A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
IAz élet szép volt a Víztorony körül, és a . barátságos nagysága kedvessége nem ismert határt. Daniló férfias megjelenésének és nemes baritonjának széplány-körökben egyetlen nagysága sem bírt ellenállni. A világ sziget volt a Víztorony körül: dinom-dánom, tücsökzene, aranyló fénysugarak. Ahhoz azonban, hogy kellőképpen értékelni tudjuk a sörgyári Víztorony sajátos báját és légkörét, feltétlenül vissza kell kalandoznunk egy-két évtizeddel történetünk előzményeinek hajdani világába. Örök rejtély, hogy a víztornyok általában miért hatnak nyomasztóan, zordan, kísértetiesen. És miért olyan ormótlanok. A szabály a lói talán nincs is kivétel: a sörgyári Víztorony sem különbözött hitsorsosaitól: nyomasztó, zord és ormótlan volt. De alatta selymes, vadvirágos rét terült el, enyhe lejtésű, hivogató, pontosan olyan, hogy tavasztól őszig kényelmes heverészés essék rajta. Ez azonban kizárólag egyes kiválasztottak rangos kiváltsága volt, mert a rétet drótkerítés védte az illetéktelen látogatóktól, s a drótkerítés rozsdás vaskapuján tiltó tábla hirdette: MAGÁNTULAJDON A rét a sörgyár birtoka IDEGENEKNEK TILOS A BELÉPÉS Ezen mit sem változtatott, hogy a kerítésen, közvetlenül a lakatra zárt kapu kőoszlo-N pa mellett, mintegy három méter hosszúságú rés tátongott. A tiltó tábla ettől még nem veszített konok érvényéből, s az illetékesek, mint például tanítóné asszony tehénkéje és nyurga fia (nem a tehénkéé, hanem tanítóné asszonyé, természetesen) sohasem használták volna a kapu melletti rést, s egy jóval szerényebb, külön erre a célra rendszeresített, másfél méteres lyukon hatoltak be a rét magánterületére. S ráadásul sörgyári engedéllyel és szerzett jogon. A szerzett jog még az első világháborús évekből származott, amikor tanítóné asszony magára vállalta a sörgyár munkásgyerekeinek tejellátását. Tanitóné asszony ugyanis faluról került fel a városba, közvetlenül a háborút megelőző években, s amikor megtudta, hogy városi tanítóné asszonnyá lép elő, mindössze enynyit mondott: — A tehénkék nélkül pedig nem megyek! — Mindazonáltal — mondta erre Álom tanító úr megütközve, mert erősen vitatkozó természetű ember volt. — Mindazonáltal — mondta még egyszer, halkabban, s ezzel a vita, mint minden alkalommal, ezúttal is szabványos véget ért. S miután a városi tanítói házhoz (Forrás utca — Flórián utca sarok) ügyes kis kert és jókora udvar tartozott, tanítóné asszony két tehénkéje hamarosan megszokta a magasabb fizetési osztályt és a városi státuszt. A háború alatt azonban megfogyatkozott a takarmány, sőt, a háború után a legelők is, a tehénkék száma viszont, természetes szaporulat folytán, háromra növekedett. — A teheneket el kell adni — vélte Álom tanító úr. Álom tanító úr javaslata nem nélkülözött bizonyos bölcs megfontolást, s a későbbi években, amikor három ízben is beidézték az államvédelmi szervek elé, volt alkalma mélységesen megbánni, miért is nem ragaszkodott következetesebben megfontolt szándékához. Holott az államvédelmi szervek minden alkalommal csak egy és ugyanazt a kérdést feszegették: — Az a bizonyos tejakció, tanító úr... Van róla tudomása, hogy az a bizonyos tejosztó akció kapcsolatban állott az úgynevezett Vörös Segéllyel?.. r Ön letette a hűségesküt, tanító úr, igen? ... Ön állami hivatalnok, igaz? ... Feleljen, tanító úr! Válaszoljon a feltett kérdésre! Álom tanító úr valóban letette a hüségesküt. A „hűségeskü" azokban az esztendőkben éppúgy hozzá tartozott a köznapok rejtélyes szókincséhez, mint az olyan szavak, mint „ántánt-hatalmak", „kis-ántánt", „államfordulat" — ez utóbbit az akkori köznyelvben általában „prevrat" változatban emlegették —, vagy mint az új fizetési eszközként bevezetett, „szokol" nevű bankjegy. Nem csoda, ha ezek után Álom tanító urat a sötét kétségbeesés kerülgette. — Elvégre letettem a hüségesküt — mondogatta elkeseredetten. — Szokolban kapom a fizetésemet! ... Éppen ezért a negyedik beidézésre tanítóné asszony jelent meg az államvédelmi szervek színe előtt, s noha nem őt idézték be (tanítóné asszony nem tette le a hűségesküt, s a „prevrat" szóról azt hitte, holmi népjóléti intézmény fedőneve, csakúgy, mint a tejakció), a zord számonkérés őt is nyomban célba vette: — Van róla tudomása, tanítóné asszony, hogy az a bizonyos tejakció kapcsolatban állott az úgynevezett Vörös Segéllyel? Tanítóné asszony nyomban és szabatosan válaszolt. — Arról van tudomásom, hogy a gyerekek rosszul tápláltságával és éhezésével volt kapcsolatban, és azzal van kapcsolatban ma is — mondta tárgyilagosan. — Elmehetek? Közeledik a déli fejés ideje. Ez azonban jóval később, történt; az előzmények azokba a mostoha hónapokba nyúltak vissza, amikor tanítóné asszonynak még az üres jászol és a kopár legelők miatt főtt a feje, s ekkor hangzott el Álom tanító úr komor szózata: — A teheneket el kell adni. — A teheneket pedig nem hagyom — jelentette ki tanítóné asszony. Több szó nem esett. Tanítóné asszony ünneplőt öltött, bekopogtatott a sörgyár irodaépületének ajtaján, és a három tehénke másnap már a sörgyári Víztorony körül legelészte a jó füvet. Álom Tivadar — hétéves volt akkoriban, és nyáron vászon tornacipőt, télen patkós sarkú, vasalt orrú bakancsot viselt — tehénpásztorrá lépett elő, továbbá segédkezett a tej kimérésénél, és nem utolsósorban szövetséget kötött a Rogozsán kocsma első számú törzsvendégével. Fenyővel. Álom Tivadar a télen-nyáron váltakozó lábbelikhez rövid nadrágot hordott ezekben az években. Fenyő viszont kopott tábori egyenruhát, rézgombokkal. Fenyő öltözéke ugyan, kerek hat esztendővel az első világháború vége után, egy kissé már idejét múlta, de Fenyőt ez nem zavarta: Fenyő ugyanis némiképpen megtoldotta háborús szolgálati éveit, s utolsó katonai rendfokozataként őszirózsát és vörös kokárdát tűzött a vásott katonasapkája mellé. Ez okból utóbb évekig ismeretlen helyeken tartózkodott, illetve — a szabatosabb meghatározás kedvéért, vagy ha úgy tetszik, a katonai és rendőri nyilvántartások megfelelő bejegyzéseit idézve: „idegen országokban csellengett és bujkált". Ez utóbbi állítás azonban nem volt igaz: Fenyő nem bujkált, csupán ésszerű hadmozdulatokat végzett, következetesen olyan tájakra irányítva kincstári bakancsait, ahöl még hitele volt az őszirózsának és a vörös kokárdának. Az őszirózsát ez okból kifolyóan, az évszaknak megfelelően, idönkint művirággal cserélte,fel, a kokárda viszont a hosszas kóborlásban felismerhetetlen színűvé fakult, s Fenyőnek így még a különféle tömlöcökben, fogdákban — sőt, egy ízben egy valóságos járási börtön gyüjtőcellájában eltöltött napok és hetek során is sikerült megőriznie. Ám minél közelebb sodródott szülővárosához, annál több viszontagságban lett része. Volt, ahol fenékbe billentették, volt, ahonnan egyszerűen kitoloncolták, s volt, ahol akasztással kecsegtették. — Maga még mindig azt hiszi, ügyi — ez a járási börtön kihallgatási szobájában történt —, hogy még most is a Tanácsköztársaságot szolgálja, ügyi?! Tizedes! Kólintsa főbe a rohadt bolsiját! Fenyő azonban nem várta be a föbekólintást, sértődötten ugrott hátra. — Álljon meg a menet! Miféle köztársaságról beszél, törzs úr? Engem a románok kaptak el, törzs úr, hogy ne vehessek részt a prevratban, azért! Én a légióval jöttem haza Olaszországból, törzs úr! Ez se jó magának? A horvát zászlóaljban csatáztam a Monarchia ellen. Nicsak: maga nem a horvát zászlóaljban verekedett, törzs úr? No mondja, hogy ott — azért olyan ismerős nekem! A főtörzsőrmester eltátotta a száját. A tizedes, aki tudta, hogy a törzs úr sehol sem verekedett: az egész háború alatt a hátországban melengette a fenekét, csöndesen vigyorgott. Fenyő viszont már elemében volt: a horvátok után a szerb Obrana következett, majd további lendületes beszámolók rejtélyes áttörésekről, 6 mire a törzsőrmester megtalálta a hangját, a sok front, zászlóalj, nemzet és nemzetiség kusza útvesztőjében végképp eltévelyedve, már csak ennyi tellett tőle: — Hát akkor minek hordja még mindig ezt a koszos mundért, mi? Mért nem a légió egyenruháját viseli, ügyi? — Elszedték a románok, törzs úr. Törzs úr talán kiutaltat nekem új egyenruhát? — kérdezte Fenyő sötéten, s már kezdte magát kihámozni a zubbonyából. Egy óra múlva a vasútállomáson volt. Szuronyos kísérővel, de menetlevéllel és természetesen változatlanul a kopott tábori köpenyben. Ám a rézgombok mindig csillogtak, s amikor Fenyő első ízben jelent meg a tejkiosztásnál, csillogásuk megragadta és mágnesként vonzotta Álom Tivadar szemét: Fenyő tejes korsójában az első naptól kezdve minden alkalommal csurrig habzott a tej. Mert hát Fenyőnek volt valaha családja is. Illetve, amikor felöltötte a tábori egyenruhát, felesége volt. Csakhogy az asszony időközben (pontosan azon a napon, amikor Fenyő 10
