A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-31 / 31. szám
írók' történetek KOSZTOLÁNYI - ÍRÁS KÖZBEN Hogyan lehet az író zsenijét szavakba foglalni, elemezni, magyarázni; Hogyan lehet e belső folyamatot lekottázni, érthetővé tenni, megvilágítani? Azt hiszem, sehogyan. E bonyolult szellemi folyamatok megvilágítására, megvilágításának kísérletére kevesen vállalkoznak, s a vállalkozók sem jutnak le a szellem mélyrétegeibe. Inkább csak a külső, tehát a fizikai, emberi tevékenység jelzi az író különleges erőfeszítéseit egy-egy műve létrehozásában, mindennapi elfoglaltságának ritmusát Ebben tájékoztatást nyújt az író életműve, jegyzetei, naplója, önéletrajza, a kortársak, hozzátartozók, barátok emlékezései. Kosztolányi Dezső így jelzi ars poeticájá-t a „Költő a huszadik században" című versében: „Az önimádat büszke bevetőjén /fekszem nyugodtan s paplanomra sárgán /hull éji villany, nappali verőfény. /Füst és kávé között henyélek,/ mivel a dolgom, végzetem csak annyi/, hogy élek. /Csak annyit érünk, amennyit magunkba,/ mit nékem a hazugság glóriája,/ a munka... /Uralkodom tűzhányó kráterén is,/ még áll a trónom./ Én önmagamat önmagámmal/ mérem./ Szavam, ha hull, tömör aranyból/ érem./ Mindegyiken képmásom, mint királyé/ s a peremén/ a gőgös írás:/ én." „Füst és kávé között henyélek" - írja a költő, és ez hétköznapi megvilágításban így körvonalazódik felesége emlékezetében: .Akár boldog, akár szenved, szünet nélkül dolgozik és szünet nélkül cigarettázik és eszik és iszik, főképpen iszik. Nem szeszes italt csak kávét teát de úgyszólván kora reggeltől késő estig: az „inni és írni" szavak mágikus kapcsolata önkéntelenül is felötlik, ha ő rá gondol az ember. Öt percenként csenget, kér valamit legtöbbször kávét de sokszor még azt sem tudja, mit fog kérni, csak azt akarja, hogy adjak valamit neki, ami megnyugtatná, ami megvigasztalná, ami kielégítené örökre vagy legalább is hosszabb időre..." „Ha írt mindig dohányoznia kellett időnként pipázásba is fogott, kis angol pipákat vásárolt négyet-ötöt egyszerre, de hamarosan abba hagyta a pipázást. Később már csak cigarettát szitt. Délután sohase ment el hazurót. Szerkesztőségbe nem járt odahaza dolgozott. írt, olvasott gépbe mondott ki-kijött a szobájából, a zongorához ült, eljátszott néhány Schumannt Beethovent kért néhány „utolsó" kis sötét kávét forró fürdőt, néha megkérdezett engem vagy a fiát hogy játszanánk-e még egy játszma sakkot. „De megverlek, esküszöm, hogy megverlek" - mondta. Be-bekéretett a szobájába, hogy hallgassam meg, mit írt közben. „Hogy tetszik?"— kérdezgette. Éjszaka tizenkettőig, egyig olvasott irt vagy gépbe mondott Estére keveset evett, ha sütemény maradt arra egész déluán, sőt éjszaka is rájárt. Én többnyire hamarább lefeküdtem, mint ő. Néhányszor be-beszóltam hozzá, hogy feküdjék már le. Félegy-egy óra tájban azután rendszerint odaállt az ágyam mellé és nagyon kedvesen arra kért öltözzem fel ismét és menjek vele kicsit sétálni, vagy bevinni valamit a szerkesztőségbe. Ő pillanatok alatt máris ruhába bújt de sokszor csak cipőt húzott, télikabátot vett háziruhájára és abban ment el éjjel." Minden emberben él a beidegződés s a napi tevékenység megszokott ritmusa jótékonyan hat kedélyére, munkabírására. A váratlan, különös esemény megzavarja munkájában, megtöri alkotókedvét Kosztolányiné ezeket a tipikus napokat igyekszik megörökíteni: „Nekünk voltak néha, szinte kényszeresen egyforma napjaink. Megpróbálom visszaidézni leggyakrabban ismétlődő napjaink ütemét." Elmondja, hogy a férje rendszerint hat órakor ébredt. Vidáman kiugrott az ágyból, a fürdőszobába ment ahol gyógyszert csepegtetett az orrába, mert orrsövény efferdülése volt. Újra lefeküdt és hattól hétig édesdeden aludt. Olyan jó időérzéke volt hogy hét órakor pontosan fölébredt. „A rím- és ütemérzékének köze lehetett az időhöz, s az órához... Tizenegy perc című novellájánál — ebben egy öngyilkosság előtti tizenegy percet ír meg — szerette mondogatni, hogy pontosan tizenegy percig tart az elolvasása, holott mikor írta, erre korántsem gondolt." Hét órakor reggelizett majd a könyvtárszobájába ment később behozta éjjel irt kéziratát és megbeszélte feleségével. Gyakran egy-egy iró könyvéből olvasott fel. Nyolckor ismét evett majd háza népét szórakoztatta. „Egyegy viccet, ami mulattatta számtalanszor is, éveken keresztül részletesen megjátszva, kamaszosan ismételt" Féltizenkettőtől félegyig ült az asztalnál és végezte munkáját. Aztán megborotválkozott felöltözött és elszaladt a szerkesztőségbe, vagy máshová. Délután két órára rendszerint otthon volt és megebédelt. Vázlatosan elmondva így tett el Kosztolányinak egy-egy napja, ezek a külsőségek szabták meg alkotó korszakának kereteit, így emlékszik minderre felesége. D. Gy. TŰNŐDÉS AZ EGYSZERŰSÉGRŐL Agyforraló a hőség; igaz, az előbb egy fattyúvihar megpermetezte a júniusi mezőket, de nyomában még csak fülledtebb lett ez a betonrengeteg itt alattam. El-elúszó és töredezett gondolataim a májusközepi derűt idézgetik, jó tíz napos utamat a Duna mentén. Cserepeket rakok egymás mellé: Jókai Napokról, iró-olvasó találkozókról, estékről, hajnalokról, s próbálom kiszűrni az egészből azt, ami használható lehet ami érdemes az elraktározásra ... Az emlékek és élmények előszámlálgatása közben fordult elém, szinte hangosan fellobbanva egy mondat, amely belém törött mint az akáctüske hegye. Valahogy így hangzott: „Magyarázd meg (versről volt szó), hogy az egyszerű emberek is megértsék." Bujkál bennem a mondat s mint a búvópatak, hol eltűnik, hol ismét a felszínre tör, s egyre jobban izgat, mint friss sebet a belékerütt só: kik is azok a gyakorta emlegetett „egyszerű emberek?" Kérdés, gondolkodni való néhány napra. Vagy, — mint magamon tapasztalom — immár néhány hétre, hiszen hetek óta nem hágy békén az „egyszerű emberek"kérdése. Felsejlenek bennem hajdani olvasmányélmények, amelyekből általában az derült ki — a felsőbb, tehát a művelt réteg magaslatairól nézve — hogy az „egyszerű ember" a nép naiv gyermeke, a paraszti sorban élő ember volt. A hajnaltól napestig fáradozó — redszerint pacsirták dalán merengő — falusi ember. Vagy inkább cseléd, részesarató, béres, esetleg földmunkás, nincstelen agrárproletár. .. Mindig falusi pór — városlakó soha. És ahogy tapasztalom, ez a fentről lefelé néző — s bizony még ma is vállveregető — szemlélet él, s nem csupán felülről hat lefelé, de „lent" is jelen van a tudatban. Holott falvainkban félcipőt pantallót és aktatáskát mostanság már nemcsak az „irodisták" viselnek. Népünkről szóló dokumentumainkat gyűjtvén, meghökkentenek az ilyen jelenségek, amelyek — úgy tűnik — az idők során lerakodtak génjeinkben, s mindmáig hatnak. Pedig ideje volna onnan őket kilúgozni. Mert hiszen itt semmi másról nincs szó, mint a nép — népünk — műveltségi szintjéről, érettségéről; azazhogy: ennek nem tudomásul vételéről. Amiből az következik, vagy következhet, hogy az „egyszerű ember" tájainkon a nem kiművelt emberfőt jelenti. Jó, jó, ágaskodik bennem a Snow-i kételkedés szelleme: ugyan ki is nevezhető századunk utolsó negyedében egyértelműen műveltnek, tehát nem „egyszerű" embernek ?! Hogy C. P. Snow-nál maradjak, aki a „Két kultúra" című híres tanulmányában írta le?' Aki nem olvasta Shakespeare-t az műveletlen, de épp annyira műveletlen az is, aki nem ismeri a termodinamika második törvényét. „Mégpedig azért — s ezt már George Steiner teszi hozzá, mert „mindkettő vak az egybevethető világokra." Persze ez így nagyon sarkított — de éppen sarkított mivoltában — nagyon is találó. Viszszakanyarodva az én „egyszerű emberemhez", folytathatom az analógiát mondjuk ilyen módon: egyszerű, tehát műveletlen-é az az ember, aki mondjuk nem tudja mi a különbség a daktilus és a spondeus között de különben kitűnő borász, vagy kertész...?! És megfordítva: aki különbséget tud tenni a verslábak természetében, ugyan képes-e termőre metszeni a harmadéves szőlőtöveket?! Hogy termést hozzanak és közben erősödjenek is... Régóta látom, tapasztalom, érzékelem, hogy századunk utolsó negyedében a természetben, — éppen fajtánk „tevékenységének" hatására — de a társadalomban, az emberek közötti kapcsolatokban is, jóvátehetetlen fétrecsuszamlások történtek, s az egyensúly újrateremtésére kétlem, hogy belátható időn belül sor kerülhet. Vannak értékek, amelyek devalválódtak, s vannak fogalmak, amelyeknek valós értékét elfeledtük... Petőfinél az „egyszerűség" még a legmagasabb emberi mértéket jelentette: „Akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs." Mostanra pedig — úgy tapasztalom — az „egyszerű ember" valami egészen mást jelent; deklasszáltságot, műveletlenséget, elmaradottságot. Csakhogy ez, ismétlem: fogalmi félrecsuszam/ás. Mégpedig azért mert az „egyszerűséget" nem etikai, hanem műveltségi kategóriaként kezeli; vagy inkább: lekezeli. S ezzel a már amúgy is elég nagy távolságot — emberi kapcsolatainkban — még csak tovább növeli. Holott számunkra ennek éppen az ellenkezője a fő cél: az „egybevethető világok" közelítése. Ha marad rá időnk és erőnk. GÁL SÁNDOR 15
