A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 5. szám
hogy minden alkotásnak gondolati tartalma legyen. Ezért a tájképtestészet sem pusztán egyszerű, romantikus lefestése valaminek, hanem nagyonis „beszédékeny" piktúra. A tájképfestő is felelős munkájának végeredményéért, elvégre egyegy tájkivágásban is nagyszerűen lehet érzékeltetni, mondjuk, a természet egész misztériumát. Persze, a tartalomnak is változik a mértéke. Egyik festményemben nyíltabb, másutt pedig áttételesebb, művészileg rejtettebb a mondanivalóm. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy egyegy facsoport, tórészlet, erdei útszakasz éppoly érdekes lehet, mint egy teljes tájegységet magába foglaló látkép; csak az a fontos, hogy a művész mindig a saját karakterének megfelelő elemekkel gazdagítsa a jól ismert tájrészleteket. Ez pedig roppant nehéz, mondhatnám úgy is, hogy olykor bizony kínkeserves alkotói folyamat — mondja GERSTNER ISTVÁN, a bratislavai Cyprián Majerník Galériában január tizenkettedikétől megtekinthető tárlatának képei között válogatva. A most negyvenharmadik életévében járó Gerstner István az utóbbi évtizedben a hazai képzőművészeti élet egyik jellegzetes egyéniségévé fejlődött. Sajátos műfaja a tájképfestészet, s ezen belül pedig főképpen az ízes festőiséggel s gazdag hangulati tartalommal megragadott délszlovákiai tájat ábrázolja. Látásmódjára a részletekre is kitérő, gondos megfigyelés jellemző, de vásznain ez egy pillanatra sem jelent száraz előadásmódot. Ellenkezőleg: eredeti stílusban, olykor már-már meghökkentően összehangolt színei általában kötetlenül, anyagszerüen keltenek életre talajt, lápot, partmenti bokrokat. Képein szülőföldjének tájai a maguk eredetiségében és vadságában a „főszereplők": az erdők, a vizparti zsombékok, a zöldellő ligetek, a falurészletek ... És bárki nézze meg festményeit, minduntalan rádöbben, hogy számára is ismerős ez a táj, hogy mindezt látta már valahol — föltéve, ha csak egyszer is végigutazott a Duna mentén, ha bebarangolta a Garam partját vagy az Ipoly völgyének füzeseit; ha észrevette s átérezte azt a különös hangulatot, amint ez az idillikus táj — a gazdag fény- és árnyhatások következtében — szinte percről percre változik. — Én mindig a természetből indulok ki — mondja a művész, majd indulatos mozdulatokkal továbbfűzí a gondolatot: — A természet mindig kerek kompozíciókban fogalmazott kifejezésre kényszeríti a festőt. Ezért amíg nem tud elmélyülni a természetben látott formákban, amíg nem tud mgbarátkozni az ott látott jelenségekkel, addig azok sem tudnak őszintén, ihletszerüen szólni a festőhöz. A művész feladata, hogy a természetben látott, az ott tapasztalt formákból kiindulva „átírja", festői formákká alakítsa mindazt, amit ábrázolni kíván. A tájkép is csak akkor jó, ha nem pusztán háttere a festmény indulati tényezőjének, de fontos tartalmi elemként érzéseket is sugall. Elvégre az emberhez mégiscsak a természet és az emberi érzések harmóniája szól a legközvetlenebbül. — Vajon mi az az erő, ami festőállvánnyal a kezében újra meg újra a terepre hajtja ? — A föld, a dél-szlovákiai táj szépsége. Szeretem ezt a vidéket, csodálatos festöiségét. Egyszerűen nem tudok betelni például annak látványával, ahogy a Duna vagy az Ipoly el-eljátszadozik a partmenti kavicsokkal... — Miért kell mindezt megfesteni, amikor esetleg a fotózás is megtenné? — A fényképezés csak megörökíti, rögzíti a tájat, de nem engedi beleszabadulni az embert a dolgok mélységébe! Én pedig szeretem érezni a föld illatát, látni a levegő vibrálását.. . — Sokadik kiállítása már ez a jelenlegi tárlat, úgyhogy, legalábbis gondolom, bátran kérdezhetem művészi hitvallása felöl! — A festő elsődleges feladata, hogy vásznán életre keljenek a vonalak, hogy gondolatait érzelmi telítettséggel, okos értelemmel a festészet egyénien dinamikus jelzésrendszerével tolmácsolja. MIKLÓSI PÉTER Reprodukciós fotó: Könözsi — Festeni, az nemcsak annyit jelent, hogy a fehérségével, tisztaságával provokáló vásznat színekkel kell beborítani! A festészet elsősorban a meglátás és a láttatás művészete, ám az is fontos szempont,