eltelt fél évszázad alatt a gazdálkodás feltételei nem változtak. De azzal, hogy megalakult a szövetkezet (a rozsnyói járásban elsőként), a termelési technológia változott meg alapvetően. A szilicei szövetkezet 1300 hektár mezőgazdasági területen gazdálkodik. Ebből 510 hektár a szántó, 287 hektár a rét, a többi pedig legelő. Fazekas Árpád agrármérnökkel, a szövetkezet elnökével arról beszélgetünk, hogy az itteni termelési viszonyok mellett hogyan lehet összeötvözni a hagyományokat a korszerű gazdálkodással. — Lehet, és kell is — mondja Fazekas Árpád —, de sokkal nehezebb, mint a síkvidékeken. Gyakran előfordul, hogy — mondjuk — Szepsi környékén már el is felejtették a tavaszi vetést, amikor mi hozzáfoghatunk. Egy régi szilicei mondás szerint az áprilisi árpa maradjon a zsákban. Azaz, nincs értelme elvetni, mert nem biztos, hogy beérik. Itt nálunk nagyon feszesek az agrotechnikai határidők, ezért magas fokú szervezettségre van szükség. Egy-két nap késés végzetes lehet. Szemeskukoricát nem is termesztünk ... — Miből mennyit termesztenek, s milyenek itt a terméshozamok? — Gabonafélékből háromszáz hektárt vetettünk; ezenkívül termelünk negyven hektáron burgonyát és nyolcvan hektáron silókukoricát. A fennmaradó területen évelő takarmányféléket. A gabona átlagos hektárhozama 31 mázsa volt, az utóbbi években, burgonyából pedig 200 mázsa. [étvégi levél — Itt a fennsíkon hagyományosan az állattenyésztés volt mindig a fő gazdasági ágazat. Változott-e e tekintetben valami? — Nem. Szövetkezetünkben az állati termékek termelésének terve 5,5 millió, míg a növénytermesztésé nem egészen négymillió korona. — Milyen a szövetkezet jelenlegi állatállománya? — Összesen 650 darab szarvasmarhát tartunk, ebből 280 a tehén, továbbá 13 000 darab juhot, ennek nem egészen a fele anyajuh. A tejhozam évi 2500—2600 liter tehenenként. Ez általában nem látszik valami kimagasló eredménynek, de az itteni körülmények között nagyon jónak mondható. Az a helyzet ugyanis, hogy a legelők 5—6 kilométerre vannak az istállóktól, s a teheneknek naponta meg kell tenniök ezt a távolságot. Tapasztalataink — de a szakirodalom szerint is — egy kilométernyi üt egy liter tejveszteséggel jár... — Nem lehetne csökkenteni ezt? — Sok lehetőségünk nincs. Amit lehet, megtettük; az állományból kiválasztottuk, s a közelebb fekvő legelőkön legeltetjük a legjobban tejelő egyedeket. így megtakarítunk naponta néhány kilométert, s ezáltal javul a tejhozam. — A fennsíkon van elég rét és legelő, ami megfelelő lehetőséget nyújtana a szarvas-marhahizlalásra is. Foglalkoznak ezzel? — Hizlalással nem foglalkozunk. Szarvas.marhaállományunk nagyobbik hányada növendéküszőkből áll. Ezek májustól október elejéig kint vannak a legelőn. Az üszők átlagos napi súlygyarapodása eléri az 50—60 dekát. Az idén még 300 darab üsző vásárlását tervezzük. Terepjáró autón indulunk hatámézésre. Zötykölődünk a köves utakon, vagy azon az ösvényen, amelyet egy adag jóakarattal útnak lehetne titulálni. A fennsík ligetes világában a minapi eső után szinte minden megújult, felfrissült. Igaz, a búza még csak most kezdi kibontani a kalászát, nem úgy, mint lenn a síkságon, ahol a kalászosok már derékig érnek. A közel hatszáz méteres szintkülönbség hatása nyilvánvaló. „Takaró", azaz a rendre vágott szénát forgató asszonyokkal találkozunk, aztán az üszőket őrző pásztorokat látogatjuk meg. Itt hirtelenében több megoldandó problémát is felsorolnak pár perc alatt. Hogy elcsatangolt néhány üsző; meg hogy a Gyökérréti-tónál levő itató dolgát is rendbe kéne tenni. .. — Arra megyünk, megnézzük — mondja az elnök, mielőtt a pásztoroktól elköszönnénk. A következő „megálló" a juhásztanya. Két fabódé s egy megtermett, de szelíd kuvasz fogad. De se juhász, se nyáj. A két faházikó lakatra zárva. — Ma volt a sajtszállítás — mondja Fazekas Árpád — aligha is találkozunk a bacsóval. Visszafordulunk Szilice felé. Előbb azonban megállunk a lucernaföldön, ahol a rendfelszedő gépek dolgoznak. Szállítják be a lucernát, a télire való eleséget. Aztán a Gyökénéti-tónál nézünk körül, hogy az állatok itatását miként lehetne a legjobban és leggyorsabban megoldani. Régen nem láttam ezt a könnycseppnyi tavacskát, a fennsík gyöngyszemét. Ki kéne tisztítani, ez az első gondolatom. Az eső bemossa a földet, lassan feltöltődik, eliszaposodik, elvész ... Kár érte. A szövetkezet elnöke is osztja véleményemet, de ehhez a munkához már nem elég a szövetkezet ereje; a felsőbb hatóságok segítsége is kellene hozzá ... Elvégre a Szilicei-fennsík — természetvédelmi terület. És ezen a védett területen — újra és újra érzékelem — mások a viszonyok, mint a hatszáz méterrel mélyebben levő síkságon. Mások, nehezebbek. De egyben szebb is ez a vidék. Én legalábbis Így találom. Hogy miért, arra a fennsíkon átélt napfelkelte, vagy alkonyat adhatna méltó választ. GÁL SÁNDOR Gál Sándor és Valter Bistika felvétele Aggódva figyelem és féltem a gyermekeinket, s a jövőjüket. Ha nem is a teljességre való törekvés igényével, megpróbálom elmondani, hogy miért. Ezúttal nem az állandóan fenyegető nukleáris háború veszélyéről akarok beszélni — bár az is fennáll —, hanem egy más fajta veszélyről, ami kiküszöbölhető, de ahhoz sokkal nagyobb összefogásra, felelősségtudatra, példamutatásra és következetes nevelő munkára lenne szükség. Bizony sokkal nagyobb gondot kellene fordítanunk gyermekeink nevelésére mindannyiunknak: szülőknek, nagyszülőknek, óvodáknak, iskoláknak, intézményeknek. Távol áll tőlem annak a szándéka, hogy bárkit is megsértsek az említettek közül — hiszen én is szülő és nagyszülő vagyok —, mégis kijelentem: gyermekeink tekintélyes része nagyon „elvadult"manapság. Mintha magatartásukból, viselkedésükből és cselekedeteikből teljesen kiveszett volna minden jó érzés, az önfeledt játszadozás öröme, az idős emberek iránti tisztelet — sokszor még a szülők és nagyszülők iránti is —, nem beszélve arról, hogy semmibe veszik, nem becsülik meg az ajándékba kapott játékokat s egyéb olyan értékeket, amiért a szülők és nagyszülők keményen megdolgoztak, néha talán sok mindenről le is mondtak, csakhogy nekik legyen. És sajnos nem becsülik és nem szeretik a környezetüket sem, például az állatokat madarakat és a természetet. Lehet hogy túl keményen fogalmazok, de az általam látott és tapasztalt jelenségekből másra nem tudok következtetni, s az elmarasztalást reálisnak tartom. Milyen jelenségekről is van szó ? A lakótelep, ahol élek, nem egészen másfél évtizeddel ezelőtt épült fel. A társadalomnak megannyi energiájába és anyagi áldozatába került amíg kialakította ezt a gyönyörű, valóban minden igényt kielégítő környezetet, ami körülvesz bennünket, lakókat. A dús pázsitfű, a sok rózsa és egyéb virág, a cserjék, bokrok, díszfák és a kis fenyveserdő, lelket nyugtató és üdítő, szemet gyönyörködtető látványt nyújt és tiszta, egészséges levegőt biztosit. A lakótelepen van eléggé jó! felszerelt játszótér, homokozó, s a közelben iskola is üzemel napközivel. Él itt egy mindenki kutyája, macskája, és sok autó parkol itt, amikor parkol, tehát ez egy tipikus lakótelepi kép, ahol látszólag minden rendben van, sajnos, csak látszólag. A lakótelep „öregedésével" megszaporodott a gyerekek száma is, ami egyrészt természetes, másrészt örvendetes, csakhogy fokozatosan és arányosan megszaporodtak a gondok, bajok is, A játszóteret például már csak annak lehet csúfolni: tönkretették a hintákat forgókat s egyebeket. A homokozóban életveszélyes játszatni a gyerekeket. Teleszórják egymás szemét, haját homokkal, összeverekszenek egymás játékain, így tehát nem csoda, ha sokszor visítás és keserves sírás haitik onnan. A parkoló autókat is állandó veszély fenyegeti. Nem egyről letörik a visszapillantó tükröt, az ablaktörlőt, lecsavarják a szelepsapkákat belerúgnak a kocsi oldalába, szöget állítanak a kerekek elé. Az egyik kisfiúnak például bevett szokása, hogy sorra nyitogatja a benzintöltő csapot borító kis ajtót és mindegyikbe beleköpköd. Ha az ember megfenyegeti a balkonról, fintort vágva kiölti a nyelvét és elszalad. Néhány évvel ezelőtt még csodálatosak voltak a lakótelepi hajnalok: a lombok közt alvó és fészkelő madarak álmukból felébredvén akkora hangversenyt csaptak, hogy zengett belé az egész táj. Ma már egyre csendesebbek a hajnalok: nyugalmasabb tájakra költöztek el a madarak. Hogy miért? A gyerekek nap mint nap harci játékokat űznek: kardoznak, íjaznak, géppisztolyoznak, kővel dobálóznak, fákat ráznak, lombot törnek, s harsány ordítozás közepette verik egymást a földhöz még sötétedés után «... Ilyenformán még a sasokat is elűznék a környékről, hogyne riasztanák el a félénk énekes madarakat! Pedig évekkel ezelőtt egy idősebb mérnök ember tél idejére madáretetőket is akasztott a fákra, hogy vendéglátóhoz méltó gondoskodással marasztalja s ideszoktassa a kedves vendégeket De akadt kő, ami leütötte, s akadt láb, ami a hóba tiporta az etetőket Pedig az lett volna az igazi „hőstett", ha a tipró láb helyett a munkára és simogatásra teremtett kéz magot szórt volna az etetőkbe. A pázsitfű karbantartása szintén komoly munkát igényel. Tönkretenni, kitaposni azért mégiscsak könnyebb, s ha egyszer könnyebb, miért ne tennék!? Akaratlanul is a labdarúgó világbajnokság jut eszembe, s a pályák csodálatosan szép gyepszönyege. Amikor a játék hevében kifordult egy-egy gyeptégla, még a nyolc millió dollárt érő játékos is lehajolt érte és a helyére illesztette, pedig őt senki sem kötelezte rá. A mindenki kutyája és macskája sem állhat meg akárki előtt: kegyetlen kezek kővel és bottal Ozgélik körbe-körbe a lakótelepen, s ha netán egy-egy jószívű gyerek pártfogásába akarja venni és megetetni a jámbor jószágokat azt is jót eldöngetik a garázda fenegyerekek. No, és a nyitott ablakokból aláhutió szemét: rothadt alma, citrom és narancshéj, papírszelet müanyagdoboz miegymás. Ha az idősebb generáció nem szedné össze az égi áldást csakhamar szemétdombbá változna a toronyházak környéke. Sokszor előfordul az is, hogy a szemét a kuka helyett a felvonóba kerül. A szülők nyitván az esti órákban küldik le a szemetet s a gyerekek vagy félelemből, vagy kényelemszeretetből a kuka helyett a felvonó sarkába borítják. Az emberben akaratlanul is felvetődik a kérdés: vajon a szülők reggel nem ismernek rá a saját szemetjükre ? Dehogynem, ráismernek, s nyiNánvaló felelősségre vonás híján az eset újra meg újra megismétlődik. Iskolából hazafelé menet ordítanak, táskáikat dobálva verekszenek, s fűbe dobálják a tízóraira vitt vajaskenyeret szalámiszeletet Micsoda pazarlás! Ráadásul azt is tapasztatom, hogy sok ezer korona értékű megunt vagy összetört játék került papír- vagy műanyag zsákba pakolva a kukába. S még jócskán sorolhatnám az észlelt jelenségeket de felesleges. Tagadhatatlan, hogy társadalmunk már jóval a gyerek megszületése előtt megkezdi a róla való gondoskodást Az is tény, hogy gyermekeink szépek, fejlettek, jó! öltözöttek, megvan mindenük. Néhányukból valami mégis hiányzik, valami, ami teljessé, egész emberré teheti őket Közös összefogással pótoljuk a hiányt addig, amíg nem késő, mert csakis tőlünk, mindannyiunktól függ, hogy ne kelljen aggódnunk a jövőjükért c'vi&ísífó 3
